Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 12. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Falusi ügyek Rám szól a tanácselnök, Szűcs Géza Tiszaszalkán: „Már megbocsáss, de valami van az arcodon.” Ez a „valami” nem más, mint korom, ami még nem volt rajtam, amikor belép­tem a tanácselnök szép szobájába. Rögvest kiderül: a vilá­gospiros műanyag huzatú ülőgarnitúra teteje — amelyen beszéd közben végigcsúsztattam a tenyeremet — télistele korommal. Hívja is nyomban a takarítóasszonyt az elnök: ez meg hogyan lehet? „Elnök elvtárs, higgye el, reggel min­dent leporoltam, azóta csapkodhatott a galamb a kémény­ben, az veri ki a kormot, hogy én már belebolondulok.” A takarítóasszony igazat mond, punktum, az elnök meg elpi­rul. Jól áll neki ebben a különben modern irodában, amely hű képe egy kicsit a falunak is: épp olyan rendezett, s a kis szeplő mit sem rontja a képet. de ő sem áll az éhenhalás szélén. Legfeljebb magára maradt, tehetetlen, netán ki­fosztották a tehetős gyerme­kei, akik gátlástalanok és az­tán rá se rántanak az öre­gekre. Inkább úgy mondhat­nánk, hogy adunk ki „ható­sági igazolást”, ha közgyógy­ellátásról van szó, vagy ha netán bírósági ügyhöz szük­ségeltetik. Különben nem. Nincs indoka, nincs értelme. — Esketni szokott? — Ajaj! — Sokat? — Sokat. — Kap ajándékot? — Kapok. Kendőt, szépen hímezett kendőt, örül neki az asszony, az ilyet a nők tudják értékelni. — Miként esküsznek hűsé­get a fiatalok? — Ünnepélyesen. Kétféle változat ismert. Ha keveseb­ben vannak, meg templomi szertartás is jön, akkor a titkári szobában megy végbe az aktus, lemezről szól a nászinduló és elhangzik az „igen”, meg a jókívánság. Egyre több viszont a társa­dalmi esküvő, amikor jön a gyár, meg a tsz színe-java, akkor kevés lenne a v.b- titkár szobája. Akkor vagy a művelődési, vagy a pártház jöhet számításba és ott már műsor is van, mert jönnek az úttörők, a KISZ-esek meg mindenki. — Hoznak kendőt, van vő­fély, utána nagy dáridó, menyasszonytánccal. Ez mind a múlt egy kicsit. Mondd, van-e olyan fiatal lány, aki megőrizte a lánykori nevét a házasságban is? — Nincs. Pontosabban olyan nincs, hogy csak a lány­kori nevén kíván tovább élni. De a nőpolitikái határozat azért idáig is eljutott: lapozd fel az anyakönyvet és meg­látod, hogy amolyan „átme­neti” helyzet a leginkább jel­lemző. Például így: Vargáné Balogh Irma. Ilyenkor az ember úgy érzi: ez a megol­dás egy kis „nyitott kapu”, ha netán baj keletkeznék. Hát már itt tartunk és ez nagyon jó. O Eddig csupán bevezettük azt a beszélgetést, amit Szűcs Gézával folytattunk a „falusi ügyek” változásáról. Régen ugyanis, ha a cseléd, vagy a „gazdagabb szegény” mielőtt felment az „elöljáróságra”, úgy kiöltözött abba az egyet­len ünneplőjébe, mintha úr­vacsoraosztásra indulna a templomba. Ha odaért a „községházára”, volt eset, hogy a kalapját — ami csak úgy fénylett a zsírtól — le­tette a küszöbre, netán az ai- tó előtti faragatlan lócára és úgv kopogott be „a hivatal­ba”. — Most viszont a legtöbb községben a szegényember szomszédja, ismerőse, rokona ül a titkári, az elnöki szék­ben, meg különben is, más ma már a-világ. Ezen aligha volna érdemes vitatkozni. o — Még sohasem akarták rávenni törvénytelenségre? — Mire? — Törvénytelenségre. — De. Nem is egyszer. Eh­hez tudni kell, hogy itt, Ti­szaszalkán is van egy köz­ségrendezési terv, ha nem is a legszerencsésebb. De van és az tabu. Pontosabban: na­gyon fárasztó és hosszadal­mas volna a megmásítása. Namármost. Ez a községren­dezési „szentírás” azt mond­ja, hogy a jövőben azonos te­rületen kétszer annyi házat kell felépíteni, hogy ne ter­peszkedjék még tágasabbra a település. Igen ám, csakhogy ezt nem olyan egyszerű do­log megvalósítani. Űj utcákat kell nyitni, ezáltal családo­kat, azok fészkét szétszabdal­ni. Na látod, ilyenkor kocog­ta tják' meg az ember ablakát a hivatalban, meg otthon, hogy egyesekkel tegyen kivé­telt. Te megtennéd? Persze, hogy nem tenném meg. O Ha már az építkezést em­lítettük, illő elmondani, hogy