Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

KM ÜNNEPI melléklet

1979. augusztus 19.

o

"r; t : .

VALÓSÁGOS RIPORT

yebróczky négyhónapos csikaját etettem a tenyeremből édesanyám udvarán. A csikó oly mohó volt, hogy beleharapott a tenyerembe. Utána mindjárt a drága, bársonyos pofáját a nyakamhoz dúrta, úgy kért bocsánatot. Ősidőkből hozott ösztönei megsúgták a gyermekállatnak is, hogy az embert nem szabad bántani. Gazdája, a nyíregyházi fuvaros oda se bagózott az egészre. Ült a gumikerekű kocsija bakján, s mintha a világból semmi nem érdekelné, fejedelmi kényelemben szalon- názott.

Jó idő volt, gyönyörű nyírségi ősz, a pár pohárka pálinka után mért ne szalon- názhatott volna királyi méltósággal Gyebróczky? Még a másik fuvarosra, a falunkbé- li Fazekas Józsi bácsira se vetett tekintetet. Mert hogyan jöhet össze egy városi fuvaros a falusival?

Józsi bácsi megnézte a kezemet.

— Semmi baj — mondta —, be sem kell kötni, csak épp ki kell mosni ezt a kis sebet alaposan. Megjegyzem egyébként, az én csikóm nem csak dörgölőzéssel kért volna tőled bocsánatot, de letérdelt volna előtted. Mint valamikor, gyermekkorodban a ti csikótok, a Sanyi! Akit egy fényes katonatiszt hatalmas áron vett meg hathónapos korában, kétszáz pengőt adott érte. Jól emlékszem én. Itt voltam a vásáron.

— Józsi bácsinak is van csikaja?

— Van ennek a vén kehes- nek — mutatott a lovára. — Épp hathónapos. Épp úgy Sanyinak hívjuk, miként a tiéteket valaha. Nagy pénzeket kínálnak érte is. Miként a tiétekért valaha.

— A magáét hogy hívják? — kérdeztem Gyebróczkytól.

— Remény.

— Micsoda mocskos városi név ez egy lóhoz — súgta nekem Fazekas Józsi bácsi; s ezt Gyebróczky nyilván meghallotta, mert ha eddig kevés szava volt, ezután nem lett egy kukk se. Majd csak délután, amikor megszolgált bérét a nővérem kifizette, s harmincöt forinttal többet kért, mint ahogyan ez eddig szokásban volt. ,

Mert miért vonult ki az egész nagy család a szülői fészekbe?

Almaszüretre.

Van ugyanis a szülői ház kertjén huszonhét almafa. A fákat még szegény apánk ültette halála előtt két évvel, azaz 1959-ben. Ö a fák termését meg sem kóstolhatta. Ma már pompás termőidejükben vannak a fák, s bárha az idei termés csupán közepesnek mondható, miként az egész Nyírség nagygazdaságaiban is; egy fuvaros az áldás elszállításához kevés lett volna. Ilyen meggondolásból lett Nyíregyházáról Gyebróczky János, a szülőfalunkból pedig Fazekas Józsi bácsi. Az előbbi világéletében fuvaros volt, de tán még az ősei is; az utóbbi nemes parasztból vedlett fuvarossá.

A rokonság, a gyermekek, az unokák száma az almaszüreten meghaladta a húsz főt; reggelire' már töltött tyúkkal kedveskedett a nővérem, s volt aztán egész nap bőven enni-innivaló.

A gyerekek jókedve! Immár törvényesen mászhattak a fákra, szedhették kosaraikba a gyümölcsöt; ilyenformán még arra is vigyázva,

nehogy egyet is összekoccantsanak, nehogy egy is meg- ütődjön, mert azt a szemet az átvevőnél már kidobják! A szabadsággal együtt nőtt a felelősségük.

Szóval Gyebróczky ült a bakján, várakozva a szállítás kezdetére és nagyokat böffentve a bő reggelitől, meg az italocskáktól. Remény, a.kiscsikó, a kézből való etetés után az anyja tőgyét szopta. Fazekas Józsi bácsi viszont azt mondta nekem:

— Furcsállom, hogy nem

írtál még arról a ti hajdan volt kiscsikótokról, a Sanyiról, aki táltos volt. Úgy ment az a kövesúton, fiam, mintha balettcipőben járna.

— Látott már maga balettcipőt?

— Hát hogy az istenben ne láttam volna a tévében. Az én csikóm is úgy jár a kövesúton. Mért nem írtál róla?

— írtam róla.

— Épp az kerülte volna el a figyelmünket? Mert itten aztán minden sorod után vadásznak, és gyakran gyaláz- nak téged, fiam. Tudsz róla?

— Maga még nem gyalá- zott engem.

— Nem is foglak. Senkit, amíg élek, de téged különösen. Te rólam szépet írtál: én tanítottalak meg kaszálni, s így léptél, általam a férfikor küszöbére.

— így is volt.

— így volt, Lajos, bizony. S mit adtam én neked az egész napi kaszálásodért? Egy almát.

— A világ nagyobb fizetséget, és nagyobb elismerést akkor nem adhatott volna nekem, Józsi bácsi. Akkor szerettem meg igazán magát.

Ittunk egy pohárka bort.

— Na, ne gondoljunk erre — mondta Józsi bácsi. — Volt, ami volt. Hogy éltek?

— Mint minden ember, aki a munkája után él. Küzdve.

— Te is?

— Maga nem?

