Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. augusztus 19. Segíteni másokon Adalékok a Magyar Dezső- alapítvány történetéhez „Alapítvány, melyet dr. Magyar Dezső és néhai fele­sége (sz.: Bakos Anna) aka­ratával egyezően Budapest. VIII. kerület, Kisfaludy u. 28/a. 1/3. sz. alatti lakosok, alapítottak 100 000,— azaz: Egyszázezer forint összeggel, az alábbi céllal és rendelte­téssel: 1. Az alapítók elő kívánják segíteni Nyíregyházán lakó kiskeresetű szülők orvostan­hallgató gyermekeinek to­vábbtanulását és egyben Nyíregyháza város egészség- ügyi alapellátásának javítá­sát; 2. Az alapítvány összegéből a városi tanács vb egészség- ügyi osztályvezetője — a tár­sadalmi ösztöndíjhoz hasonló módon — ösztöndíjat ad or­vosegyetemen tanuló III—V. éves hallgatóknak; 3. Az alapítvány összegé­nek kamatából 1977. január 1-től egy hallgató — ha az összeg időközben felemelés­re kerül az alapítványt ado­mányozó részéről, úgy továb­bi egy személy — részesülhet támogatásban. Az ösztöndíj - támogatást évenként 10 hó­napon keresztül, havi 600 fo­rint összegben élvezi az ado­mányozott ...” (Részlet az 1976. december 15-én megkötött Alapítvány- szerződésből.) „Kedves Magyar elvtárs! 1977. február 3-án a városi tanács számlájára megérke­zett az ön által feladott má­sodik százezer forint. Nemes szándékát, az orvosképzés se­gítése terén Nyíregyháza vá­ros nevében köszönettel ve­szem. Az alapítvány szelle­mében ! megtörtént a pályá­zók közül két hallgató kivá­lasztása, akikkel a szerződés- kötés 1977. január 1-től visz- szamenően folyamatban van...” (Részlet a városi tanács el­nökének 1977. március 7-én dr. Magyar Dezsőhöz írott' le­veléből.) Fotóriporter kollégámmal indulunk Budapestre dr. Ma­gyar Dezsőhöz, akiről mind­össze annyit tudunk, hogy orvos, és hogy kétszázezer fo­rintos alapítványával két nyíregyházi orvostanhallgatót segít tanulásában. Abban a találkozás előtt mind a ket­ten megegyezünk, hogy dr. Magyar Dezső nagy jövedel­mű ember lehet. Budapest, VI. kerület, Szondy u. 78. Egy öreg bér­ház virágos udvara, földszint 2. Magyar Dezső nvit ajtót. Az udvari bejáratnál kis cé­dulán a neve. A kétszoba- konyhás lakásban unokaöcs- csével él együtt. A berende­zés az ő szobáiéban mind­össze két heverő, egy asztal, egv szekrény, egv kis tévé és rádió, néhány szék. A szoba két és félszer hat méteres. Elmondom, mit gondoltunk róla idejövet. Mosolyog. — 1913-ban születtem és az akkori Kótaji utcán épült katolikus gimnáziumban érettségiztem. Apám kistiszt­viselő volt a megyeházán és jól kereső állatorvost szere­tett volna belőlem. De én az emberek egészségéért akar­tam tenni. A pécsi egyetemen tanultam és ez bizony nagv teher volt a szüleimnek. Sok pénzem a tanulásra nem volt. Elhatároztam, hogy kérek a megyétől támogatást, valami ösztöndíjfélét. Megkaptam. Havi negyven pengőt. Csök­kent az apám terhe, könv- nyebb lett a sorsom, mire vé­Dr. Magyar Dezső geztem, egy kisebbfajta orvo­si könyvtárat is összehoztam. Én ezt soha nem felejtem el szűkebb szülőhazámnak. Így támadt a gondolatom, miután nyugdíjba mentem, én is se­gítek valakinek. Ez volt az egésznek az indítója. Magyar Dezső nyugdíjas­évei kezdetekor határozta el, hogy alapítványt tesz szülő­városának. Megbeszélte