kevés település dicsekedhet olyan látvánnyal, mint Tisza- szalka. Aki Vásárosnamény felől érkezik az iparosodó községbe, legelőször is egy városba illő „bérházzal” ta­lálja szembe magát. (Amikor e sorok írója megpillantotta az egyáltalán nem szokvá­nyos lakótömböt, akkor még — kábé egy hónapja — te­remtett lélek sem lakott ben­ne.) — Célcsoportos pénzből ké­szül — mondja az elnök — megoldani a súlyos lakásgon­dokat. Meg az is az igazság­hoz tartozik, hogy a Magva r Acélárugyár itt lévő üzeme, amely 600 környékbeli em­bernek ad munkaalkalmat, ez is kötelezi a megyét: ad­tak pénzt lakásra. Rogy kik kapják? Bizottság dönt. Kap­ják a gyár, a tsz, az áfész nélkülözhetetlen szakembe­rei, no meg azok, akik a lakossági szolgáltatásban tud­nak nekünk segíteni. Monda­nom sem kell, hogy itt is nagy a harc a kiutalásért. Ezért hoztuk azt a döntést, hogy bizottság tesz igazságot, a lakásrendelet tiszteletben tartásával, merthogy itt sem kaphat már lakást, aki ha­vonta ötezret tesz be a taka­rékszövetkezetbe. O A falusi ügyek között va­laha a „szegénységi bizonyít­vány” kiadása volt a leggya­koribb. — És most? — Tessék? A tanácselnök visszakér­dezéséből máris következtet­ni lehet rá: itt valami félre­értésről van szó. — Van-e mostanában szük­ség szegénységi bizonyítvány­ra Tiszaszalkán és a hoz­zá tartozó Tiszaviden, Tisza- adonyban, — A régi értelemben véve: nincs, hiszen olyan szegény emberék sincsenek manap­ság, mint akkortájt voltak. Aki ma szegény, az a jobb módú másokhoz képest csóró, O Hanem a garázsadó Tisza­szalkán: hát ez nem kis gond, „Rendezetlen ez az egész: még az sem tisztázott, hogy valójában mi a garázs, meg mi annak az adója. Pedig ne­kem is van, s magam sem tudom, milyen adó alá is esik. Pedig rendezni kell, minél előbb, mert hiába emeli az állam az autók árát, itt mind többen szeretnének „taxit” tartani a színben, amit „télie- sítenek”. — És miből szedik még az adót? — Először is a háztáji után, azután a ház után, van aztán ugye az ebadó, a gépkocsiadó és a kisiparosok adója, hogy csak a legfontosabbakat em­lítsem. Félmilliónál is többet tesz ez ki évenként, ami egy ilyen viszonylag kis község­ben nem is egy utolsó dolog. Mert ugye, még ezen felül van a „kofa”, meg a társadal­mi munka, ami valóságos kincsesbánya. Abból tudunk rúgódozni... — És mindenki tisztessége­sen fizeti az adót és más já­randóságot? — Nem mindenki. Évente úgy 30—40 hátralékosunk van, ezek jobbára idős, va­gyontalan, vagy tehetetlen emberek. Van dob a faluban, azzal tájékoztatjuk még ma is a lakosságot — de a felsza­badulás óta még senkinek sem „verték dobra” a há­zát ... „Ügyek” még Tiszaszalkán az iskolai mulasztások. — Iskolából főként a ci­gánygyerekek mulasztanak, pedig csupán 20 családban másfélszáz cigány él a terü­leten, s közülük is többen si­etve változtatnak az életvite­lükön. Inkább a túlkoros ci­gánygyerekekkel van a prob­léma, például azokkal a lá­nyokkal, akik iskola helyett — titokban — már férjhez mentek, gyermeket vár­nak O Különben: az öregek nap­közi otthonára csaknem ne­gyedmilliót költenek itt éven­te (20 hely van, 25 ember ve­szi igénybe), de van, akinek házhoz viszik az ebédet, mert nem bír feljönni a napközi­be ... Tiszaszalkán az óvo­dába minden gyermeket fel tudnak venni, aki jelentke­zik, Tiszaadonyban bővíteni kellene az óvodát. A „gyes” hatása lemérhető a bölcsődé­nél is, „szűk a keresztmet­szet”, mert sokan előbb sze­retnének munkába állni. To­vábbá: 14,5 millióért meg­épült a községi vízmű (6700 méter) és jövő szeptemberben új négytantermes iskola nyit­ja meg ajtaját... Kevés olyan praktikusan rendezett település van Be- regben, mint Tiszaszalka. Nemcsak a község kapujában lévő többszintes lakóház jelzi itt a gyors változást, hanem a tele­pülés központja is, ahol tetszetős otthona van a kultúrának, az ifjúságnak, a kávézónak és az üzemi étkezésnek. S ide nem lehet úgy betoppanni, hogy valamit ne építe­nének, valami újon ne törnék a fejüket. Angyal Sándor A NYÍREGYHÁZI DEDE ZOLTÁN A MEGYÉBEN