Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

1979. július 22. Q

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Az agorától a Búza térig

Meghatódtam, amikor az Arisztotelész utcán kifordulva megláttam a teret s az épületet, melyen ott díszlett a felirat: Agora. Elvonult előttem gondolatban Platon, Sophokles, a peripatetikusok, szkeptikusok, cinikusok, epikureu- sok, platonisták hosszú sora. Ám az épületbe lépve kiderült, az egykori görög piac, a kultúra tere ma egészen más. Jobbra fél birkák, balra dinnyehegyek, középen endivia- saláta, hátul csirkék tornyos odtak.

A piac, nevezték volt ago- rának vagy fórumnak, egyszerre volt a kereskedelem és a kultúra színtere. A görög, római történelem, az Egyiptomról vagy Mezopotámiáról szóló históriák mindig nagy teret szentelnek a piactérnek, még Hérodotosz is bőven ír róluk. Hatalmas irodalma van a timgadi piacnak, amely a félsivatagi városban, Észak-Afrikában

i. sz. 100 körül virágzott. Legendás a római, pompeji fórum is.

Minden valamirevaló település, Európában épp úgy, mint Afrikában vagy Ázsiában, rendelkezett piactérrel. Itt nyüzsögtek a kereskedők, a mutatványosok, a tudósok é$ írástudók, a prostituáltak, itt állt a templom, az imaház, a fogadó. Ezer és tízezer ember fordult meg naponta vagy a hét meghatározott napjain. A piac volt az áru és információ cseréjének színtere, a szórakozás lehetősége, a találkozóhely, ahoi égtájak, országok, területek emberei randevúztak.

A rínék, a Markt, a piactér, a place publique Firenzétől Abbiy Addiig, Kölesétől Tenochtitlanig, Nyíregyházától Bécsig, a kialakult történelmi rend, szokás, célszerűség és hagyomány szerint rendeződött. Pontosan elkülönült az élelmiszerárus a bazártól, az élő-állat a gabonától, a mutatványos a vándorkereskedő helyétől. A rend évszázadokon át nem változott, s nyoma épp úgy megtalálható ma a dombrádi piacon, mint hajdan a Lü- beckben lévő nagy Markt- platzon.

A vásártér, a piac, a város központi tere mindig mérője volt a közhangulatnak. Itt fogalmazódott meg a görög bölcselet, itt szövődtek a Fórumon a római politika szálai, a Hanza-városokban a nagypolitika gazdasági háttere húzódott meg, a nyíregyházin érezhető az árviszonyok változása. Adódik mindez abból: az emberi kapcsolatok a piacokon kötetlenebbek, könnyebben szót ért egymással ismerős és idegen, az információk és a háttérismeretek gazdagabbak mint bárhol. A sokfelől érkező ember nagy hírszolgálata a hírbörzét is kialakítja.

A városrendezések ' sem tudták megölni a piacokat. Makacsul tartották magukat minden viszály ellenére, s minden modernizálás megbukott a közterek és vásárterek elemi szükségszerűségén. Ma újra a piac reneszánszát éljük, hazánkban is. A vásár, a tér szerepe régi keretek között, új vonásokkal gazdagodva, de a hagyományos funkciót betöltve éli öntörvényű életét.

Nyíregyházán az utcán rakodott ki a népművészek és iparművészek sora, s vásár keretében árult. A Búza tér hagyományosan a kereskedelem színtere, de ott díszük a céllövöldés, itt üti fel sátrát a cirkusz, a Luna-park, a mutatványos. Szentendrén az utcán és a téren mutatja be vidám programját a mai színiiskolás, miközben a környező sikátorokban kirakodó- vásárt tartanak. Kisvárdán vásári komédiát mutatnak be a debreceni színészek, olyan commedia del’ artét, mint amilyen egykor Párizsban vagy Sienában is divatos volt. A szegedi nemzetközi néptáncfesztivál műsorát Vásárnak nevezték el. Újra

él, s mekkora látványosság a hortobágyi hídivásár. Újrateremtették és -élesztették a túri vásárt. Kirakodnak Pécs és Székesfehérvár utcáin és terein az árusok, s mindenütt, ahogy itt láthatták Nyíregyházán, a kereskedő, az árus mellett ott szórakoztat színész, együttes, egyéni fellépő, bábos és komédiás.

