Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-05 / 182. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 5. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Útlevéllel, határon túl Húsz éve még nem ütköztünk meg azon, ha egy hetven­nyolcvan évet megélt idős ember egész életében ki sem lé­pett faluja határából, s ha netán útra kelt is, a legközelebbi kisváros már ritka és messzi úticélnak számított. Ma pedig az a természetes, hogy utazunk, és főleg külföldre. Csak Szabolcs-Szatmárban körülbelül 500 millió forint jut utazásokra egy év alatt. már konkrét kéréssel érkez­nek. De volt jónéhány olyan csoport, amelyik közölte: van öt napjuk, „X” forintjuk, és híres történelmi helyeket sze­retnének látni. Hová utazunk? — Ami nálunk sláger, so­kat mond az igényekről, le­hetőségekről, a jövedelmek­ről — summáz Kalotai Lász­ló, az IBUSZ nyíregyházi iro­da igazgatója. — Húsz éve Karlovy Vary, Mariánske Lazne volt az óhajtott külföl­di úticél, s boldog volt, aki egy társasutazás résztvevője lehetett. Ma is szerepelnek programjainkban ezek az úti­célok, és telt ház is van mindegyik csoportban. De már nem számítanak kivéte­les lehetőségnek, hiszen a szomszédos baráti országok­ba bárki, bármikor utazhat. Az utazási sláger azonban csaknem olyan gyorsan válto­zik, mint a kedvenc énekes. A szabolcsi utazók később a Tátra felé fordultak, eljutot­tak a Lomnici csúcsra, majd néhány autóbusszal a lengyel Tátrába, Zakopanéba — tá­volabbi úticélok jó tizenöt éve szóba sem kerültek. Aztán a motorizáció egy- csapásra nagyon sokat lendí­tett a külföldjáráson is. A na­gyobb egyéni utazási szabad­ság egy rövid időre meg­apasztotta a szervezett cso­portok számát és sokan in­dultak kéthetes egyéni „vi­láglátásra”. Ám hamar kide­rült, hogy a lehetőség önma­gában nem sokat ér: a nyelv­tudás nagyon szegényes, tú­ristáink zöme elrobogott a vi­lághírű látnivalók mellett is, nehezen jutottak szálláshoz, és sokszor okozott gondot egy ebéd rendelése is. De elkezdtünk utazást ta­nulni. Nem sokkal később jött az ötnapos jugoszláv, majd bé­csi hajóút, az egyhetes olasz út, aztán Párizs volt a sláger, öt-hat éve „Spanyolba” in­dultak a nagyobb karavánok, most a görög—török utak fe­lé fordult az érdeklődés. Ám úgy látszik, a túrista érzékeny ember. Nyugat- Európában is egyre drágább az üzemanyag, többe kerül a megélhetés. Üjra a csoportok kerülnek előtérbe, szíveseb­ben utaznak megyénkből is autóbusszal, vonattal, repülő­vel, „komfortos” utakra. Két korosztály létszáma különösen megnőtt az utóbbi négy-öt évben. Sokkal többet utaznak a nyugdíjasok, s egy­re több gyermek lát világot drága turistautakon. Ez utóbbin néha fennakadnak a forgalom emelésében érde­kelt és utaskívánságoktól ed­zett idegenforgalmi szakem­berek is. Gyakran kémek tel­jes csoportokat általános- és középiskolások számára, egész osztályok utaznak. So­kan viszik az egészen kicsi gyerekeket is a hosszú, több országot érintő utakra. Va­jon ők mit adnak később? Vannak visszajáró ügyfe­lei az utazási irodáknak, so­kan kipróbálták a társasuta­zást és az egyénit, a sátor­szállást és a luxushotelt. Mindez persze kortól, egyé­niségtől, pénztárcától függ. Utazó ínyenceket is ismer­nek, akik rendszeresen meg­jelennek az utazási irodában, s a programok meghirdetésé­nek első napján már biztosí­tani akarják következő évi útjukat. Így érkezett haza a naookban szabolcsi utas az IBUSZ útiáról Marokkóból, Phenjanból, New Yorkból. forinttól kezdődnek az árak — ezért például Ótátrafüre- den hét nap teljes ellátást adnak, ha a résztvevő egyé­nileg utazik az üdülés szín­helyére — ez lényegében bárki számára elérhető. Az árskála egyébként rendkívül széles, 15—20 ezer forintig terjed, de