Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
1979. július 8. Don Perlimplin, Lysistráté és a többiek Á megyei színjátszó bemutatóról Mindig szívesen utazom erre a vidékre. Számos emlék köt ide, baráti és szakmai emlékek egyaránt. Tíz év alatt a megye színjátszóinak legalább ötven-hatvan produkcióját láttam, közülük tíz-tizenkettő elemzését, értékelését ma is vállalnám, úgy az emlékeimbe vésték magukat. A bemutatókból, tanfolyamokból mindig az sugárzott, hogy a színjátszók, a rendezők, a megye kulturális irányítói lépést akarnak tartani az országos fejlődéssel, s ez a kisebb csoportok statisztikai átlagában és egy- egy kiemelkedő együttes művészi színvonalában sikerült is nekik. A pálmát a mostani bemutatók közül a tanárképző főiskola színjátszó stúdiója vitte el Federico Garda Lorca gyönyörű drámája (az író műfaji megjelölése: „erotikus halleluja”). „Don Perlimplin szerelme Belisával a kertben” kelt itt életre. Csorba István látomásértékű rendezésében. Magas hőfokú, kiváló színészi teljesítményeket felvonultató előadás; színpadkép, térkompozíció, színészvezetés, hang- és fényhatás — minden a helyén. Vitatkozásra talán-talán a játék befejező, „shakespae- re”-i képe ösztönzött volna, de a lenyűgöző előadás acél- szerkezetén teljesen fölösleges csomót keresni. Drukkertaps A mándoki pedagógusok Aristophanes I.üszisztratéjét vitték színre — e szerény sorok írójának átdolgozásában. Amikor két évvel ezelőtt amatőrök számára átdolgoztam a „komédia atyjának” legfontosabb víg játékát, titokban azt reméltem, hogy ha nem is pont Mándokon, de valahol vidéken, kisebb községekben is derűt fakaszthat, gondolatokat ébreszthet a nagy görög kíméletlen bölcsessége, bölcs derűje. Nem véletlen hát, hogy (mint valami kulturális ritkaságkereső) hívásra azonnal házhoz mentem, segíteni valamicskét a csoport munkájá-. ban. Keveset kellett: szinte teljesen kész művet találtam, amit legnagyobb örömömre fiatal pedagógusok, értelmiségiek és szakmunkások adtak elő, Téglást Lászlóné tanárnő vezetésével. Felszabadult, vidám komédiával, nagy játékkedvvel ajándékozták meg szűkebb hazájuk és a fesztivál közönségét. A nagykállói bemutatóra már teljesen feloldódtak korábban még itt-ott jelentkező gátlásaik, s nevettetve beszéltek a háború és béke, de főként a férfiak és nők viszonyának egyáltalán nem mindig nevettető kérdéseiről. De — s ez a világirodalom számos művének nagy tanulsága — nevetve is lehet gondolkozni, s nevettetve is gondolkoztatok A mándokiak egy panorámabuszra való közönséggel érkeztek Nagykállóba. Jó érzés volt hallani a drukkerközönség tapsát; ez a taps támasza lehet az együttes továbbfejlődésének, hosszú ideig tartó munkálkodásának. Váci Mihály emléke előtt tisztelegtek, a szatíra eszközeivel nevettettek, mélyen mai gondolatokat sugároztak a tiszaszalkai fiatalok a „Kis magyar félrevezető”-ve 1. Milyen sznobok, milyen pitik, milyen felszínesek is tudunk lenni mi, ma élő magyarok, milyen nevetségesen hülyék tudunk lenni, ha kritikátlanul dőlünk be „import kultúráknak”, s milyen keserű tény, hogy sokszor csak úgy elmegyünk a fontos társadalmi problémák mellett. A tiszaszalkai fiatalok a mime- tikus pódiumjáték tiszta eszközeivel, s a jó ügybe vetett sugárzó hittel vitték színre Váci Mihály verseit. Gerő László rendezőnek, s a fellépő fiataloknak sok hasonlóan szép produkciót kívánhatok. Vígjátékok A fesztiválon a hodászi csoport egy francia, a túrist- vándi egy magyar vígjátékkal, a kisvárdai együttes Táborin csínytevéseivel, a nagykállói pedig egy ünnepi műsorral lépett a közönség és a zsűri elé. Mind a négy csoport komoly erényekkel rendelkezik, csak valami még hiányzik, vagy éppen most hiányzott előadásaikból. A hodászaiak új vizekre eveztek, s ezt a műfajt, a köny- nyed francia vígjáték (Fe- deau: Aludj el) előadói stílusát még tanulniok kell. Kujbus László rendezőtől eddig számos érett színpadi alkotást láthattunk, úgy vélem, a szórakoztató műfajokban is hamar megtalálja kifejezési formáját. A túristvándiak most léptek először „pástra”, a rendkívül szimpatikus csoport vezetője, Jenei Lajosné minden bizonnyal frissebb anyagokra is talál majd, és bejegyezteti az ifjúsági csoport nevét a színjátszómozgalom anyakönyvébe. Ugyanezt mondhatjuk a kisvárdaiakról; Bajor Tibor személyében kiváló színjátszót, de — minden bizonnyal fiatal kora miatt — még eléggé guducos rendezőt ismerhettünk meg. A programot záró házigazdák, a nagykállóiak Mester Attila rendezésében ünnepi műsort mutattak be, melynek minden részlete különálló remekmű volt, a műsor azonban mégsem vált egységes — tehát hatásos — egész- szé. Könnyebb ugrás Lezárult tehát egy évad a megye színjátszómozgalmának életében, s több örömöt okozott a kívülről érkezőnek, mint bosszúságot. A mindig hívásra érkező barát most nem csak a csoportoknak gratulál, hanem a megyei vezetésnek is, hiszen anyagi és erkölcsi támogatásuk nélkül aligha jutott volna ilyen színvonalra a megye egészéből ideválasztott hét színjátszóegyüttes. Lezárult egy évad, mondom, s máris arra gondolok, hogy milyen jó lesz ismét találkozni Kisvárdán amatőr rendezőbarátaimmal, akik tíznapos tanfolyamon izzadnak majd, hogy jövőre kevésbé megizzadva, tehát könnyedébbel ugorhassák át a mind magasabbra kerülő mércét. Bicskei Gábor Hja, kérem, az elzálogosítás olyan, mint egy vizsga, arra fel kell készülni !... Tavasiék félrevonultak, és két nyugdíjas között számolni kezdték a kapott pénzt, „az annyi, mint annyi”, Tavasiné rutinosan számolt, kicsit kattogott is közben, ahogy az irodában hallotta az összeadógéptől, aztán kijelentette: még mindig nem elég, hat egész nyolc tized százalék hiányzik a kocsi árából, pedig a kocsi már ott to- porzékol a csepeli pusztán! Tavasiék agyán gyorsvona- ti sebességgel száguldottak át az elzálogosítható tárgyak képei. Bútor? Csak akkor kapják meg az árát, ha vevő akad rá. Könyvek? Egyetlen kódex sincs köztük, s a többségét már visszaadta néhány alkalommal a komoly pofájú antikvárius. Ruhák? Alig érnek valamit. Óra? Áll. Mi van még ? ... Tavasiné pillantása — oldalról, laposan — a férjére csúszott. — Add be te magad — szaladt ki belőle. — Mi van? — riadt fel a férje, aki éppen a kukák eladására gondolt, úgysem venné észre a házmester. — Beteszünk téged — mondta felcsillanó szemmel az asszony, és a becsüs ablaka felé indult, maga után húzva a hüledező Tavasit. ... — Kérem, utána nézek — bólogatott szolgálatkészen a becsüs, miután Tavasiné elmondta áz ötletét. — Erre ugyan még nem volt példa, de ami késik, nem múlik. Egy pillanat. Felállt, hátra indult a kabátok, televíziók, többször kipróbált magnetofonok között. — De szivecském... — Tavasi izadt és ijedten markolta a fülesköcsögöt, amelyet mégsem sikerült beadni az üvegablak mögé. — Mit csinálok én odabent ? ... — Kérem, semmi akadálya a dolognak, tessék talán bejönni ide, itt a mérleg... — Na, menj már — lökte meg Tavasiné a férjét. Néhány lépés, és Tavasi ott állt a rugós mérlegen (ahol néhány perccel ezelőtt egy kilószámra átvett televíziót mért le a becsüs). — Hatvan kiló, szűkén, izzadtsággal együtt — diktálta a becsüs, aztán reszelőt húzott elő, és kezében egy kicsiny üveggel, Tavasi karja felé közelített. — Tűrje fel az inget! — szólt Tavasira. — Jaj! — ordított fel Tavasi, amikor a becsüs megreszelte a bőrét. — Jaaaaaj... — nyögte elgyötörtén, mikor a folyadék a karjára cseppent. A becsüs szemgödrébe szorította a nagyítót, közelebb hajolt Tavasihoz, aztán hangosan diktálta: — Hibás, használt, törött, foltos, kopott, nem jár, részember! ... De az ár, amit felkínált, megfelelő volt, Tavasiné felsikoltott örömében, hiszen már jóelőre kikattogta, mennyit kell érnie a férjének. Tavasit gondosan becsomagolták a batyuba, csak a feje látszott ki, a homlokán ott piros-fehérlett a 628 645 számú zálogjegy. Az igazolószelvény pedig Tavasiné táskájába került, közvetlenül a kocsikiutalás mellé. — Ugye, nem hagysz itt? — sírta felesége felé Tavasi, miközben targoncára tették, egy társaságban a szőnyegekkel, a tévével és egy bordó pizsamával. — Hat hónapig jöhet a nagys’asszony — mondta barátságosan a becsüs. — Sőt, hétig, hiszen a lejárat utáni hónapban még egészen biztosan itt -lesz a férje, csak azután kerül majd értékesítésre. „Értékesítik!” — Most már Tavasiné is elsírta magát, vi- torlányi zsebkendőt lobogtatott, amint a férjét kifelé tolták a teremből. — Ugye ... ugye, kiváltasz? — bőgte Tavasi nyakig a bugyorban, ijedten, szaporán kapkodva a levegőt, s a homlokán megbillent a rosszul odatűzött zálogjegy. 3. Tavasiné sokat vezet, s azóta sem tudta kiváltani a férjét. Tavasi ma is ott lakik a Kinizsi utcai raktárban, a személyzet eteti és almozza, bár ez nem kötelességük, és Tavasiné egyetlen szót sem szólhatna, ha egy szertárkész csontvázat kapna majd kézhez, amikor végül kiváltja a férjét. Ha ugyan kiváltja. MEGYÉNK TÄJAIN Za j ta Végállomás! Naponta ötször hangzik el ez az ország egyik legkeletibb fekvésű községében a kalauzok szájából. Zajtán nemcsak a vonatnak van a végállomása, a közút is itt ér véget. Rozsályhoz — a tanácsi székhelyhez — alig egy kilométerre fekszik, s a kis templomtól a román határ is egy jó kőhajításnyira található. — Évszázados település a mienk — meséli az állomáshoz közel lakó Holeiter Pali bácsi, akiről fürge mozgása láttán senki sem mondaná meg, valójában hány éves. — Talán csak nem nyugdíjas, Pali bátyám, hogy itthon van? Mire ő: — De bíz’ az, már több mint egy évtizede — Hány éves tetszik lenni? — bátorodok neki. A válasza hihetetlenül hangzik: — A hetvenharmadikat taposom már. — Szóval ez a falu már a tatárjárás idejében lakott volt, abból a korból származik a templom is. Egy pár évszázaddal ezelőtt a körül volt a központ. A feljegyzésekben azt írták, hogy a szántóföldje meg a kaszálója kevés volt. Van is benne igazság. Aztán 1671-ben Rozsállyal együtt az erre por- tyázó török hadak teljesen elpusztították a falut. Majd száz évig aludta Csipkerózsika- álmát Zajta, mígnem a Jánkon pihenő egri püspök tudomást szerzett arról, hogy a közelben egy romos, düledező félben levő kápolna található. Nosza, gyorsan kilovagolt, s a sűrű fás, bozótos részből egy gyönyörű gótikus építmény tűnt elő tető nélkül. Akkoriban a nem messzi Erdődön nagy verekedés volt. Az ottaniak közül hetet száműztek ide, s így telepedtek be 1767-ben a svábok, így kezdődött itt újból az élet. Nem sokkal később már negyven házból állt Zajta, száz fölött volt a lakóinak száma. Most sem sok, ennek mindössze az ötszöröse és egyre inkább csökkenő félben van. A betelepítés után a katolikus lakosok helyreállították a templomot és átépítették barokk stílusban. A legújabb történelem szerint Zajta sváb település. Sok mindenből lehet erre következtetni. Először is a jellegzetes lakóépületekből, amikből egyre kevesebb marad már. Ezek az utcafront felé három ablakkal néznek. A ház közepén van a pitvar, mögötte a szabadkéményes konyha. Kétoldalt van a két nagy szoba, s ezek mögött két kisebb szoba, vagy éppen tárolóhelynek, kamrának használt helyiség. Egykor az ilyen típus volt az uralkodó. Ma az ember két kezén megszámlálhatja a sváb, háromablakos házakat. A falu másik sváb jellegzetessége a né- metajkúság. Ezt inkább múlt időben kellene írni, hiszen napjainkban nagyon kevesen beszélik a németet. — Az apám százegy éves lenne most — mondja Pali bácsi. — Ő kitűnően beszélt németül, ha a gyerekek előtt le akartak valamit tagadni az édesanyámmal, mindig svábul mondták. Minket nem tanítottak meg rá, csak a miatyánkot kellett tudni a templomban németül. Azt is már vagy ötven éve magyarul mondjuk. Persze a családnevekben tovább él a sváb, a németes hangzás. A huszadik század utolsó negyedében eny- nyit jelent a sváb nemzetiség Zajtán. Lassan kihal a német nyelv a betelepítettek utódainak ajkáról, csak a nagyon öregek beszélik már. És ahogyan Holeiter Pali bácsi mondta, Zajta sem fejlődik, inkább visszatér önmagába és kényelmesen, tempósan halad a maga útján. Foglalkozási lehetőség híján a fiatalok máshol keresnek munkát. S ha már távol dolgozik a szülőfalujától, lakni sem tér vissza. Ebben a tekintetben Zajta sem különb más szatmári falutól. — A vasút mellett a termelőszövetkezet és a keverőüzem ad munkát a helybelieknek — így mondja Bihari Zoltán, az állomásfőnök. — Három munkahely. Az állomásnak nincs nagy forgalma. Havonta ezeregyszáz a fizető utasok száma. Nagyobb mozgolódást, forgalmat csak az őszi betakarítás ad, meg a karácsony és a húsvét. Az itt lakó öregek küldik szerte az országban élő gyerekeiknek a csomagokat. A Rozsállyal közös termelőszövetkezetben is hasonló a helyzet. Erről Tircsil Emil elnök beszél: — A falu lakosságának a hatoda az aktív dolgozó tag. Ennek a kilencven tagnak a fele dolgozik rendszeresen. Kevés nőt tudunk folyamatosan foglalkoztatni, nincsen rá lehetőségünk. Mit csináljanak ilyenkor az asszonyok? Otthon vannak, s talán többet dolgoznak a ház körüli munkával, a gyerekneveléssel, a jószágtartással, mintha a téeszben végeznének munkát. S különben is, a termelőszövetkezet kedvezőtlen adottságú körülmények között termel. A belvíz nagy területről csak május végén vonult le teljesen, úgy, hogy június elején kezdték a zajtai határban vetni a kukoricát. Ebből pedig csak jóindulattal lehet már szemestermény. A széna kaszálását is később kezdhették . a szokásosnál. Éppen ezért rákapcsoltak, s hordják szakmánybán. Legalább ami megtermett, azt mentsék meg. Ezzel nincs is probléma, szorgos, munkaszerető emberek a tsz-tagok. Ezt ékesen bizonyítja az is, hogy délelőtt mindössze nyolcán vannak az italboltban, főként az idősebb korosztályból. Olykor azért be-betér egy-egy szénaszállító forda is, de egy üveg sör, vagy kóla után már mennek is tovább. A főút Rozsály után egy kunkor után kiegyenesedik, s hosszan vonul végig a falun. Középtájon, az állomás felé merőlegesen metszi egy másik út. Ez a T betű Zajta. A T középpontjától nem messze, Rozsály felé lakik Ligeti (alias Leitner) József és felesége. A ház legalább kétszáz éves és a tornácon virító muskátlik odacsalják az idegent. — Vegyeskereskedésem volt a faluban — mondja Józsi bácsi. — Ennek ellenére tejkezelőként mentem nyugdíjba. Az eredeti nevem Leitner volt, de magyarosítani kel- kell, mert csak úgy kaptam meg a kereskedési engedélyt. A két öregember már csak a kertben dolgozik. Ott akad bőven tennivaló, gyakran kell permetezni az almafákat, a kukoricát is többször kell kapálni. Egyszóval nem pihennek most sem, nem is tudnának. Ezt az életet szokták meg, el sem tudják képzelni munka nélkül. — Kíváncsi ember? — kérdezi Józsi bácsi, s feleletet sem várva folytatja: — Mutatok én magának olyat, amit még életében nem látott! — hangzik dicsekedve szava, s félszemmel rám sandít, a hatást várva. Nagyon tágra nyílt lehet a szemem, mert hirtelen megindul a padlásfeljáró felé és két- három lépéssel már fenn is terem. Alig tudom követni. A félhomályban először semmit sem látni, csak a fülledt meleg érződik. Lassan hozzászokik a szem a sötétséghez, amit azzal is segít az öreg, hogy két cserepet elmozdít. Előtűnnek a régen használt szerszámok, használati tárgyak, de sok kacatot, lomot is megvilágít a beérkező fény. Az egyik sarokban fából készült alkalmatosság tűnik elő. — Na, tudja-e, hogy mi ez? — Honnan tudnám — bámulok értetlenül. — Gatyamadzag-készítő — s kihúzza a mellét. — Ez itt meg szórómalom, az ott gereben — és sorolja az egyes tárgyak nevét. Egy létűnt korszak használati eszközei elevenednek meg másodpercekre, majd ismét csak érdekességként nézegetjük őket. Zajtán fejlődésről alig lehet beszélni. Megrekedt évekkel ezelőtti állapotában, s inkább visszájára fordul a folyamat. A házak kezdenek üressé válni, kihalnak lakóik. Hamarosan nemcsak a vonat végállomása lesz... Sipos Béla KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
