Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
A próba „Egy diplomás hamarabb kap lakást...’ Á nővérszálló lakói Délelőtt egy nyíregyházi gyermekkörzeti orvosi rendelőben. (Császár Csaba felvétele) Vendégünk: Markovics Miklósné Nem megőrzés, gondozás Sok tucatnyian laknak bent a kórházban, a nővérszállón. Van, akinek átmenetileg ad otthont, de nem kevés azok száma sem, akik hosszú éveket, évtizedeket töltenek el itt. Megbélyegző jelző is tapad az épülethez, a hamis általánosítás terméke. Mi ragasztjuk ezt rá. Mi, akik akkor, amikor injekciót adnak be, amikor bekapcsolják az infúziót, amikor megállnak a kórházi ágy lábánál, ijedten, könyörögve, vagy éppenséggel reménykedve nézünk rájuk. Az ápolónőkre, a nővérekre. Czirják Anna A nővérszálló délelőtt csendes. Van, aki most tért csak nyugovóra, mások nemrég ébredtek fel. Czirják Anna is kilenc óra után jön ki a fürdőből, egy kis türelmet kér. Tíz perc múltán kopogtatunk be hozzá. A helyszín ábrázolása helyett csak eny- nyit: a háromágyas szoba tiszta és kellemes. — A szobák többsége kétágyas — mondja. — A „sza- niban” dolgozom, eddig 600 forintot fizettem egy albérletért, de hol volt az ettől? Czirják Anna Nagykálló- ban érettségizett. A mező- gazdasági főiskolára jelentkezett, nem vették fel, munka mellett lett ápolónő. Ennek éppen négy éve. Cigarettára gyújt, a köntöst összébb húzza magán. — Szeptemberben megyek férjhez, Leninvárosba költözünk. Ott még nincs kórház, de az egészségügyben maradok. Ezt a munkát nem cserélném fel semmivel. Nincs annál jobb, ha azt látom, hogy gyógyultan megy el a kórházból valaki. Nagy türelem kell, mert sokszor bogarasak az emberek. De milyen legyen valaki, ha öreg és beteg? A jelzőkre gondolok, amikor kérdem: — Sok a kötöttség a szállón? — Alig valami. Itt felnőtt emberek élnek. Van egy általános vélemény: „Ezek ápolónők ...” Kár lenne tagadni: akad, aki alapot is ad erre. De általánosítani, erős túlzás. A kissé kietlen klubszobában egyszál fiatal nő iff és olvas. Amikor beszélgetni kezdenénk, középkorú asszony érkezik, együtt mennek ki. — Az édesanyám volt — kér elnézést Kovács Ferenc- né. — Néhány dolgot kellett megbeszélnünk. Két éve lakik itt. Nemrég ment férjhez, a férje most katona, tíz hónapig tart még a különélés. — Elég nehéz így — meséli, míg a hetilap oldalait pörgeti —. Nagyhalászi vagyok. Lakhatnék otthon is, de a bejárás nagyon fárasztó lenne. Azt mondták ottKovács Ferencné hon, ne strapáljam magam ágyon csak azért, mert férjhez mentem. A neheze hátra van, ha újra összekerülünk, meg kell próbálnunk a városban lakást szerezni. Ibrányban érettségizett és mindig ápolónőnek készült. A belgyógyászaton dolgozik, ezt az osztályt nagyon szereti. Azt mondja: jó a szállón lakni. — Sokan azt állítják, ez egy átjáróház. Bizonyos értelemben igaz, hiszen elég sokan jönnek rá: nem nekik való ez a hivatás. Kívülről nézve könnyebbnek látszik, mint valójában. Sokan hagyják itt a pályát, férjhez mennek, más állást keresnek. Én maradni akarok. Aki ezt vállalja, az maradjon. — Fizetés? — Az alapom 1900 forint. Ügy 2200 körül jön havonta össze. — Hálapénz? — Borravalóval nem lehet gyógyítani. — Látszik, őszintén mondja.'— Nem szabad, hogy csak ezen múljék. Előfordul, hogy valaki erre hajt rá. Ebbe nekünk beleszólásunk nincs. Ki-ki a saját lelkiismerete szerint intézze. Természetesen én is kaptam már pénzt. De megnéztem, elfogadhatom-e?