vannak még drá­gább utak is. Az átlagnál egyébként töb­ben utaznak az orvosok, ta­nárok. Megnőtt a fiatalok szá­ma. Az Ifjúsági és Diák Utazási Irodával például évente háromezer fiatal uta­zik külföldre, s mintegy öt­ször ennyi belföldre — hal­lottuk Szigligeti Imrétől, az Express nyíregyházi vezető­jétől. Viszonylag kisebb az uta­zók között a parasztság ará­nya. Főleg a szakmai utakra mennek el, a barátságvonato­kon utaznak, amelyekkel cso­portosan indulhatnak. Kö­rükben a Szövetkezeti Uta­zási Iroda, a COOPTOURIST mezőgazdasági, szövetkezeti szakprogramjai tartanak szá­mot nagyobb érdeklődésre. Sokan jutalomként kapják — gyakran életük első — külföldi útját. Az ipari üzemek munkásai hat-nyolc évvel ezelőtt szin­tén nehezen szánták rá ma­gukat az utazásra, az utóbbi egy-két évben a jelentkezők száma megnőtt, s akik koráb­ban csak jutalomútra vállal­koztak, maguk is önálló uta­zók lettek. • Hogyan utazunk? — Sokszor jönnek be hoz­zánk programot kérni azzal, hogy mit ajánljunk — mondja Csallány Géza, a Nyírtourist megyei idegenforgalmi hiva­tal vezetője. A hazai utaknál gyakran szerepel okként: az illető ott volt diák, vagy is­kolás korában szerveztek egy kirándulást a Dunakanyarba, s most meg akarja mutatni a családjának is — de már igé­nyesebben. Sokat számít a gépkocsi, a televízió, amely lerövidíti a távolságokat. Természetesen vannak, akik megtartják a fokozatot, országjárást követ az első külföldi út — mások minden előzmény nélkül ne­kivágnak az új kocsival a nyugati autósztrádáknak. Fellelhető itt-ott az úticélvá- lasztásban a divat, vagy egy­szerűen a nagyzolás: elmond­hatjuk, hogy „mi itt jár­tunk!” Egyre többen utaznak viszont komoly előkészületek után. A nyugdíjas nyíregyhá­zi tanárházaspár F.-ékről hí­re kelt, hogy amikor egy hosz- szabb szovjetunióbeli uta­zásra készültek, felosztották egymás közt az útikönyveket, jegyzeteket készítettek, indu­lás előtt megbeszélték a lát­nivalókat, s egyetlen egy érin­tett nevezetes hely mellett sem mentek el kérdezés nél­kül. ök valóban világot lát­tak. De ugyanúgy említik dr. P.-t, egyik beregi nagyközsé­günk orvosát, B. A. nyíregy­házi nyugdíjas főkönyvelőt, akik szinte országról országra (és mindig felkészülten) is­merik meg Európát. Gyakran utaznak ma vál­lalati brigádok. Ha van köz­tük egy „szakértő”, aki vá­laszt a nekik tetsző utakból, Milyenek vagyunk, mint utazók? — Szinte mindenki más­ként és másért utazik — mondja Dávida Magdolna, az IBUSZ nyíregyházi mun­katársa, aki az irodában a külföldi társasutakkal fog­lalkozik, de sok csoportot is kísért már külföldre. — Van, aki a történelmi múltból akar meríteni, más a tájat, a népet, a szokásokat akarja megismerni, de van olyan is, akit csak az érdekes, finom ételek érdekelnek, vagy ép­pen a boltokat részesíti előnyben. Az utóbbi években — a ha­zai üzletek választékának javulásával párhuzamosan — csökken a „bevásárlóbuszok” száma, s egyre fontosabb he­lyet kap az igények között a látnivaló. A csoportok különben gyorsan összeszoknak, a má­sodik nap már legtöbbször nincs szervezési gond. Érde­kes a három korosztály egy­más mellett élése ezeken az utakon: fiatalok, középkorú­ak és idősek egyaránt van­nak a csoportokban. S ami különösen figyelemreméltó: az idősebbek kevésbé fáradé­konyak, s talán érdeklődőb­bek is... • % Milyen a magyar társas­utazó anyagi helyzete? — Sokkal jobb, mint ami­lyennek általában tartják — fogalmaz Kalotai László. — Például a szocialista orszá­gokba szervezett társasuta- kon az utas napi négyszáz fo­rintnak megfelelő költőpénzt is kaphat — ez tekintélyes summa. A társasutazáson résztvevő tehát nem szorul rá a költőpénz kiegészítésére („csencseléssel” vagy kicsem­pészett pénzzel). A