Kutatni lehet: vajon miért éled újra a városokban a vásári hagyomány? Miért jelentkezik jnár-már elemi erővel az igény, hogy szabad téren, az ég alatt találkozzunk az áruval, s esővel, nappal dacolva szórakozzunk? Egyszerű magyarázat lenne: nosztalgia. De ez így kevés. A megkérdezettek válaszaiból talán többet tudunk meg. „Nem zárt. Egész életünk valahol bent zajlik.” „Itt jobban látni, mit kínálnak. S milyen öröm a turkálás!” „Alkudni nagyon jó dolog. Az ember szinte érzi a győzelmet, ha pár fillért lesrófol.” „Itt a vásárban, vagy a piacon mindenkit meg lehet szólítani. Az emberi kapcsolatok nyitottabbak.” „Ha valakinél látok egy csirkét, megkérdezem: mennyi volt? S máris beszélgetünk. Nem más mint egy boltban?” „Igazság szerint vásárolni csak lassan, megfontoltan lehet. Ezt biztosítja a piac.” „Nézze, én egy kalapot akarok venni. Próbálgatok, s az eladó magyaráz. Foglalkozik velem.” „En azt élvezem, milyen szövegük van. Ezek még tudnak kereskedni.”

Nyitottság, turkálás, alku, rábeszélés, szórakoztató szövegek, és ami a legtöbb: emberi kapcsolatok. Feloldódnak gátak, konvenciók, hiszen a piacon mindenki egyenlő és egyforma. Talán a legdemokratikusabb fórum, amely valaha is létezett. A vásárlónak nincsen foglalkozása, rangja, társadalmi státusza, neme. Talán a rátóti fesztiválon láthattuk a legjobban, hogy a búcsúnak nevezett vásáron senki nem figyelt a kulturális miniszterre, aki ingujjában csak egy volt a nyüzsgő emberek között. De Nyíregyházán sem nagyon tudta senki, hogy a sok ezer ember között ki a városatya, ki nem. S ebben is van valami nagyon csábító. A közösen ható élmény, benyomás nem válogat, nincsen protokoll. Az eladónak mindegy, ki vesz tőle, neki minden vevő egyaránt a nagy lehetőség, a haszon, az üzleti párbaj lehetősége.

Sokfelé a piac, az agora vagy fórum vásárcsarnokká rendeződött. Ott is nyomon követhetők a régi vásártér szabályai. De ez sem az igazi. Szinte minden csarnok mellett újraélednek a szabadtéri vásárok is. Így van ez Miskolcon, Budapesten, s nyilván így lesz Nyíregyházán is. Egyébként is nélkülözhetetlenek az ellátás szempontjából a kirakodó kistermelők, árusok. S megszülettek korunkban a „közös piacok”, a nemzetközi — mondjuk ki bátran — csempészkereskedelem vásárterei is. Nyíregyházán, Kisvárdán, a négyes út mellett épp úgy élnek és minden intézkedés ellenére virágoznak, mint Budapesten a Garai, vágy a Keleti mellett. De ott találjuk a magyar adót és vevőt Krakkóban a Posztóház mellett, Lipcsében a régi városházánál, Eperjesen a Caraffa- ház közelében, Varsóban a Prága városrész ópiacán. Legalitásukról aligha van mit beszélni, létrejöttük azonban egyenes vonalban következik az örök piacozó, cserélő, eladó és vevő ember természetéből. Ha ehhez hozzájárul a hiány, világos, a konjunktúra a meghatározó.

Tárpán mesélik: az ottani ember mindig nagyon tájékozott volt, ismerte a nagyvilág eseményeit. Az ok: emberemlékezet óta mentek az itteniek, hajdan hajóval a Tiszán, Szegedig, kínálták a szilvát, diót, s mindenféle árut. És hozták a hírt, alakították az elképzeléseiket világról, emberről. A mai vásározó — igaz, gépesítve — de szintén országjáró, a belföldi piac legjobb ismerője, egy-egy terület gazdasági életének árverését tapintó csoport. Életforma a vásározás, nehéz, bár hasznot hozó, s valahol egy romantikus, kalandos világ továbbélése is. Hozzák, viszik a hírt, s egy- egy alku közben a vevő sok mindent megtudhat. Ha nem is igaz a hír, de hír, s az ember szívesen vesz egy bunda, szőnyeg, kosár, bőr vagy pulóver mellé ráadásnak egykét sztorit is. Há tudomány, filozófia, nagy és magasröptű gondolat nem is születik a vásáron, a piactéren, de születik vicc, pletyka, történet, rémtörténet.

És ha már itt tartunk, tegyük gyorsan hozzá: a mai piacokon is ott van a kultúra. Hogy milyen, arról lehet vitatkozni. Mert a műanyag képzőművészei mellett — régi hagyományt folytatva — ott a ponyva utódja, a könyv. A nép- és iparművészet jó dolgokat kínál. Az utánzók ajánlgatják a giccset, a feltámasztott vásárokon a java művészet szerepel, a hetipiacokon a talmi is ott él. A zsibogókon ott vannak a régi könyvritkaságok, pénzek, tárgyak, s mellettük az ijesztő kultúrtermékek is. Kaval- kád tehát a vásár, a piac, ahol mindenki talál mindent, nincsen olyan igény, melyre ne reagálna hivatásos és alkalmi árus.