/ Egy csokor virágnak jobban örülök. Ez a munkánk, ezért kapjuk a fizetést, ha nem is sokat. Itt a fizikai, pszichikai, szellemi megterhelés egyaránt nagy. De arra gondolok: én is leszek beteg, leszek öreg, nekem is jól fog esni, ha valaki gondomat viseli... Páll Borbála a kórszövettan laborasszisztense egyike a legrégibb lakóknak, ö a lakóbizottság elnöke is. Kilenc éve él a szállón. — Nálunk önkormányzat van — mondja. — Van házirendünk, ami mindenkire kötelező, de tudjuk, nem indulhatunk ki abból, hogy itt kislányok élnek. Persze akad gondunk. Nemrég apróbb lopásért kellett valakiket el- távolítanunk. És volt már lány, aki az ablakból kiabált ki a fiúknak: „Gyertek fel, van konyakom, és szól a magnó...” De nem ez a jellemző. Míg munkahelyén kalauzol, ahol a halál okait azért kutatják, hogy a jövő betegeit jobban gyógyíthassák, önmagáról is beszél. Páll Borbála — Kilenc év hosszú idő, és mi tagadás, hiába jó itt, csak él az emberben a saját otthon iránti vágy. De mit lehet tenni? Néha úgy érzem, a középkáderek az élet mezsgyéjére kerültek. Egy diplomás kap lakást, nem tengődik évekig az orvos- •szállón. Páll Borbála nem erre a pályára készült. Tanár akart lenni. Ma azonban örül, hogy így sikerült. Apagyra való, édesapja a SZÁÉV-nél gépkezelő. — Jó családom van — mondja. — De még egy mondatot a szállóról. Itt sok minden megeshet, mert az itt élőknek ez az otthona ... Szöveg: Speidl Zoltán Kép: Császár Csaba Már 27 éve dolgozik az egészségügy egyik, sokak által mostohán kezelt ágazatában, a bölcsődei nevelésben Markovics Miklósné, a nyíregyházi Vécsey közi 1. számú bölcsőde vezetője. Társadalmi megbízatásban a szakszervezeti tanács elnöke. Ezért kértük meg, hogy szóljon a bölcsődékben dolgozó nők helyzetéről. — Egy biztos, nem mindig elég megbecsült munkahely a bölcsőde. Korábban sokan itthagyták a pályát az anyagiak miatt. Az utóbbi időben viszont sokat változott a helyzet, emelték a béreket, elismerik a szakmai munkánkat. Több problémánk van a szülőkkel, akik közül néhányan csak gyermek- megőrzőnek tekintik a bölcsődét. Igaz, hogy az otthont nem tudjuk pótolni, de a szakszerű gondozás, a nagyobbak felkészítése az óvodára már nevelési feladat. Eredményt úgy tudunk elérni, ha a szülők és a bölcsőde egyet akar. — Kikből lesz a jó gondozónő? — Mondhatom, hogy két korosztályból tevődik össze a gondozónők köre. Az első fele lassan a nyugdíj felé tart, akik évtizedek óta dolgoznak ebben a munkakörben. A másik csoportban olyanok vannak, akik mint technikai dolgozók kerültek ide, a munka mellett végezték el az egészségügyi szakiskolát, megszerették ezt a hivatást. — Hivatást említett. Nyilván nem marad meg ezen a pályán az, aki nem szereti a gyerekeket. Azonban távozásra késztethetnek a rossz munkakörülmények is. — Biztos, hogy az átlagosnál többet kell dolgozniuk a nyíregyházi gondozónőknek. Az igényekhez képest kevés a bölcsődei hely, ezért például a 48 gyerek befogadására épült bölcsődében nálunk is 68 gyerek van. Még ha akad is közülük hiányzó, azonban egy gondozónőnek sokkal kevesebb ideje jut egy gyerekre, mintha kevesebben lennének. — A bölcsőde, mint munkahely azért sem lehet ideális, mert itt is két műszakban dolgoznak. Okoz-e ez valamilyen gondot? — Nálunk is van egyedülálló anya, aki kisgyermeket nevel, vagy van, aki a férje munkabeosztása miatt nehezen tud reggel fél hétkor kezdeni. Megpróbálunk olyan munkaidő-beosztást készíteni, hogy a családnak is megfeleljen. Ezt minden bölcsődében egyénileg, helyileg oldják meg, többnyire sikerrel. Hiszen az is előfordul