magyar utas tehát akár bőkezű is le­het külföldön. A tőkés orszá­gok valutáiból is többet lehet vásárolni, bár itt a lehetősé­gek korántsem korlátlanok. De ezzel az összeggel már le­het utazni... Hogyan költjük a pénzt külföldön? — A legkülönféleképpen — mondja Borsi Béla főhad­nagy, a záhonyi vámhivatal vezetője. — Azt mindenkép­pen előre kell bocsájtani, hogy az utasok túlnyomó többsége jogszerű keretek kö­zött gazdálkodik pénzével, náluk gondnélküli, rövid a vámvizsgálat. Az emberek azonban nem egyformák, s esetenként nagyon különbö­ző módon értelmezik például az ajándék fogalmát is. — Biztosan sokan emlékez­nek még — veszi át a szót Miklós Gyula főhadnagy —, amikor másfél évtizeddel ez­előtt egy Bécsből hozott nyloning micsoda szenzáció volt. De amikor 1964-ben a záhonyi közúti átkelőhely megnyílt, már nagy érték volt egy fényképezőgép, de a kapronharisnya, a kávé, a bors, a Selga kisrádió a ko­moly értékek közé tartozott. Nemcsak a lehetőségek, de az életmód változásait is tükrö­zi, hogy ma az apróbb aján­déktárgyak mellett megsza­porodott a háztartási cikkek száma: barkácsgépeket, vil­lanyfúrót, varrógépet, por­szívót hoznak, s gyakori a kempingezésnél használatos mini-tévé is. Kik utaznak ma, luxus-e egyáltalán a társasutazás? Nincsen olyan osztály, ré­teg, foglalkozási ág, amely­nek képviselői hiányoznának az utaslistáról. Az utazás már nem számít luxusnak, 1550 Vesztes a közönség, a műsorpolitika Hakni ellen nincs orvosság? Házalók járják ilyenkor a községeket, a városokat. Mű­velődési házalók ... Szemé­lyesen és írásban ajánlják felülmúlhatatlan műsorai­kat, hivatásos művészek fel­lépésével., A haknicsoportok vezetői, művészei a rábeszé­lésnek, a zsákbamacskamű­sorok „eladásának”. Tarso­lyukban mindig van egy-két „nagy név” — akiről az elő­adás kezdetekor gyakran ki­derül, hogy „éppen külföldön forgat”, vagy „beteg ...” Trükkös személycsere Régebben történt, de idő­szerű: a vásárosnaményi mű­velődési házban —, ahol na­gyon is igényesek az ilyen műsorok iránt — egy Harsá- nyi Gábor nevével „fémjel­zett” műsorra kötöttek szer­ződést. Már az egyórás ké­sés is botránynak számított, de ez még nem minden a konferanszié „sajnálattal” je­lentette be, hogy Harsányi Gábor ilyen és ilyen okok miatt nem lehet itt, de van egy másik Harsányi: Frigyes, az operetténekes, ő itt van ... Átlátszó trükk — tipikus haknizó fogás. Tudják ezt a műsorok szervezői is, de azt is, hogy a kész helyzet nekik kedvez. Mit tegyen ilyenkor a művelődési ház vezetője? Küldje haza a közönséget? És a vártnál „kisebb” művé­szeket is, — természetesen fellépti díj nélkül? Megtehe­ti, sőt olykor meg is kellene tenni. Más kérdés, hogyan toboroz majd közönséget egy újabb előadásra, ahol várha­tóan nem csalódna a közön­ség. Marad hát legtöbbször a kényszermegoldás: „ha már itt vannak, lépjenek fel.” És következnek a rögtönzések, a közönség megnyerésére min­den rutinfogás bevetése. Ma már a gyakoribb még­is az, hogy a neves művészek nemcsak a plakáton, hanem a valóságban is megjelennek. De — sajnos — olykor futó­szalagon, mint egy gyorsan pergő filmben. A szervező­nek — és a fellépő művész­nek is — természetesen anya­gilag érdeke, hogy egy nap alatt minél több fellépést kössenek le. „A művész ugyanazt nyújtja, nem fá­rad ...” — érvelnek a hakni­zó csoportok vezetői. Elfo­gadható-e azonban, ha egyet­len délután és este három—öt helyen lép közönség elé a művész? Hofi Gézának ez év tavaszán a megyeszékhelyen az egyik -napon öt fellépése volt. Az első délután 4-kor kezdődött... Garas, az „agitátor" A túl élelmes hakni-cso­portvezetők egyféle faltéré­nek is felhasználják a művé­szeket, ha valaki megkérdője­lezné a műsort, vagy a fellé­pések