Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
KH VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Lámpamúzeum Zsámbékon Francia mozi Borús Ferenc magángyűjteménye a zsámbéki kultúrházban látható. A polcokon több mint ezer gyönyörű lámpa sorakozik. Megtalálható itt a római kori agyagmécsestől a kínai színes lámpáig, a Zsolnay majolikától az istállómécsesig szinte minden fajta világítóeszköz. 1870-es készítésű ónlámpák Karcagról. Motorkerékpár 19OT-ből (lelőhely petróleumlámpa : Zsámbék). Vallási jellegű lámpás 1850-böl (bal oldalon) és két petróleum gázlámpa 1920-ból. Győri Lajos képriportja A mozi hazája — mint köztudomású — Franciaország. Először a világon Párizsban kezdett berregni a vetítőgép s az úttörők, ahogy a kezdeményezőkhöz illik, a film több mint nyolcvanéves története folyamán nagyon sokszor hallattak magukról. Volt olyan korszak, amikor ők adták meg az alaphangot. Sokszor kezdeményeztek és kísérleteztek: rendezők, operatőrök, színészek, zeneszerzők egész sora bizonyította kivételes klasszisát. Az avant- garde törekvések idején (a huszas években), az úgynevezett lírai realizmus virágzásakor (a hangosfilm első évtizedében), majd az új hullám kibontakozása során Franciaország tartósan az élenjárók közé tartozott. Találomra felsorolok néhány alkotást, melyet a szakemberek és a nézők egyaránt nagy tetszéssel fogadtak, s ennek megfelelően emléküket nem fogja elfújni a könyörtelen idő. Carl Theodor Dreyer dán származású volt ugyan, de „francia színekben” forgatta halhatatlan Jeanne d’Arc-ját, melyet elkészülte után fél évszázaddal is csodálnak, elemeznek és idéznek. René Clair a Párizsi háztetők alatt című filmben a francia főváros élő lélegzetvételét vitte szalagra. Carné Ködös utak-ja és Mire megvirrad-ja a kisemberek tragikus sorsát nagy megjelenítő erővel ábrázolta. Renoir A nagy ábránd-ban, mely — akárcsak a Jeanne d’Arc — a híres „brüsszeli 12”, tehát a legjelentősebb filmek közé került, az emberiség összefogásának fontosságára figyelmeztetett. Clement Harc a sínekért című műve dokumentarista ihletésű: az emberi jogokért folytatott harc értelmét szugerál- ta a szemlélőbe. Clouzot izgalmas drámája, A félelem bére hatásosan kapcsolta össze a politikumot és a látványt. A „papa mozija”, tehát a hagyományos filmkészítési módszerek kategorikus tagadása jegyében fogant a Szerelmem Hirosima (Alain Resnais), a Kifulladásig (Jean Luc Godar), a Négyszáz csapás (Francois Truffaut) — hosszú hasábokat töltene meg a modern művek felsorolása. Legutóbb az olasz mozi fontosabb stílusjegyeit vettem Kézi festésű, fajanszernyős parasztlámpa (1880). Ezt a korabeli áramfejlesztös lámpát — amely a múzeum egyik legfrissebb szerzeménye — a Szovjetunió-beli tajgákon használták rádió működtetéséhez. Az igazi India 1948-ban egy fanatikus meggyilkolta Mahatma Gandhit, az indiaiak által már életében szentként tisztelt férfit, aki élete utolsó percéig népe függetlenségéért, önállóságáért küzdött. Egy olyan mozgalom atyja volt, mely megkísérelte — egyidejűleg! — elűzni az angol gyarmatosítókat, és megvalósítani az elmaradott indiai társadalom belső reformját. Százmilliós, végsőkig elszegényedett, lefegyverzett, leigázott tömegek élére állt — olyan harci eszközöket keresett és talált, melyek érthetők és alkalmazhatók az ő számukra is. Gandhi mozgalma az első világháború után indult, és több hullámvölgy után, 1930 táján magasra csapott: ekkor játszódik Raja Rao (ejtsd: Radzsa Rao) indiai író Kathapura című regénye. A cím egy kis indiai falucska neve — ám ebben az eldugott helységben egész India jellemzői sűrűsödnek. Foglalkozás és kasztok szerint laknak az utcákban az emberek, és a regényben ábrázolt mindennapok is így folytak India-szerte: a vas- fegyelmű szokások, a vallási előírások korlátái szabják meg az élet rendjét, a falu szomszédságában lévő angol ültetvény és az ott robotoló kisemmizett páriák is mindenütt megtalálhatók voltak. Éppígy valós az az elbeszélésmód is, melyen a regény íródott. Egy nagymama váltakozó sodrású, szélesen hömpölygő, kitérőkkel megtűzdelt meséje a regény: mintha az esti szokásos összejöveteleken mondaná el napról napra az öregasszony, hogy miképp állt annak idején Gandhi mozgalma mellé a falu népe, s miképp végződött különös lázadásuk. A lázadás eszközét, módszereit Gandhi határozta meg, s első követői, az indiai értelmiség tagjai juttatták el a falvakba. Murti, a regény főhőse is egyetemre járt, majd a Mahatma hívéül szegődve otthagyta tanulmányait, hogy falujába visszatérve elhintse az Eszmét: szvaradzs és szvadesi — azaz: teljes ön- kormányzat és gazdasági függetlenség Indiának. Az angol imperialisták természetesen a megtorlás eszközeit választották, s ezzel a „Nemzeti Kongresszus” mozgalom egyetlen fegyvert tudott szembeszegezni: a passzív ellenállást. Ahogyan a regényben megfogalmazza Murti: „Ne érintkezz a kormánynyal!” Vagyis minden indiai vegye semmibe az angol uralom rendelkezéseit, ne fizessen adót, ne vásárolja a külföldi árukat — és ne válaszoljon erőszakkal az erőszakra. Mindezt könnyebben elfogadják az indiai parasztok, mint a Nagy Lélek másik tanítását: az évezredes rend felborítását — az érinthetetlenek kasztjának, a páriáknak a bevonását, a velük való együttműködést. Maga Murti is csak rendkívüli erőfeszítés és önuralom mellett képes belépni egy páriakunyhóba, holott ő szívvel-lélek- kel magáévá tette Gandhi elveit. Dolgozik benne a bráhmana kasztbeli ember számba, most vizsgáljuk meg közelebbről a francia receptet. Előzőleg még említést tennék arról, hogy — ha nem is teljes számban — rendszeresen és folyamatosan eljutottak hozzánk a francia film jó produktumai: ez mindenesetre megkönnyíti az áttekintést. Elég, ha arra utalok, hogy az említett rendezők legrangosabb munkái megelevenedtek a hazai mozikban s a francia film a forgalmazásnak évtizedek során meghatározó fontosságú pillére volt (voltaképpen ma is az). Első helyen a „franciás könnyedséget” szeretném alkotóelemeire bontani. A kifejezés — elismerem — kissé közhelyszerű, ám a szabványdefiníció összetett tartalmat takar. A ragyogó francia filmekben minden természetes: a mesebonyolítás, a karakterek „mozgása”, az eszközök, a színészi játék. Nyomát sem találjuk itt a vásznon egyébként is harsányan árulkodó erőltetettségnek. Hadd hozzak példát az úgynevezett szórakoztató műfajból. Christian Jaque (pedig ő csak a másodvonalban foglalt helyet) egy riasztóan eseménytelen filmtörténet-periódusban forgatta Királylány a feleségem című komédiáját, melyre a „tündérjáték” megjelölés illene leginkább. A siker egyik kovácsát úgy hívták, hogy Gerard Philipe. Hányszor tündökölt ez a csibészes arcú, kedves humorú, puszta embersége bájával is rokonszenvet kiváltó színész a mozikban! Magam nagyra értékelem a francia filmesek közéleti érdeklődését is: enélkül természetesen nem is beszélhetünk nagy volumenű művészetről. Csak két adalék ezzel kapcsolatban. A fasizá- lódás ideológiájához a francia rendezők nem voltak hajlandók asszisztálni, annál gazdagabb az ellenállás filmkrónikája. A nouvelle vague (az új hullám is politikus) tartalmú, bár a merész társadalomkritika olykor egzisztencialista filozófiával keveredik. S még valami dicséretképpen: legfeljebb az amerikaiaknak volt és van annyi „nagyágyújuk”, mint a franciáknak. A legelső vonalba tartozó filmesek sorában ösztönös irtózása (némely felsőbb kaszt tagjai a páriák árnyékát is szennyesnek tartották Indiában!). Am végül is legyőzi kétségeit, ételt fogad el a kunyhóban, s ezzel megtette az első gyakorlati lépést — ennek eredménye aztán, hogy pár hónap múltán már a testvériség, az ösz- szetartozás új érzésével küzd együtt a falu minden lakója. Vagyis: néhány kivétellel. Mert itt is, mint mindenütt, megtalálható egy szűk réteg, melynek tagjai az angol uralom kiszolgálásával, kapzsiságukkal szereztek vagyont, hatalmat — személyük nélkül egyoldalú volna a kép. A regényben talán az a légkör a legmegragadóbb, mely a nagyanyó meseszövése, elelkanyarodó elbeszélése révén kibontakozik. A mítosznak rendkívül nagy szerepe van India életében — a mesélő szavai nyomán új mítosz születik a Mahátmáról, aki sót párolni vonult híveivel a tengerpartra, a Nagy Lélekről, aki mint új Ráma-isten harcol a démonkirály, Ráva- na, azaz az angolok ellen. Mindenki hisz a győzelmében, hiszen Ráma is győzött a legendában... Az élet, melybe bepillanthatunk, a negyven évvel ezelőtti indiai falu élete — ám igen nagy segítséget nyújt ez a kép a mai India megértéséhez is. A Truffaut-tói Belmondóig számos francia művész foglal helyet. Ennyi elismerés után — éppen a nagy hagyományokra való tekintettel — kissé szomorúan írom le, hogy a francia film mostanában gyengélkedik. Nem időleges visszaesés ez, hanem tartós mélyvölgy. A hetvenes évek pozitív előjelű filmszenzációi között párizsi illetőségű alig akad. Éppen most olvastam egy érdekes dokumentumot arról, hogy nagyszabású intézkedéssorozattal szeretnék megállítani a válságot, melynek a nézőszámok visszaesésében is megmutatkozik a hatása. 1957-ben Franciaországban 411 millió néző fordult meg a mozikban, tavaly 177 millió. Az export ugyancsak csökkenő tendenciát mutat. Mindezt a hét francia újdonsága, az Agyő, haver! apropóján tartottam említésre méltónak. Pierre Granier- Deferre a szabványkrimi- helyzetet „megfejeli” ugyan a kisvárosi korrupciós cselszövések titokzatosságával, de semmilyen eredeti ötlete nincs. Ért ahhoz, hogy lekösse a figyelmet, de előre gyártott klisékből építkezik. A felügyelő, továbbá helyettese, meg a befolyásos ellenlábas harca a sablon vágányain dördül előre az ugyancsak kiszámítható (várható) befejezésig. Lino Ventura és Patrick Dewaere (utóbbi az ügyeletes csillag) csak néhány jelenetben csillogtatja meg képességeit. A francia filmművészet jelenlegi színvonalát az Agyő, haver! megfelelően reprezentálja. Más kérdés, hogy Pierre Granier-Deferre és társai ennél jóval rangosabb teljesítmény elérésére is képesek. Egyszer majdcsak vége lesz a „szűk esztendőknek” ... Veress József változások lassúk ebben a hatalmas országban — ma is áldoznak az isteneknek és istennőknek, horoszkópok alapján házasítják gyermekeiket, követik a szigorúan megszabott életrendet a legtöbb faluban. Ám bizonyára mégis elevenek azok az emlékek, melyek a több száz ezer Kanthapudában élnek: miképp lázadt fel a falvak népe, milyen iszonyú vérengzést vittek végbe köztük az angolok, s milyen szívós, kérlelhetetlen ellenállásba ütköztek a hódítók. Igaz, akkor győztek: Kanthapura lakóinak menekülniük kellett kifosztva és vérezve — ám 1947-ben mégis független lett India, s elindulhatott a lassú felemelkedés útján. Raja Rao regénybeli hősei egy-két év alatt végigszenvedik országuk történelmét, a mindenható kormányzattól való rettegést egykettőre felváltja a szembeszegülés, az asszonyok gyámoltalanságát a fegyverekkel való szembenézés. Egy öntudatra ébredő nép rajza ez: a regény révén közelebb kerül hozzánk, európaiakhoz a misztikus, érthetetlennek tűnő India ... Tarnavölgyi György 1979. július 8. o