fele­ségével is, aki természetesen egyetértett vele. Szerették egymást, gyerekük nem lehe­tett, a rokonság gyerekeit se­gítették^ amíg azok eljutot­tak a diploma megszerzéséig. A felesége hetvenötben meg­halt. A nyugdíjas orvos úgy gondolta, a Kisfaludy utcai szép, kétszobás lakás neki már felesleges. Elcserélte ki­sebbért, s amit a minőségi különbségért kanott és amit addig megsnóroltak, abból teremtette elő az alaoítvány összegét. Ez az ő nagy jöve­delme története. — Egyedül maradtam. Mit tudok még tenni, kinek tu­dok még segíteni? — ez for­gott a fejemben, amikor előbb a Szabolcs megyei, majd a nyíregyházi tanácshoz for­dultam. Hónapok teltek el, de sajnos a hivatal malmai — legalább is az én esetemben — lassan őröltek. Adtam elő­ször száz-, majd egy hónap múlva újabb százezer forin­tot. Harminckilenc év és öt* nap után kapom a nyugdíjat, mindig is tisztviselő orvos voltam — ennyit szereztem. Nekem a nyugdíjam bősége­sen elegendő. Talán valakik­nek fel is tűnik, de én ezt tar­tom természetesnek: segíteni másokon. Amikor árvíz volt a Szamosközben, küldtem a pénzt. Akkor is küldtem, amikor a Bács megyei ta­nyák öregein líellett segíte­ni. Van Pesten egy nem hi­vatalos Nyíregyháza Barátok Köre. A Pedagógus-szállóban szoktunk összejönni évenként kétszer-háromszor. Százötve­nen, kétszázan. Volt fiú- és lánygimnazisták. nagyapák és nagymamák. Mindig meg­hívunk egy-egv elszármazott nyíregyházit. Balczót, Mónát, Zenthét, Kosa Ferencet, Pé­csi Ildikót. Ügy gondoltam, hogy a városnak szüksége van a mi segítségünkre is valami­lyen nemqs célra. A maguk lapjában olvastam az Együtt Nyíregyházáért mozgalomról. Kértem csekket és küldtem mindig a nyugdíjamból — amíg csekkem volt — néhány száz forintot. Nem sok, de ta­lán ez is valami. nevezték ki először orvosfo­galmazóvá. Azt mondja er­ről, nem értik ezt a mostani emberek: akkor a diplomás örült, ha bekerült egy állás­ba. Ha állásnak lehetett ne­vezni. 1945 tavaszán néhány hónapot újra Nyíregyházán töltött az itteni kórházban. Akkor — bár sok volt a rom — is az dolgozott benne: mit tehet a városért. Gyógyított. A maga módján vette ki a részét a test és a lélek újjá­építéséből. — Nagyon szép éveket töl­töttem ebben a városban. Igaz, csak tizennyolc évet, s később, egyetemista korom­ban már csak a nyári szabad­ságokat. Szeretem azt a vá­rost. Kisgyermek koromban akármilyen messze elmentem megnézni, ha egy ház fel­épült. Nyíregyháza! Az em­ber el sem hinné, ma már száztízezres. Most már igen keveset lehetek ott — leg­utóbb a 45 éves érettségi ta­lálkozón. Innen Pestről már csak a Kelet-Magyarország- ban megjelenő képekből lát­hatom, írásokból olvashatom, hogy mi minden változott. Csak az a baj, nem mindig tudom hová tenni az utcákat. A Bujtosra még jól emlék­szem, oda jártunk fürödni a gödrökbe. A Jósavárost is el tudom helyezni, a tanárkép­zőt pedig láttam. Örülök a főiskolának, ennek a jó kö­rülmények közé települt szép nagy intézménynek. Dr. Magyar Dezső érdemes orvos. A nyugdíjasnapok ta­vasztól őszig szépen kitelnek. Kedden, szerdán délelőtt ren­delőintézetben és egy üzem­ben dolgozik. A többi napok­ra marad a kertészkedés. Mindig vágyódott egy kis kertre, ezt találta meg Ve- lencefürdőn. A kér ^tenyér­nyi. Százötvenkét