egy hirtelen megbetegedés miatt, hogy reggeltől estig bent kell maradni. A tapasztalatunk az, hogy aki ízig-vérig gondozónő, az eny- nyi probléma miatt még nem hagyja itt a pályát. — A szülők csak a gondozónőkkel vannak kapcsolatban. Mellettük az úgynevezett technikai személyzet, a konyhai dolgozók, a takarítónők munkájától is függ hogy szép és jó legyen a bölcsőde. — Elég nehezen kapni embert, a konyhán bizony sokat kell dolgozni. Mégis, akik már régóta itt vannak, azok maradnak. Rosszabb a helyzet a takarítónőknél, akik a két műszakos beosztás, és az alacsonyabb fizetés miatt könnyebben elmennek. — Ki az, aki erre a pályára kerül? — Könnyű azt mondani hogy aki szereti a gyerekeket kedvet érez a nevelésükhöz Sajnos jelenleg nem vagyok derűlátó, ugyanis Nyíregyházán, a Kölcsey szakközépiskolában megszüntették a; ilyen irányú képzést, s £ munka melletti tanulásrí sincs most lehetőség. Pedif < gondolni kell arra is, hogy rövidesen nyugdíjba kerülői helyére, az új bölcsődékbe —J éppen a gyerekek érdekében — szaképzett gondozók kel-; lenek. Lányi Botond Talán meghökkentő, ám ennek ellenére igaz az alábbi kis történet. Űjonnan végzett fiatal orvosnő került az egyik faluba. Üde jelenség volt, barátságos, kedves szavú: napok alatt belopta magát a betegek szívébe. Határozottnak is tudott mutatkozni, ha kellett — mondjuk az indok nélkül táppénzt kérők előtt. Nem is volt semmi hiba, míg egyszer csak suttogni kezdtek a faluban a kis doktornőről. Ö is észrevette, hogy sokan másképp néznek rá, mint addig — és sejtette is az okot. Pár hónapos működése alatt ugyanis (előzetes elhatározásához híven) nem fogadott el semmit a betegektől. Se pénzt, se mást. Udvariasan, mosolygósán, de elhárította a borítékot ... És jött a pletyka. „Nagyképű, felvágós ... Mire hordja úgy fenn az orrát?! Nem jó neki a mi pénzünk... Itt valami nem stimmel!” Ez lett aztán a végkicsengés: valami nincs rendben a doktornő körül. Néhányan még azt is megkockáztatták: bizonyára nem bízik a saját munkájában, ha nem mer elfogadni érte semmit... A doktornő eleinte mosolygott. Aztán megriadt. Mogorva biccentések fogadták köszönését az utcán. A betegek elhallgattak, ha kinézett a várószobába — és így tovább. Tudta az okot — és egyre inkább elkeseredett. Egyik nap számára addig ismeretlen asszony lépett a rendelőbe — még nem járt orvosnál, amióta az új doktornő letelepedett. Beteget bejelenteni jött: a férje ágynak esett. A doktornő felírta a címet, s délután motor- kerékpárjára ült. Megvizsgálta gondosan a férfit, a gyógyszereket fölírta, s elköszönni készült. Az asszony ott sürgött-forgott körülötte egész idő alatt, s ő észrevette a nem is túlzottan titkolt mozdulatát, mellyel néhány összehajtogatott százast dugott a nyitott orvosi táskába. Megtorpant egy pillanatra a keze, már-már szóra nyitotta a száját. Aztán mégis csöndben maradt. Becsukta a táskát, mint aki mit sem látott. Barátságosan elköszönt a házaspártól. Duruzsolt alatta a motor. Nem állt meg a rendelő előtt, hanem továbbhajtott. Cél nélkül ment egy kört a faluban. Aztán visszatért, belépett a lakásába, kivette a háromszáz forintot a táskájából, átrakta a pénztárcájába. Ennek immár két éve. A „kisdoktornőt” — ahogyan nevezi a falu — mindenki szereti. A próbatételről (így nevezi magában az első hónapokat) nem tudnak, csak néha-néha említi valaki nevetve, hogy milyen kis butácska volt a kisdoktornő eleinte... (tarnavölgyi) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 26. KB