— Én, ilyen vén fejjel már élhetnék könnyebben, nyugdíjat kaphatnék, de nem lép*

tem a világgal, nincsen visz- szaút.

Gyebróczky aludt a bakon, az almaszedők vidámságától zúgott a kert. Még a fuvarosok megérkezése előtt magam is felmásztam egy fára, két törött lábam azonban hama- rost tiltakozni kezdett; azután már csak a lehajló ágakról szedhettem néhány kosárral.

— Furcsállottam annak idején — mondtam Józsi bá(Mohácsi Regös Ferenc rajza)

csinak —, hogy nem lépett be a szövetkezetbe. Akartam én szólni, de aztán arra jutottam: ahogy maga gondolja.

Holott fájt a szívem a tehetsége miatt. Akár a paraszti munkáját, akár bár szakképzetlen építőművészeiét tekintem. Ha maga megcsinált egy házat a faluban, ha másért nem, annak díszítő elemeiért csodájára jártak.

— Te ilyesmire is emlékszel? *

— Azt a rózsát — mondtam —, a saját háza tűzfalán nem lehet feledni. Agyagból művelte. Rózsának hívjuk-e már, vagy az akkori paraszti lét absztrahált kifejezésének? Minden népművészet absztrakció. Ilyesmivel, ha idejében a világ elé lép, a népművészet mestere lehetne.

Ö lehajtotta a fejét:

— Tudom én. Elmaradtam itt is, De sok gyermekem volt, Lajos, és a földben bíztam. A földből fel is neveltem minden gyermekemet tisztességgel.

— Most pedig?

— Nem maradt más, csak hogy a földben bízzak. Meg ebben a kehesben, meg a csi- kajában. Még van földem.

Rágyújtottunk.

— Igaz-e — kérdezte —, hogy lehetséges az önnyugdíj?

— Hogyne, nagyon is lehetséges. Fizeti a járulékot?

— Sajnos, azt sem, fiam.

Töltöttem a kicsi poharakba újra. Az udvart már-már ellepte a ládákba gondosan berakott rengeteg alma. A szüretelők zsivajától a madarak is énekelni kezdtek, miként a friss tavaszon a magas égbe szálló pacsirták. Csak most a fekete rigó, a kakukk, a vadgalamb és a

sármány dúdolgatott a szüre- telőkkel; majd a vastag potrohú poszméhek dönögte*.

— Beszéltem a tanácselnökünkkel — mondta Fazekas Józsi bácsi. — Van ott nekem a cigánygödrök mellett két hold földem. Parcellázni akarják, hogy a dögtemető mellől a cigányságot kihozhassák. Mióta húzódik már ez az ügy, nem tudnám megmondani. A tanács jó szándéka megvan, abban nincs hiba, az én jószándékom megvan, abban sincs hiba, de elakad a dolog mindig némely cigánycsaládon. Hiába kínálják nekik tenyéren a jót, még mindig jobban érzik magukat a lótemető mellett.

Én az öregemberre néztem.

— Nem hasonlít ez valamihez, Józsi bácsi?

— Mihez, fiam?

— Magának két tenyérrel nem kínálták a jót?

Ö rámemelte a tekintetét:

—_Ne alázd meg azt az embert, Lajos, aki már megalázta önmagát.

G

yebróczky aludt a bakon. Arra sem riadt fel, hogy a férfiemberek már rakják gumikerekű kocsijára a teli almásládákat. Az én torkomat görcs szorongatta. Mért vannak a kései felismerések? Mért

nem adatik meg minden embernek a megismerés azonnali lehetősége? Miért szenved önmaga elmulasztott lehetőségei miatt az ember? Egyáltalán : önmagától mért

szenvedhet az ember?

Töltöttem a decis poharakba.

— Hányán vannak még magángazdák a faluban? —- kérdeztem Fazekas Józseftől, aki nyolc gyermeket nevelt fel, közel jár nyolcvanadik életévéhez, és a felszabadulás után édesapámmal együtt osztott földet! — Hányán vannak még?

— öt-hat parasztcsalád, fiam, nem igen több.

— Hány lakosa is van a falunak?

— A papunk szerint ötezernégyszáz.

Megittuk a borunkat.

— Ha nyélbe ütődne nekem ez a tanácsi kisajátítás, befizetném visszamenően tíztizenöt évre a nyugdíjjárulé- kot. Lehetséges az ilyesmi?

— Nem tudom, Józsi bácsi, utána kellene nézni.

— Nézz utána, Lajos. Kérlek.

E

kkorra már mindkét kocsit megpakolták a férfiemberek, lehetett indulni az átvevőbe. Gyebróczky felhorkant a bakon, de olyanformán, hogy Remény, a kiscsikó anyámék hajdani istállójáig szaladt. Nyerített is, majd, mintha védelmet keresne, visszaszaladt hozzám, bársonypofáját a nyakamhoz dúrta.

— Induljunk akkor — mondta „Józsi bácsi —, ha már a vasárnapi misét nem értem el, legalább a vecser- nyére odaérjek.

Felült a bakra.

— Nézz utána — intett az ostorával —, és írd meg nekem ezt az én dolgomat.

— Megírom, Józsi bácsi. Elindultak,

A gyerekek a kertben, a huszonhét almafán még elmaradt szemek után tallóztak és versenyt énekeltek.

G

Űj kenyér

(Szamossályiban fényképezte Mikita Viktor)

Űj munkásnö a varrógépnél (MTI fotó)

A láng erejével

Munkában a lángvágó. (Császár Csaba felvétele)

Ismerkedés