négyszögöl, 31 fa: körte, alma, szilva, málna, köszméte. Ez tölti ki az idejét nappal, aztán a pici faházban —*■ 22 négyzetméter előszobával együtt — jön az olvasás. A Magyar Dezső-alapítvány jelenlegi ösztöndíjasai: Daru­ka Irén és Szabó Edit debre­ceni ötödéves orvostanhall­gatók. Mindketten jelesek. Az ösztöndíjat alapító tavaly no­vemberben kapott tőlük le­velet: „Tisztelt Dezső bácsi! A pályázatban megjelölt át­lagot mindig elértük, a hat­száz forintos ösztöndíjat rendszeresen megkaptuk. Személyesen is szeretnénk megköszönni a támogatá­sát ...” — Nagyon jólesett ez a ta­lálkozás. A lányok idén vé­geznek. Jövőre más ösztön­díjasokat kell keresni. Dr. Magyar Dezső 1939-ben került Budapestre a János Kórházba, majd a Zöldke­reszthez, aztán az OTI-hoz. Hároméves gyakorlat után Búcsúzunk. Az ajtónál a postás, meghozta a Kelet- Magyarországot. Magyar De­zső hűséges olvasója a megye lapjának. Minden érdekli, ami otthon történik. A kez­dődő almaszüret, a Móricz- szülőházra ügyelő néni sor­sa, de különösen a városa. Nem tudom elhallgatni: Magyar Dezső nem csupán érdemes orvos. Érdemes em­ber. Elhárítja és azt mondja, nem ő az egyetlen ebben az országban, aki segít a közös­ségnek. Nap mint nap olyan sok szépet lehet tapasztalni az életben. Kopka János „SZÉP DOLOG A MAJÁLIS, A LACIPECSENYE MEG HOZZA A SZOKÁSOS ÜVEG SÖR. KELL EZ IS, DE SZERINTEM A MUNKÁS- MEG A PARASZT- EMBER BARÁTSÁGÁNAK NEM EZ A LÉNYEGE. HA MEGISMER BENNÜN­KET, MAJD MAGA IS ÍGY VÉLEKEDIK.” \ Erős fundamentum Szaponárné született Szabó Margit még nincs itthon, pe­dig már jóval elmúlt este hat. Szedi a paradicsomot, kinn a határban valahol, ügy ismerik: nyughatatlan lélek, mindig teli a keze munkával. o „Tudja, hol van Pókahegy- tanya? Nem tudja. Levelek külterülete. Na, ott voltam én mezőőr húsznál is több évig. Most meg ingázó va­gyok, kertészeti munkás Bu­dapesten, per pillanat táp­pénzen, merthogy a lábam mintha már nem is az én lábam volna. Nem, nem az ingázásban készült ki, ha­nem a malomban, ahol hat évet húztam le. Tudja, mit jelent naponta háromszáz mázsát ráemelni egy ember­re? Én tudom. Azt érzem most is... Én, Szaponár Lász­ló dehogyis fájlalnám mosta térdemet, ha megmaradok mezőőrnek. De akkor is mi történt Pókahegyen! A téesz megalakulása után jött egy fiatal agronómusféle, nagy hanggal mondja, hogy a jó­istenben lehet az, hogy ne­kem annyi jószágom van a ház körül. Az meg hogy le­het, hogy magának ilyen fia­talon saját taxija van? Azt felelte, mi közöm hozzá? ... Na látja, annyi köze van.ma- gának az én húsz disznóm­hoz . .. így történt, csúnya egy eset volt, akkor még sok minden másképpen ment, mint most. Kitértem, ott­hagytam a téeszt, elmentem Barcikára, majd utána ide a malomba ... Na majd foly­tatom, de hallom, hogy meg­jöttek Margiték. Margit a fe­leségem.” e A kisház, itt Baktalóránt- házán, a Táncsics Mihály ut­ca dereka táján olyan, mint valaha egy hegyes sapka a kiskatona fején. De tiszta, gondosan festett, vigyázattal hengerezett. Szentképek a fa­lon, két nagyképernyős tele­vízió a „nagyszobában”, az ablakközben. Kevés szavú, félszeg fiatalasszony kis gyerekkel a karján — a kö­zépső Szaponár lány, — s a hasonló korú sógoraászony. Szaponár Istvánná — most éppen Pistáék