A piacnak ma világszerte hatalmas irodalma van. Az UNESCO kulturális kiadványai közül egy könyv szinte teljesen erről a témáról szól. Említhetjük Guy P. R. Met- reaux tanulmányát az ókor piacairól, Jürgen Pahl a középkor és a barokk vásártereit dolgozta fel, Nadjm oud- Dine Bammate az iszlám országok területén vizsgálja ezt a témát, Ana Maria és Jorge Enrique, Hardy és Michel Perret a latin-amerikai vásárterek és piacok régi és mai viszonyait elemzik, Ire- neus Eibl-Éibesfeldt a piacot mint a közlés színterét vizsgálja, Liane Lefevrier a vásártér etológiáját veszi elemzés alá. Mindez ékesen bizonyítja: a piac világszerte téma, változásai és állandóságai, funkciói izgatják a kutató elméket is.

Változó életünkben változott a piac jellege, de minduntalan visszaköszön az a sok évezredes szokás és szabály- szerűség, amely létrehozta ezeket a fórumokat. Üjrafeltá- madásuk és virágzásuk korunkban sokféle, igazán elemzésre méltó körülményből adódik. Egy azonban máris biztos: a piac, a vásár, a vásártér túlél korokat, évezredeket, s változatlanul kínálja a teret emberi találkozásokhoz, jó vagy rossz vételhez és eladáshoz, kikapcsolódáshoz, vásárfiához, szórakozáshoz. Ide is begyűrűzik a világpiac, a kis és nagy politika, az új ízlés. Egy azonban örök: a vevő és az eladó.

Bürget Lajos

Fikció és tudományos valóság

Találkozás Stanislaw Lemmel

Művei eddig a világ huszonöt nyelvén jelentek meg, összesen 7 millió példányban, öt regénye — „Asztronauták”, „Nyomozás”, „Solaris", „A fabrikált ember”, „Pirx pilóta története” — filmforgatókönyvek alapjául szolgált.

Stanislaw Lem 1946-ban jelentkezett először — alig múlt akkor 25 éves — a „Marslakó” című regénnyel, melynek alapján mint rendkívül tehetséges irodalmi fikciót létrehozni képes szerzőt ismerhették meg az olvasók, aki egyaránt biztos kézzel bánik a tudományos valóság és a tudományos feltevések szolgáltatta anyaggal. Hosszú évek múltán, a feltett kérdésre: segít-e és ha igen, mily módon, a tudományos irodalom a regényírásban, Lem sajátos humorral válaszolt. „Mint ahogy a tehénnek füvet kell legelnie ahhoz, hogy tejet adhasson, nekem is figyelemmel kell kísérnem a tudományos irodalmat ahhoz, hogy írni tudjak. De mint ismeretes, sem a tej, sem a túró — egyáltalán semmiben sem emlékeztetnek a fűre.” Következő műveiben Lem az irodalmi fikcióból már olyan helyzet- modelleket alakított ki, melyek lélektani és filozófiai analíziseket is lehetővé tettek. írói munkásságára jellemző, hogy a kalandjellegű művekről áttért az erkölcsi és filozófiai mérlegelésekre. Egy interjúban így vall: „Egyáltalán nem gondolok az olvasókra írás közben, mivel azon kívül, amiről éppen írok, másnak már nem jut hely a fejemben. Tudatosan nem akarom boldoggá tenni

az emberiséget, kioktatni, megfelelő irányba terelni vagy akár figyelmeztetni is bármire. Egyszerűen arról írok, ami érdekel. S mivel általában mindig több ötletem volt, mint azoknak a megvalósítási lehetősége, szigorú szelekciót kellett bevezetnem. Természetesen, igyekszem mindig valami olyasmit csinálni, amit még senki sem csinált előttem, vagy olyat, amit én nem csináltam még eddig.”

Meglehet, hogy az idézett nyilatkozat első bekezdése némileg megdöbbenti az olvasót, viszont a befejezésével egyet kell értenünk. Lem, az úgynevezett „science-fiction irodalom” nyersanyagát kézben tartva, a legkülönbözőbb, ritkán előforduló formákat alkotja belőlük: — krimeket („Nátha” című regénye), groteszket („Csillagnaplók”), meséket („Ciberiáda”), filozófiai elmefuttatásokat („Tökéletes légüres tér”), tudományos esszéket („Summa technológiáé”).

A lemi alkotó munkásságnak ez a sokfélesége teszi, hogy műveit nemcsak a tudományos-fantasztikus irodalom rajongói olvassák. Az író—olvasó találkozókon a megjelentek nemegyszer arra kérik, hogy olvasson fel valamit fiatalkori verseiből, orvosi tanácsot ’ adjon (a krakkói Jagelló egyetem orvosi tanszékét végezte el), mondja el, mi a véleménye a kozmosz lakóival létesítendő kapcsolat lehetőségéről. „Néhány évvel ezelőtt — mesélte egy alkalommal Lem — Magyarországon keresztül utaztunk, a feleségem meg én, autóval. Letértünk a főútvonalról és eltévedtünk. Egy faluban találtuk magunkat, ahol a helybeliek siettek segítségünkre. Mivel nem tudunk magyarul, a homokba rajzolva próbáltuk megértetni velük a helyzetünket. Azonban nem akadt senki, aki megértett volna minket. Végre nagy örömünkre, kéz- zel-lábbal megmagyarázták, hogy mindjárt jön valaki, akivel tudunk beszélni. Meg is jelent egy férfi és így szólt: „zdrasztvujtye” és kezet nyújtott. Kiderült, hogy csak ezt az egy szót ismeri. Egyszóval, azt is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben valamiféle megértés létrejött közöttünk, mivel üdvözöltük egymást. De a köszöntésen túl már nem tudtunk lépni. Ha az idegen világűrlakókkal mondjuk meg tudnánk egyezni abban, hogy 2X2 az négv, nem lenne éppen rossz, de kevés lennne”.

ERNEST HEMINGWAY:

Öregember a hídnál*

Drótkeretes pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asz- szonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek fölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva. A teherautók nekilódultak és siettek el, s a parasztok bokáig tappogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni.

Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült.

— Honnan jön? — kérdeztem.

— San Carlosból — felelte és mosolygott.

Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne,

ha megemlíthette, azért mosolygott.

— Állatokat gondoztam — magyarázta.

— Ó — mondtam, mert nem értettem egészen.

— Igen — felelte —, tudja, ott maradtam és állatokat gondoztam. Én hagytam el utolsónak San Carlos városát.

Nem olyan volt; mint egy juhász vagy pásztor, s én megnéztem poros fekete ruháját, poros szürke arcát, drótkeretes szemüvegét és megkérdeztem:

— Milyen állatokat?

— Különféléket — mondta és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket.

Néztem a hidat és az Ebro-delta afrikai jellegű vidékét, s azon tűnődtem, mennyi idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, s az öregember még mindig ott ült.

— Milyen állatok voltak? — kérdeztem.

— összesen háromféle — magyarázta —, két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár.

— És ott kellett hagynia őket? — kérdeztem.

— Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt.

• Nyolcvan éve született Hemingway, Nobel-dijas amerikai fró, akinek szinte minden műve magyarul is megjelent. Ez alkalomból közöljük fenti novelláját, amely a spanyol polgárháború idejében játszódik.

— Családja nincs? — kérdeztem, s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén.

— Nincs — mondta. — Csak az 'állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel.

— Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem.

— Nem politizálok — mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem, s azt hiszem, nem bírok tovább menni.

— Nem jó helyeri állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik Tortosa felé, ott találhat teherautót.

— Várok egy darabig — felelte —, aztán elindulok. Hová mennek a teherautók?

— Barcelona felé — mondtam neki.

— Arrafelé senkit sem ismerek — mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer nagyon szépen köszönöm.

Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám.

— A macskával nem lesz hiba, abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni. De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel?

— Valószínűleg rendben átvészelik.

— Gondolja?

— Miért ne — mondtam, s a túlsó partot figyeltem, ahol most már nem mozgott szekér.

— De mit csinálnak az ágyútűzben, ha egyszer nekem azt mondták, hogy menjek el az ágyútűz miatt.

— Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem.

— Természetesen.

— Akkor elrepülnek.

— Igen, biztosan elrepülnek. A többire jobb nem gondolni.

— Ha kipihente magát, mehetnénk — sürgettem. — Álljon fel és próbáljon elindulni.

— Köszönöm — mondta és talpra állt, jobbról balra imbolygott, aztán leült a porba.

— Állatokat gondoztam — mondta tompán, de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam.

Semmit sem lehetett vele kezdeni. Húsvét vasárnapja volt, és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé. Szürke, borús nap volt, alacsonyan úsztak a felhők, így a repülőik nem szállták fel. Ennyiből állt az öregember szerencséje, meg abból talán, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET