Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
1979. július 29. ^ VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK Kirándulás Egerbe Eszak-Magyarország turisták által leglátogatottabb városa Eger. Idegenforgalmi vonzereje történelmi múltjában rejlik. Városnéző sétánkat kezdjük a Szabadság téren, ahol hazánk legna- * gyobb méretű egyházi építményeinek egyikét, az egri főszékesegyházat tekinthetjük meg. Tervezője Hild József volt. A dómban először 1837 május 6-án csendültek fel az egyházi énekek. Szemben a székesegyházzal a város másik nevezetes épülete, a Líceum látható. Az 1785-ben elkészült hatalmas épülettömbben először az egri egyetem működött, ma pedig a tanárképző főiskolának ad otthont. Aki eddig csak a Gárdonyi Géza regényéből ismerte az egri vár hős védőinek történetét, az a várudvaron álló gótikus palota termeiben a valóságban is újra átélheti a könyv élményét. Ugyanis itt találkozhat a várnép korabeli, eredeti tárgyi környezetével. Az 1965-ben megnyitott kiállító- termekben a XI. századtól a XVIII. század elejéig ismerhetjük meg a vár és környékének múltját, történetét. A nyolc teremben hadifelszérelések, szép veretű fegyverek, a paraszti gazdálkodásban használt eszközök, szobrok, pénzérmék, ékszerek, ruhaneműk, porcelánok sokaságát rendszerezték áttekinthető, élvezhető tárlattá. A középkori török hódoltságról mindössze néhány építészeti emlék árulkodik. A XVII. század elején épült minaret az ország legszebb és legnagyobb törökkori emléke. Keleti oldaláról a dzsámit 1841-ben lebontották. Győri Lajos képriportja FILMJÉGYZET A western tegnap és ma Western-ügyben néhány évvel ezelőtt nagy csatározások voltak Magyarországon. Érdemes néhány mondatban összefoglalni a vita lényegét — annak érdekében, hogy a műfajjal kapcsolatos álláspontunkat lehetőleg objektiven határozzuk meg. Közel évtizednyi szünetet követően 1957-től újra áram- lani kezdtek hozzánk az amerikai filmek. Egyetlen vadnyugati történet sem volt közöttük. Az illetékesek többször kinyilatkoztatták — az érdeklődő kérdésekre és türelmetlen sürgetésekre válaszolva —, hogy a western: káros filmportéka, burzsoá szellemiséget képviselő selejt, melytől minden eszközzel óvni kell közönségünket. Sajnos, elég kevesen interpelláltak, s ilyenformán a western elfogult ellenfelei „győztek”: a cowboy-kalandokra még jó néhány esztendeig várni kellett. Miért és miben tévedtek a kissé vaskalapos elutasítók ? Megfeledkeztek arról, hogy a western a film ősi műfajainak egyike, s tucatnyi értéket adott a világnak. Lényege a látvány, a száguldás, a cselekményesség. Voltaképpen meseelemekre épül — ezért sok benne az ismétlődő motívum, az újra és újra felbukkanó sablon — és általában a „jó ügy” képviselőinek győzelmével zárul. Amerikában — a western klasszikus hazájában — egyetlen valamirevaló rendező és színész sincs, aki ne próbálta volna ki a tehetségét a népszerű filmféleségben. John Ford, a legnagyobb hollywoody filmművész úgyszólván csak wes- terneket forgatott (az ő nevéhez fűződik a Hatosfogat, melyet méltán sorolnak az örökbecsű alkotások közé.) Hogy van rossz — unalmas — és kártékony — brutális western is? Tagadhatatlan, de hát a kanapét nem kell azért kidobni az ablakon, ha „szégyen” esett rajta. Az előítéletekre hallgatók egyébként azt is figyelmen kívül hagyták, hogy több szocialista országban játsszák a jobb westerneket, s — csodák csodája — ettől még nem válik elvtelenné a kulturális politika. A rehabilitációra főképpen két tekintélyes szakember, Gyertyán Ervin és Bán Róbert nyilvános felszólalása után került sor. A konzervatívok érveit szétszedték. S miután a vita azok javára dőlt el, akik a western mellett' törtek lándzsát, hamarosan megjelentek a mozikban a régóta nélkülözött vadnyugati filmek. A kronológia természetesen felborult, hiszen egyrészt az újdonságok, másrészt a korábbi értékek között tallóztak a vásárlók. Megismerhettük A félszemű seriffet (megszemélyesítője John Wayne, a western-sze- repjátszók koronázatlan királya, nemrégiben távozott az élők sorából), A Mackenna aranyát, a Délidőt, A törvény- sértő seriffet, a Kis nagy embert, s még néhány izgalmaskalandos alkotást. A legnagyobb sikert — azt hiszem — az örökzöld nagyágyú, A hét mesterlövész aratta (a maka- róni-westernek 'között pedig a Volt egyszer egy vadnyugat). S hogy mennyire indokolatlan volt a western miatt félreverni a harangokat, meggyőzően bizonyítja A fej nélküli lovas című szovjet mű sikere. További érdekesssé- gek: Jancsó Miklós több interjúban kifejtette, hogy a western-technika bizonyos stílusjegyeit nagymértékben felhasználta, s Fordot Anto- nionival együtt mesterének tekinti. A magyar betyárfilmek (a Talpuk alatt fütyül a szél és a Rosszemberek) ősei vagy rokonai között nyilvánvalóan a westernt kell említeni első helyen. A hatvanas években — a filmművészet megújulásával párhuzamosan — a vadnyugati miliőt feltámasztó alkotások koreográfiája is megváltozott. Három vonatkozásban is megfigyelhető az átalakulás. A western megtöltődik igényes pszichológiai tartalommal (a fekete-fehér jellemek helyére gazdagon árnyalt figurák lépnek); egyre gyakoribb a szatírikus- gúnyoros hangszerelés, a viccelődés, olykor az önirónia; a megszépítő — s éppen ezért hazug — nosztalgia helyét a kritikus elemzés, a mítoszokkal való leszámolás igénye foglalja el. Már-már új virágkort remélhettünk, ám mostanában — a hetvenes évek második felében — iszonyatosan megcsappant a termés. Az USÁ-ban alig készítenek westernt, s ami van: nem említhető egy napon sem a kitűnő mai amerikai filmekkel (mondjuk a Magánbeszélgetéssel, a Hair rel, a Konvojjal), sem a tegnap vagy tegnapelőtt történeti rangú vadnyugati témát feldolgozó műveivel (például a My Darling Clementine-nal vagy a Vörös folyóval). Miből válogassunk tehát? Nyilván a kimaradt filmekből, melyek megérdemlik az utólagos felfedezést. így került sor A vadnyugat hőskora bemutatására. Hathaway, Ford és Marshall munkája 1962-ből való, a főszerepeket alkotók közül Gregory Peck, James Stewart, Caroll Baker és a többiek szinte hihetetlenül fiatalok. Ne feledkezzünk meg a gyártás időpontjáról, mikor A vadnyugat hőskorát minősítjük. Ez még a régi típusú westernek egyike. Pontosabban: talán feleúton lehet a hajdani hagyományok őrzése és bizonyos felfrissítési tendenciák között. Ebben a filmben nem annyira a nagy akciók érdekesek, hanem a legenda — akár nagybetűvel is írhatom: a Legenda — születése. A rendezők — mi tagadás — kissé rózsaszínűre festik a képet, együttérzéssel ábrázolják hőseik — mármint rokonszenves alakjaik — küzdelmeit, némileg idealizálják az életformát. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a szokásosnál gondosabb, igényesebb a belső indítékok megjelenítése. Néhány „üresjárat” kissé lefékezi a ritmust, bár a vonat- rablási képsor hallatlanul mozgaLmas. Mindent összevetve: A vadnyugat hőskora című színes vadnyugati antológia egy örökre elsüllyedt világ, erkölcs és hagyomány beszédes dokumentuma. S mellékesen: szórakozás is. Veress József Adok nektek aranyvesszőt I ^ I A testi nyavalyáktól hosz- szú éveken át kínzott Nagy László halála előtt nem sokkal így nyilatkozott egy tévéinterjúban: „Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat felkészülten várom.” A szíveket hasgató hír, hogy Nagy László halott, hogy megszakadt a szíve, hamarosan közénk csapott. A „Gyémánt-arcú kószán lélek”, igazunk rendre, tisztaságra fegyelmező védelmezője, eszméi havasi magasáról tekint már reánk. Hallgassuk, hogyan emlékezik reá a barát, Kása Ferenc: „Kóvályogtunk Nagy Lacival a gótikus katedrálisok között, baktattunk a latin negyed sikátoraiban, Ady, József Attila útjain. Vállamon magnó. Hallgatjuk a gyimesi keserveseket, a mezőségi lassúk zokogását. Indiánokról, csángókról, bretonokról beszélgetünk ... Azt mondja Laci: látod, változnak az idők. Vigyázó szemünket még Párizsban sem Párizsra vetjük már. Oda fordulunk, ahol bajok érik az embert. Ahol kellünk. Ahol ég a ház.” Ez a tűzoltó szándék hallható, olvasható, érthető ki Nagy László közelmúltban közreadott, nyilatkozataiból, vallomásaiból, emlékezéseiből, kiállítások megnyitó beszédeiből, könyvekhez írt előszavaiból válogatott kötetéből. A Kiss Ferenc összeállította mű témák szerint szedi rendbe az írásokat: önvallomás, népköltészet, fordítás, képzőművészet, költők ajánlása, hamarjában így összegezhető a könyv tartalma. Emlékezéseiben költői, emberi indulásáról olvashatunk, a világot megforgatni akaró fiatalok 1945 utáni lobogásá- ról, vágyaikról s letöretéseik- ról. Ezek az emberi és alkotói hányattatások azóta nemzedékek tanulságává értek, nem voltak hiábavalók. A költő maga is elmondhatja: „Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak. Ezért csak annyit tettem, hogy megírtam őket. Nem szervezkedtem, érvényességük irodalomban, társadalomban így is megvan.” Műfordítói tevékenysége — mint sok más szellemi kincs — felbecsülhetetlen. Általa lettünk gazdagabbak Garda Lorcával, a spanyol folklórral, a szerb, a bolgár, a román, a lengyel és sorolni lehetne tovább, mennyi más nép mű- és népköltészetével. A műfordításról írja: „Túl azon, hogy a hazai kultúrát gyarapítja,... lehetőséget ád a párhuzamra. Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyernek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan ...” A szerb népköltészetről mondja Nagy László, de ez vonatkozik minden folklórra, hogy a török félezredes balkáni jelenléte idején az ott élő népek anyanyelvűk, népi műveltségük sáncai mögé húzódtak, s tulajdonképpen ennek köszönhetik megmaradásukat. Társadalmak, nemzetek fölötti erőt és jelentőséget tulajdonít a nép- költészetnek, ezért köszönti boldog káprázattal a balladát gyűjtő Kallós Zoltánt, a „legjobb "őrködőt, virrasztónak a leghűbbet.” A sztrugai költőtalálkozón a különböző nemzetiségű költők nyílt és rejtett egyezségéről beszél, s „a brutalitás ellen, a szellem áldott gyümölcseiért” való munkában társának ismeri el az összegyűlteket. Logikus tehát, hogy ilyen társaknak vallja a magyar költőket is: a hazaiakat és a határainkon túliakat is. „A magyarul írt költészetet, bárhol keletkezik is, bátorkodjunk magyarnak nevezni.” Sok minden foglalkoztatja, így a képzőművészet is. Számos alkotó tudhatta társának és barátjának. Az anyaggal és az ízléssel folytatott harcukat Nagy László verseivel, prózájával, kiállításokat megnyitó beszédeivel támogatta meg. Szívesen írt Ferenczy Béniről, Molnár Józsefről, Orosz Jánosról és többször is a gyorsan elégett Kondor Béláról. Ady Endréről írott soraival és életének különböző állomásain készült fényképeivel találkozhatunk a könyv elején. Láthatjuk jelképesnek is mondható kézfogását Károlyi Mihállyal és Illyés Gyulával, ikonjai között Óbudán, édesanyjával Iszká- zon, lovacskával egy filmkockán, egy körösfői kiránduláson, s énekelve fia lakodalmán. A vonásaiba vésődött szigorú tisztaságot tartsuk meg emlékezetünkben! (Nagy László: Adok nektek aranyvesszöt. Magvető, Bp. 1979.) Tóth István KM