számát túl sűrűnek ta­lálná. így volt nemrég a vá­rosi tanács művelődésügyi osztályán, Nyíregyházán, ahol Garas Dezső — a megyében is méltán népszerű művész — igyekezett elég magas hangon meggyőzni a tanács illetékes művészeti előadóját: ne avat­kozzanak bele, hol és hány alkalommal lép közönség elé a nyíregyházi üzemekben. Nehéz volt a művésszel meg­értetni, talán nem is sikerült, hogy a tanács törvényadta jogkörét gyakorolja, amikor engedélyezi — vagy netán megtiltja — egyes műsorok bemutatását. Azt is megnézi, vajon nem árnyéka-e önma­gának az illető művész, ami­kor isten tudja, hányadszor lép egyetlen este a pódium­ra ... Hogy szükség van-e hakni­műsorokra, aligha lehet kér­déses. Nyáron, amikor a szín­házak nem játszanak és a té­vé sem kényezteti el a néző­ket jó műsorokkal, helyük lehet a pendliző csoportoknak is a deszkákon. Ezt olyan tény is bizonyítja, minthogy: a megyében évente 1600—1700 műsoros estet rendeznek csak a művelődési házakban, klu­bokban. Ezek több mint felé­nél hivatásos művészek lép­nek a közönség elé, s legalább minden második műsoros előadás szereplői „haknizók”. Kevés a színvonalas szóra­kozást nyújtó fellépés. Sokkal több az „összedobott”, a mű­vészek egyéniségéhez igazí­tott vegyes műsor, amely operával indul és cigánynó­tával fejeződik be, megspé­kelve közben unalmas, gyen­ge tréfákkal. Á szomszéd már megfizette Hakni ellen nincs orvos­ság? — kérdezhetnénk, a se- kélyes, tartalmatlan, rossz műsorok tovább-burjánzását látva. Szerintünk több orvos­ság is van, csak nem élünk vele. Az egyik: a műsorokat engedélyezők — elsősorban a nagyközségi tanácsok — ne tekintsék adminisztrációs munkának ezt a fontos mű­velődéspolitikai jogkört. li- előtt a pecsétet ráütik a a- pírra, konzultáljanak a r >p- művelőkkel. A másik: a mű­velődési házak vezetői ne engedjenek a szervezők nagy szövegének, és a nagy nevek varázsának. Nézzék meg a felkínált műsort. Sokszor a papírról kiderül, mennyit ér, s ne szégyelljék elővenni az ŐRI által kiadott fellépési tarifát. Ne hagyják magukat becsapni, s olyan költségeket —, hangszerszállítás, szállás stb. — is megtéríteni, ame­lyek nem illetik meg a hak- nizókat, vagy már a szom­széd megfizette... Miután a műsoros rendez­vények engedélyezésének jog­köre a megyétől a városi és nagyközségi tanácsokhoz, a községek esetében pedig a járási hivatalokhoz került — a megyei tanács művelődés- ügyi osztályának szakemberei csak akkor tudnak intézked­ni, ha már baj van. Volt' rá eset, hogy letiltottak egyes haknizókat az ŐRI jelzése, vagy a megyebeli tapaszta­latok után. Kevés az erejük és lehetőségük azonban arra, hogy valamennyi haknimű­sort előzőleg, vagy menetköz­ben megnézzenek, s ezek után tegyék meg ajánlásai­kat, informálják a művelődé­si házakat, mit érdemes fo­gadni és mit nem. Segítségül lehetne hívni a megyei művelődési központ munkatársait, és a nagyobb városi és nagyközségi műve­lődési házakban a tapasztalt vezetőket, szakembereket, akik — első „szűrőként”, zsű­riként megnéznék az egyes műsorokat és informálnák a megyei művelődési osztályt. Különben marad a „ki-ki maga dönt, nyer, vagy veszít” játék, amelynek gyakori vesz­tese a közönség, a műsorpo­litika, nem kevésbé a műve­lődési házak. Erkölcsileg és anyagilag egyaránt... Páll Géza Vasárnapi képek 1 Csarodai templomtorony. Császár Csaba felvétele A kisvárdai vár. Vincze Péter felvétele KM Utazni tehát jó. Tanuljuk is, gyakoroljuk is. Szokásaink, lehetőségeink gyorsan változnak, bővülnek, ahogy a csalá­dok jövedelme lehetővé teszik. Lassanként ezt is megszok­juk: az utazó turista „nem hivatásos diplomatája” hazájának, s ez bizony kötelez is... Marik Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents