Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. július 1. o • Száz éve született Móricz Zsigmond, Mindnyájunk öröksége Csecse, 1979 június K lasszikusainkat szeretjük szobortalapzatra állítani. Kőbe faragva, bronzba öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a kőszobor, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Medgyessy Ferenc ismert Mőricz-portréja mutat. Egyénisége: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. Illik hozzá a kőszobor, igazi lényét mégsem fejezheti ki. Móricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd emberi egyéniség maradt, a nemes kövek kitartó erejével viselte azokat a terheket, amelyeket alkotó munkája halmozott szüntelenül vállaira. De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött vad, szenvedélyes élet lobogott. Indulatok fűtötték, eszmélete és képzelete szüntelen mozgásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság sohasem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt, hogy a jelenkor is hallja meg szavát, értse meg üzenetét. Mi lehet Móricz mai üzenete? Lehet-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, mint a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. Halljuk a kételyt, amely Móricz Zsigmond időszerűségét olykor megkérdőjelezi. Vajon mi lehet a mondanivalója a jelenben, 1979-ben annak az írónak, akinek sorsa és munkássága ma már jórészt az irodalomtörténetírás birtoka? Móricz valóban saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munkájában s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentum-értéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség helyzete, sorsa is. Vajon, ha az ábrázolás tárgya múlt időbe került, elveszítette volna időszerűségét maga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi freskó, amely Móricz Zsigmond regényeiben, elbeszéléseiben, a huszadik század első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valóban nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintázta műveiben a teljes magyar valóságot, a teljes magyar életet. S lehet, hogy a kor társadalomtudományi, szociológiai és statisztikai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom. A jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak, mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert ismerjük meg általuk: a huszadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Ahogy Tolsztoj vagy Balzac regényeiben sem pusztán a tizenkilencedik századi orosz főnemességgel és francia polgársággal találkozunk, hanem magával az emberi egyetemességgel: a tervezgető, küzdő, szenvedő, harcaiban elbukó és felemelkedő ember sorsával is. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe- sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet-Euró- pában, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremti meg, hogy az író mennyire tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — soha el nem évülő — hagyományai közé tartozik. Ezt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. És végül nem évült el Móricz Zsigmond művészi módszere sem. Noha éppen az ábrázolás mikéntje az, amely leginkább ki van szolgáltatva az idő múlásának. így lett a romantikából vagy a szimbolizmusból irodalom- történeti fogalom; módszer, amelyet a jelen irodalma már nem tudhat, nem is akarhat feleleveníteni. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kellett bevezetnie az érett realista műveket. A naturalizmus alakította ki a Sárarany írói világát, a realizmus a huszas évek nagy regényeit: az Űri murit és a Rokonokat. A társadalombíráló regények mellett kapott szerepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermekregény. S a kritikai ábrázolás mellett született meg a nagy történelmi összefoglalás: az Erdély-trilógia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hogy egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követendő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztett, hatalmas — szinte bal- zaci méretű — szintézist alkotott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond több irányú kísérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, a Barbárokban például a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociográfikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sándor- regényeiben valósággal népi eposzt alkotott, önéletrajzában, az Életem regényé ben a magyar irodalom memoár-hagyományait újította fel. Művészi módszerében a magyar elbeszélő irodalom később — a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Imrétől Sütő Andrásig és Sánta Ferenctől Galgóczi Erzsébetig azóta is használatban tart a magyar prózairodalom. M óricz-képünk persze időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtt a későbbieké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a százesztendős Móricz Zsigmond — akár a százesztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. Pomogáts Béla Ez hát a „boldog sziget” — ahogy szülőfaluját, Csé- csét nevezte az író. Néhány nappal a centenáriumi ünnepség előtt jártunk a faluban. Illendően először a piciny házat néztük meg, amelyről így írt Móricz: „...olyan, mint a többi kis ház ebben a pici kis faluban: egyik az ötvenkét házból, amennyiből a falu áll a Tisza partján, gyümölcsfaerdővel körülvéve, a tiszaparti fűzesek között megbújva, mint egy madárfészek...” Mesebeli házikóra emlékeztet az író emlékháza, az utókor ugyanolyanná varázsolta, mint eredetileg volt. „...csak egyetlen szobácska van benne, amelybe alig- alig lehet két ágyat beletenni, egy sifont, egy kis asztalt, meg a varrógépet...” Kása Jóska bácsi tsz-nyugdíjas, a műemléki felügyelőség alkalmi munkása mondja: — Le kellett dúmi a zsupp- fedelet. Mi fedtük aztán be, ahogy elő van írva, szalmával. Dehát a szalma nem olyan, mint a régi időkben, meggyötörte a kombájn. Szép szálas szalma jobb lett volna... A falut járva az is- kiderült, hogy a környezetét is teljesen valósághűen alakították át. Somfát messziről hozattak. Az író gyermekkorában ugyanis somfa övezte a kertjét. A kis falu szívében a Mó- ricz-emlékház környékén rendezett teret, gépkocsiparkolót, pihenőhelyet formáltak a gondos kezek. A századik születésnapra megszépült a pici falu, amelynek ma egyetlen szalmatetős háza van, a Móricz-emlékház... Találomra kérdezősködünk a falubeliektől, mit tudnak Móriczról, mit olvastak tőle, hogyan él a mai nemzedék tudatában? Magos Gyüláné háztartásbeli, az emlékház gondnoka, két gyermek anyja. Az emlékház közvetlen szomszédságában lakik. Talán ez is közrejátszott abban, hogy őt keresték meg, elvállalná-e az emlékház kezelését... — Megmondom őszintén, kevés időm van az olvasásra. A két gyermek, a házi munka, még bedolgozó is vagyok a gyarmati szövetkezetnél. Nem sok Móricz-könyvet olvastam, de ezután igyekezni fogok jobban megismerkedni vele, mert a látogatók talán tőlem is kérdeznek majd olyasmit, amit illik tudni... Gyenes Józsefné szintén háztartásbeli, az utcán szólítjuk meg. Van-e otthon Mó- ricz-könyve? — Most már igen. A kislányunk az idén érettségizett. A szomszédasszonytól, Taris- ka Dezsőnétől kapott egy Móricz-könyvet. „Az isten háta mögött” — az a címe. Azt én is szeretném majd elolvasni... Megyünk tovább a Kossuth utcán, a műemlék harangláb melletti portán Lőrincz Endre, a tsz erdészeti brigádvezetője egy fényképet mutat a válasz helyett: — Ezt néhány éve csinálták. Egy Móricz-regényből készült a film. Arról szól, hogy a cséplőgép kigyullad. Itt vagyok én, az egyik csendőr, a gazda pedig Tar Sándor bácsi. Minket választottak ki a filmesek, meg a tsz-vezetőség... Idős, beteg ember nyit ajtót, Tar Sándor bácsi. Fájó csontjait tapogatja, fáj mindene. Még ő is megőrizte a fényképet, de nem látta a filmet, amiben ő is statisztált. Olvasott-e valamit Móricz- tól? — Hát, olvastam, a Hét krajcárt. Azt igen. Hogy ré- gen-e? Hát elég régen. Már van vagy öt-hat éve... Kicsit későn jutott el Tar Sándor bácsihoz és még sok falubeli idős emberhez az író szava. De eljutott, és ez is valami. Nyilas Jenő bácsi, Móricz másodunokatestvére éppen a mezőről tért haza, az aprójószággal perlekedik. „Baj a van, jaj a nincs” — mondja ízesen. Füvet szór az éhes jószágnak. — Mint gyermek, 29-ben láttam, amikor az ötvenéves jubileumot ünnepelték Csé- csén. Az apánknak fel kellett venni a bőgatyát, a nagybátyámnak is. Ügy fényképezték le őket, középen Zsiga bátyám. Sok könyvünk van tőle. Olyan is, amit ő dedikált. Az egyik a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül." A Móricz Zsigmond: Életem regénye (Részletek) Ahogy az országút végigfolyik a községen, a falu két végén, mielőtt tovább menne, kanyarodót tesz, itt jobbról fut be, ott balról megy tovább. Mindkét helyen adódik egy-egy kis telek, mely így háromszög formában szembe kerül a főútra, s ha a fatornyos templom ott nem állana a kis falu közepén, szemezhetnének is egymással. Mind a két telket egy-egy sikátor még külön önállóvá határolja, s a kis családi ház, mely a többi parasztháztóí nemigen különbözik, így valósággal zárókőszerűen ékelődik. Vagy boldog szigetül. Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem különös fekvésével, s a debreceni kollégiumban megindított diákfantáziával és szépen fejlődő egocentrikus világrend-építéssel, kivételes szerepet szántam nekik. A két ház ugyanis a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté. Két pólus, mondtam már nagyon régen, s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között. A két pólus között szikra pattant s lettem én. Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex orinte lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya... S menynyire meghatott, hogy mikor később visszakerültem a faluba, ahonnan hatéves még nem voltam, mikor elvittek, mint nagyobbacska diák meglelkesülten vettem tudomásul, hogy az apám elhagyott házából lett a község iskolája s az édesanyáméké- ból a községháza. őseim két hajléka a község szolgálatában. Két pólus volt ez a két ház, lakóinak eredete és természeti alkata szerint is. A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, mig végre odáig süly- lyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő falubeli életét is megszüntesse, s expodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba. Hogy a kis falu tovább élhesse zavartalan, mozdíthatatlan örökös parasztéletét. ★ Dédapám, Nagyváradi Nyilas József, a csécsi pap, akiKM Nyilas Jenő és felesége: „Nekünk dedikált is...”