AZ ELSŐ ÉS EGYE­LŐRE AZ EGYETLEN HIVATÁSOS TÁNCOS. FOGLALKOZÁSA: NÉP- TÁNCMÜVÉSZ. Csodagyerekből népláncmívész — Három-, vagy négyéves lehetett, amikor felfigyeltünk rá — emlékezik a sok-sok évvel ezelőtti estére Zoli édesanyja. — Névnapot ün­nepeltünk, összegyűlt a nagy család, testvérek, rokonok, ahogy szokás volt. Már nem tudom ki, valaki elhozott egy cigányzenészt is, hadd legyen víg a hangulat. Énekelget­tünk, s egyszer csak, amikor az az ember elkezdett ját­szani, az én kisfiam kipende­rült a terített asztal élé és elkezdett táncolni. Soha az­előtt nem csinálta, nem taní­tottuk, nem is igen láthatta senkitől. Olyan szépen, rit­musra táncolt, hogy az az öregember így szólt hozzám, meg az apjához: csodagyerek ez, figyeljenek rá! Aztán el is felejtkeztünk erről. Meg nem is vettük komolyan, mert azt gondoltuk: mit ért ahhoz ez az ember... ★ Két oklevelet nézegetünk Zoliék lakásán a Jósaváros- ban. Az egyik egyszerű pa­pírlap, Dede Zoltán pajtás­nak szól, aki 1974 márciusá­A mester és taníványai: Orosz Adél primabalerina, kö­zépen Dede Zoltán. ban a nyíregyházi úttörő se­regszemlén néptáncból ki­emelkedő színvonalú produk­ciót mutatott be. A másikat az Állami Balett Intézet állí­totta ki. Diploma arról, hogy „néptáncművésszé nyilvánít­juk”. Aláírás: Tímár Sándor évfolyamvezető balettmester és Kun Zsuzsa intézeti igaz­gató. A tantárgyak: néptánc, balett, akrobatika, zene, táncírás, történelmi társas­tánc. Mind jeles. Ez egyben az érettségi bizonyítvány is. A két oklevél között öt esz­tendő a különbség. ★ — Pécsről bizony sírva jött el — meséli Zoli édesapja —, mert ott csak klasszikus ba­lettra vették volna fel. Min­denáron néptáncot akart ta­nulni. Akkor az Állami Balett Intézetnél jelentkeztünk. Azt mondták, csak jövőre indul ilyen évfolyam. Egy év múl­va a felvételin majdnem 600 lány volt, közülük tizennyol­cat vettek fel, fiút meg tizet, arra olyan 120—130 jelentke­ző volt. Én talán jobban fél­tem, mint Zoli. A csalódás­tól féltettem, a kudarctól. Nem is azért, mert nem bíztam benne. Hanem azért, mert el­kezdtünk beszélgetni egyik­másikkal, s ez is mondta, hogy minisztériumi osztály- vezető gyereke, meg az is. Szóval attól tartottam, hogy nekem, aki húsz évet húztam le a vasútnál, nehéz fizikai munkán, nincs olyan össze­köttetésem. Itt azonban nem azt nézték. Hanem azt, ki milyen tehetség. ★ Magnóról népzene szűrődik ki az ajtórésen, a tornaterem­ben visszhangzanak a dob­bantások. Újra és újra visz- szatekerik a szalagot, elölről kezdik a lőrincrévi pontozó figuráit. Az országos nép­táncoktatói táborban Dede Zoltán csoportvezetőket és néptáncosokat tanít. ★ — Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem szeretek hi­vatásos lenni — Zoli vallo­mása valóban meglepő. — Megpróbálom megmagyaráz­ni. Ott kezdődik, hogy nem értek egyet a hazánkban mű­ködő hivatásos együttesekben kialakult programmal. Rábai Miklós halála óta mintha út­vesztőbe került volna a moz­galom. Vagy népieskedni akarnak, vagy tematikus mű­sorcímen „lila virágot”, gics- cset adnak a közönségnek. Tulajdonképpen a hagyomá­nyok ápolását, a tisztaságot féltem... — Az első csalódás az volt, hogy úgy éreztük, nincs is ránk szükség. Huszonketten végeztünk, öt-hat embernek van megfelelő munkahelye. Volt, aki Debrecenbe ment el a színház balettkarába, klasz- szikust fog táncolni. Aztán ez a tábor is. ügy tudom, arról volt szó, hogy csoportvezető­ket kell tanítani. Szóval, nem egészen így képzeltem. — A további sorsom? Még nem tudom. Az biztos, hogy táncolni fogok, mert ez a mindenem. Szeretnék gyűjte­ni, érdekel a koreográfia, a néprajz. A BM Duna Mű­vészegyüttesben táncolok augusztus 1-től. Évente 120 előadásra lehet számítani. De ha hívnak, Nyíregyházán mindig szívesen fellépnék. Baraksó Erzsébet A szatmári falvak jellegzetes galambdúca. Egyes helye­ken még most is megtalálható, az utókor számára pedig a sóstói falumúzeum őrzi meg. (Elek Emil felvétele) KM Zoli és a lányok. Részlet a vizsgaelőadásból.

Next

/
Thumbnails
Contents