a „soros la­kók” a kis szülői hajlékban — néztek rám nagy csodál­kozással, amikor benyitot­tam hozzájuk. Éreztem az első perctől, hogy gyanús va­gyok nekik, hiszen ez az ut­ca itt már Bakta széle, mi szél hozná ide a soselátott idegent. Pontosan őhozzájuk. Aztán amikor betoppant a legidősebb Szaponár fiú fe­lesége is a közeli szomszéd­ból, mindez nemcsak feltéte­lezés volt már, hanem tény: „leigazoltattak”, mondván, azt mindenki állíthatja, hogy ő ez, meghogy ő amaz, már­pedig az ő életük nem kira­kat, hogy mindenki csak úgy bámulgassa. Az igazolványnál is meg­győzőbb volt aztán Margit néni fáradtságot palástoló kedvessége, alighogy belé­pett a kisszobába. o „Úgy tessék meghinti, már háromszor állt itt az anyag az udvaron, hogy na most már mi is csinálunk egy hozzánk illő szép házat. Az­után mi lett belőle? Hol az egyik gyermekem, hol a má­sik épített, mondták, kelle­ne, hát milyen az anyai szív? Odaadtam nekik. Mert nem tudom, hogy mondták-e már, hála legyen a teremtőnek, nyolc gyermeket hoztam én a világra, neveltem fel. Hat la­kodalom volt már ebben a csepp kis házban, öt fiú, meg három lány, ez a családom. A legkisebb, a Kati is 13 éves, most már könnyebb az életem. De volt idő, amikor néha azt hittem, ezt már nem lehet tovább bírni. Az­tán mégis mindig, mindent kibírtam. Éveken át renge­teg jószágot neveltem, kapál­tam mindent, emellett felfog­tam két hold dohányt. De jó pénzt adott az akkor! Volt úgy, hogy 25 ezret! Ha dol­goztam, én sohasem éreztem fáradtságot. Bár lehet, hogy csak nem akartam tudomást venni a fáradtságról. Sok szájba sok kellett: hosszú időn át hetente kétszer sü­töttem kenyeret; évente négy disznót is vágtunk. Akkori­ban hatot eresztettem egy­szerre az iskolába. A gyere­keket mi munkára szoktat­tuk. Emlékszem, a legkisebb még nem bírt meg egy öl do­hánnyal, két csomóba fogta, úgy hordta ki a tábla széli­re. Szegénykémnek, úgy állt a haja a ragacsos dohány­nedvtől, mintha kikeményí­tették volna. De ment, csi­nálta, mind. o Névsor. — Pista, most maguk a „soros” lakók itthon? — Igen. — Hogy férnek ilyen kis helyen ? — Szűkösen, de ki lehet bírni, amíg építünk mi is. Már megvan a telek, szép helyen, csakhát nekem még hátra van a katonaság. Ad­dig hitelt sem adnak. Ezért gondoltuk, hogy itt anyuék- nál húzódunk meg egy időre. Az elbontott kis nyári kony­ha helyén már készen van az alap az ideiglenes lakáshoz. — De az még csak az alap. — Az a legfontosabb. Majd egy hónap múlva nézze meg, mi lesz itt! o László: ösztöndíjas közép- iskolás volt, kertésztechnikus lett, dolgozott a leveleki té- esznél, s amikor három hó­napon át nem kapott fize­tést, Kazincbarcikára ment az apja után. Katonaság, nő­sülés, vargabetű , hazafelé, most rendőr. János: bádogos, de nem a szakmájában dolgozik, gép­kezelő a pesti kertészetnél. Elvált. György: növényápoló szak­vizsgát tett a téeszben, amíg ott volt. Most gyermekkori álmát valósítja meg: méhész lesz, szakmával a HUNGA- RONEKTÁR-nál. István: lakatosnak indult, de a szeme nem bírta az ív­fényt hegesztésnél, orvosi ja­vaslatra lépett ki az iskolá­ból. Gyakorlat után traktor- vezető lett a helyi téeszben. Most is az. András: tanult szakmája esztergályos, most ő is Pes­ten dolgozik. A lányok: Margit az erdé­szetben dolgozik, Julianna kismama, mindketten férjnél vannak. A legkisebb Kati most éppen nyaral a legidő­sebb lánytestvérnél. „Amint látja, minálunk házon belül van a munkás­paraszt szövetség. János, meg Bandi velem együtt járnak Pestre. Busz hoz bennünket pénteken, az visz hétfőn. Ve­lünk tart az egyik vejem is. A buszért még fizetni se kell, a szállás is ingyenben van, igaz nem a legújabb, de pi­henni lehet benne. Hát mi volnánk itt a munkások. Bár akkor hova tegyük Pistát? Ö itt van a téesznél, bonyolult gépet kezel, többet kell neki tudni, mint nekem. Lassan elmosódik itt a határ munkás meg paraszt között. Mert itt vannak Margitomék a me­nyemmel. Ök se kapával a vállukon mennek már ki a mezőre, hanem busz viszi őket a főtérről.” e Egy kis vihar. — Szépen van ez elrendez­ve, mondhatjuk.' Miért kap több pótlékot most is példá­ul az ipari meg a havi fixes, mint mi itt a téeszben. (A meny.) — Azért, mert így igazsá­gos, hiszen felment az élelem ára. (A fiú.) — Ahá! Csakhogy faluhe­lyen is járunk a boltba. — De a városi ember nem mehet ki az udvarra, hogy lecsapjon egy csirkét, mert se udvara, se csirkéje. (A férj.) — Az sincs ingyen. A csir­ke is megeszi a maga árát. — Akkor miért tartsz any- nyit? — Talán nézzem a csupasz udvart? — Persze, hogy né nézd, de mi itt falun tegyük össze a két kezünket, mert az ár­emelés ellenére is rendesen meg tudunk élni, ha dolgo- zurlk. — Miért? Városon talán másképp van? Ott is vannak jobbmódúak meg olyanok, akik nem szeretnek dolgoz­ni, vagy leinnák a Krisztus­ról a köpönyeget. Nem igaz? — De, igaz. o „Én, Szaponár István azt mondom, szerencse is kell az élethez. Laci tanult, ő biztos talajon áll. A két srác Pes­ten biztosan nem hajt többet, mint én, de a pénzük átlag­ban nagyobb, mint az enyém. Apám is jól kap. Ha én ak­kor nem járok úgy a szé­niemmel, akkor talán én is kinövesztettem volna a sza­kállamat is Pesten. De azt mondom, jó ez így. Lehet, hogy nekem dupla pénzért sem tetszene Pest, én itt ér­zem jól magamat. Különben a pesti testvéreink nerri játsz- szák meg magukat, ha kéthe-' tenként hazajönnek. Miköz- tünk nem élne meg a nagy­képű.” o „Az a jó, tetszik tudni, hogy kiskorukban is egymás­ra voltak utalva, ezek na­gyon összenőttek, sose bán­tanák meg egymást. Vasár­nap, ha elmegyek a temp­lomba, összefognak az itt- honlévő fiúk, kitakarítanak, de mire megtérek, még a csirkéket is megpucolják a levesbe, meg a pörkölthöz. Aki tanultabb, nem fitogtat­ja tudását; aki itthon, a té-i eszben dolgozik, azt nem­hogy lenéznék, még irigylik is olykor a többiek. Pedig nem könnyű se itt, se ott. Sok a munka, minden sürgős, minden azonnal kell. o A toldalék. — Tehát egy hónap múlva, István. Ilyet még úgysem lát­tam: egy kis szoba-konyhás épület egy hónap alatt. Kik építik? — Mi, csupa Szaponár, legfeljebb egy kőműves irá­nyít majd bennünket. Jó erős kis fundamentumot ön­tünk ki deszkák közé, ha jön­nek a fiúk Pestről is, szili- kátból pillahatok alatt meg­van a fal, a tető sem a világ, csináltunk' már egy párat családon belül. Ki mihez ért jobban,, azt csinálja majd. Erre nálunk kérni sem kell a másikat. Ez nálunk termé­szetes. Az legyen. Angyal Sándor KM 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents