Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-13 / 136. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. június 13. Hírmagyarázatunk Mi is az a SUT—II? A hadászati jelleg meghatározása. a fegyverrendszer leszereléstechnikai megközelítése és a korlátozás fogalmi tisztázása kezdettől fogva problematikus oldalai voltak a szovjet—amerikai SALT-tárgyalásoknak. Bonyolította a helyzetet, hogy a szóban forgó fegyverrendszereket nem csupán a fegyveres küzdelem kontextusában, hanem politikai eszközökként is vizsgálni kellett, s jóllehet a tárgyalások kétoldalúak, a hadászati fegyverrendszerek mind szovjet, mind ; merikai vonatkozásban harmadik hatalmak fegyverzetének tekintetbevételével kerültek és kerülnek korlá ozásra. A fegyverrendszerek hadászati jellegének megítélése alapvetően háborús kategóriát érint, hiszen a hadászat tárgya a legmagasabb szinten integrált fegyveres küzdelem. Hadászati célnak egy olyan állapot, helyzet elérését szokás nevezni, amikor a háború egészének menetében, vagy egy adott hadszíntéren gyökeresen megváltozik a katonapolitikai, vagy hadászati helyzet. Rakéta-atomháborúban hadászati célok — legalábbis elméletileg — hadászati fegyverrendszerekkel érhetők el, vagyis itt a pusztító és célbajuttató eszközök olyan kombinációjáról van szó, amelyben hatalmas pusztító erő kontinentális, vagy inkább interkontinentális távolságok áthidalásának lehetőségével párosul. A SALT-tárgyalásokon és megállapodásokban a korlátozás tárgyai rnindegyik, felnek azok a célbajuttató eszközei, amelyek a másik fél kontinentális területének elérésére képesek. Természetesen a tengerről, vagy levegőből indított hordozóknál összesített képességet kell tekintetbe venni. Említésre méltó, hogy a küldöttségvezetők kézjegyével 1972. május 26-án ellátott és az első SALT-megál- lapodásokat kísérő „egyeztetett értelmezések” olyan szárazföldről indítható rakétákat tekintenek hadászati támadó rakétáknak, amelyeknek hatótávolsága nagyobb, mint az Egyesült Államok kontinentális területének északkeleti határa és a kontinentális Szovjetunió északnyugati határa közötti távolság. Mielőtt a hadászati fegyverrendszerek védő-támadó osztályozására áttérnénk, hangsúlyozzuk, hogy a hadászati fegyverek a legfelsőbb politikai és katonai vezetés eszközei. Velük kapcsolatos minden alapvető kérdésben — a fejlesztés irányától, méretétől és ütemétől kezdve, az adott esetben való alkalmazásig — a legfelsőbb politikai-állami vezetés közvetlenül dönt, természetesen a katonai vezetésre ruházva katonai-technikai működtetésük feltételeinek biztosítását, alkalmazásuk megtervezését. A hadászati védő és támadófegyverek elkülönítése alkalomszerű és viszonylagos. Világos ugyanis, hogy hadászati védőfegyverek is szolgálhatják az agressziót, az agresszor megtorló csapásokkal szembeni védelmével, és támadó fegyverrendszerek is lehetnek az agresszor visszatartásának, „elrettentésének”, végső fokon tehát a védelemnek az eszközei. A szovjet—amerikai SALT-tárgyalásokon a válaszcsapást, vagy a megelőző csapást mérő hadászati fegyverek nem kerültek a védőfegyverek kategóriájába. Ide csak a hadászati célok rakétavédelmének eszközeit, csak a támadó hadászati rakéták elleni védelem közvetlen eszközeit, tehát az ellenrakétákat és azok rádiólokációs rendszereit sorolták. Ami a hadászati támadó fegyverrendszereket illeti, napjainkban ezek között említik az interkontinentális ballisztikus rakétákat, a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakétákat, az atom- és rakétafegyvert hordozó hadászati bombázó repülőgépeket és természetesen a felsorolt hordozókhoz, célbajuttató eszközökhöz rendszeresített nukleáris és termonukleáris robbanófejeket, illetve bombákat. Az a megfontolás, hogy a szabályozás, csökkentés, vagy korlátozás tárgyaivá nem magukat az atombombákat, robbanófejeket kell tenni, hanem a célbajuttató eszközöket, sokkal régebbi eredetű, mint a SALT-tárgyalások. Magyarázata az atomeszközöknél sokkal kisebb számú célbajuttatók jobb ellenőrizhetőségében rejlik. Ily módon hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról beszélünk, bár lényegében a célbajuttatók, sőt egyes esetekben az indító állások számának korlátozásáról van szó. Számolni kell azonban azzal, hogy a robbanófejek tárgyalási „súlya” megnő, amint a mennyiségi korlátozás mellett nagyobb szerepet kap a minőségi korlátozás, másfelől azzal, hogy a nagy pontosságú precíziós fegyverrendszerek „hagyományos” robbanófejjel is hadászati jelentősé- gűekké válhatnak. Mind a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról kötött 1972-es ideiglenes szovjet—amerikai egyezmény, mind pedig az 1974-es nyári szovjet—amerikai csúcs- találkozó záró közleménye utal a hadászati támadó- és védőfegyverek, illetve a fejlesztésük közötti összefüggésre. Az eddigi megállapodásokból úgy tűnik, hogy a hadászati fegyverkezési verseny lefékezése szempontjából a felek elsődleges fontosságot tulajdonítottak a hadászati védő fegyverrendszerek korlátozásának. A SALT-témát a nyugati irodalom a fegyverzet-ellenőrzés fogalomkörébe sorolja. Tény az, hogy itt még nincs szó klasszikus értelemben vett leszerelésről, illetve fegyverzetcsökkentésről. A korlátozás a fegyverzetszabályozásnak az a fajtája, amely mennyiségi, illetve minőségi korlátokat állít a fegyverkezés útjába. Szó lehet a kikísérletezés, az előállítás és a rendszerbe állítás korlátozásáról, amely helyenként tilalom formájában kerül megfogalmazásra. Közhiedelem, hogy az 1972-es SALT-megállapodások kizárólag mennyiségi korlátozásokat tartalmaztak. Erről szó sincs. A rakétavédelmi rendszerekről szóló szerződés kifejezetten minőségi korlátokat szab, amikor megtiltja olyan rakétavédelmi rendszerek kiépítését, amelyek tengerről, a levegőből, vagy a kozmikus térségből működnének, vagy olyan indító állások létesítését, amelyek egyszerre több ellenrakéta indítására alkalmasak, vagy amelyek automatikusan, fél- automatikusan, vagy más gyors módszerrel újratölthetők. Ugyancsak minőségi korlátozások foglaltatnak a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról szóló 1972-es ideiglenes egyezményben, amikor az úgy intézkedik, hogy tilos bizonyos könnyű és régebbi rakétatípusok indító állásainak átépítése modern rakéták számára, vagy a csatlakozó jegyzőkönyvben, amikor az meghatározza a „minőségi cserék” kereteit. Az indiai miniszterelnök találkozott Leonyid Brezsnyevvel A Szovjetunió kohászati üzemet épít Indiának Finnek—magyarok t. Fejlőd kapcsolatok Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke kedden a Kremlben megbeszélést folytatott Morardzsi Deszai indiai miniszterelnökkel. A baráti légkörű tanácskozáson ezúttal is a szovjet—indiai kapcsolatok elmélyítéséről, valamint a két országot érintő nemzetközi kérdésekről volt szó. Brezsnyev és Deszai ezt követően a Kremlben ünnepélyes keretek között aláírta a szovjet—indiai közös nyilatkozatot. Ugyancsak a Kremlben írta alá I van Arhipov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese és Atal Bihari Vadzspaji indiai külügyminiszter az új szovjet—inKedden délelőtt Varsóban megkezdődött a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának teljes ülése. A plénuimot, amelynek tárgya a mezőgazdaság helyzete és feladatai, Edward Gierek, a Központi Bizottság első titkára nyitotta meg, majd előterjesztette a referátumot. Edward Gierek beszámolójában elemezte a mezőgazMoszkvában szovjet—indiai dokumentumokat írtak alá. Képünkön: Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács elnökségének elnöke és Morardzsi Deszai indiai miniszterelnök írja alá az okmányokat. (Ke- let-Magyarország telefotó) diai kormányközi megállapodást, amelynek értelmében a Szovjetunió közreműködik egy új kohászati üzem felépítésében az indiai Visakhat- patnam városában. Kedden Moszkvában befejeződött a szovjet—indiai kormányközi gazdasági és tudományos-műszaki együttműködési vegyes bizottság ülése. daság helyzetét és részletesen foglalkozott annak fő feladataival. A továbbiakban arról beszélt, hogy az élelmiszer- iparnak tovább kell javítani termékeinek minőségét és bővítenie kell a választékot. A beszámolót vita követte, majd a plénum határozatban hagyta jóvá a referátumot, és a kormány azzal ’kapcsolatos mezőgazdasági programját. E gyhetes finnországi utam során — nagy- követségünk jóvoltából — módomban volt találkozni a finn politikai élet néhány képviselőjével. A találkozások arról győztek meg, hogy a finn politikusok és állami tisztviselők egységesen és határozottan képviselik az ország legfőbb politikai irányvonalát, amelyet Kekkonen elnök nevéhez is szoktak társítani: Finnország elkötelezettségét a béke és biztonság mellett. Tájékoztatóim kifejezésre juttatták az ország készségét a kölcsönös előnyökön alapuló nemzetközi kapcsolatok továbbfejlesztésére. Bárki gondolatait jegyez- gettem, mindig felmerült a kérdés, hogy mit tehet egy kis ország, így a nem egészen ötmilliós Finnország is a mai nemzetközi helyzetben a világbéke és a biztonság érdekében? Nagyon sokat — hangzott minduntalan a felelet. A finnek úgy gondolkodnak, hogy az országok sorsa összefonódik, egyformán érdekük a béke feltételeinek előmozdítása, a háborús veszély leküzdése, s nyugodt nemzetközi helyzet kialakítása. Nem hivalkodva, de jogos büszkeséggel emlegették a Finlandia Palota eddigi legjelentősebb eseményét, az európai országok helsinki tanácskozását, amely kedvező folyamatot indított el a világpolitikában. A kérdés, hogy tudniillik mit tehetnek a kis országok, mindannyiszor fordulópont is volt a beszélgetések során, átvezetett a finn—magyar kapcsolatok értékeléséhez. Juhani Suomi, a külügyminisztérium szocialista országokkal foglalkozó főosztályának helyettes vezetője főleg azt hangoztatta, hogy bár a két ország poliitikai-társa- datmi rendszere különbözik, sokoldalú kapcsolataik jó példát szolgáltatnak a békés egymás mellett élésre. Keijo Korhonen külügyi államtitkár-helyettes lényegében azt fogalmazta meg, amit a magyar politikai élet vezetői is kifejtettek már: a Finn Köztársaság és a Magyar Nép- köztársaság között nincsenek politikai problémák, és minden jel arra mutat, hogy a jövőben sem lesznek. Az államközi kapcsolatokon kívül a két kommunista párt együttműködése is erősödik. Anna-Liisa Hyvönen asszony, a Politikai Bizottság tagja, parlamenti képviselő a párt történetét, jelenlegi helyzetét és törekvéseit ismertetve elmondta, hogy finn kommunistákban mély gyökereket eresztett az internacionalizmus gondolata. Pártjuk bőséges politikai tapasztalatokkal rendelkezik, s az egyetlen nyugati kommunista párt, amely részt vesz a kormányban. (A kommunisták a Finn Népi Demokratikus Unió nevében indulnak a választásokon.) Hyvönen asszony többször járt hazánkban, jól ismeri a magyar viszonyokat, s nagyon rokonszenves neki, amit iitt látott, tapasztalt. Fontosnak tartja a delegációcseréket, a testvérvárosok kapcsolatait, s nem utolsósorban a magas szintű személyes találkozókat. Külön hangsúlyozta: a finn kommunisták számon tartják, hogy Kádár János első titkári minőségében a kapitalista országok közül Finnországba látogatott elsőnek. „Ez a mi számunkra nagyon kedvező politikai lépés volt” — mondja Hyvönen elvtársnő — „számottevően hozzájárult a kapcsolatok erősítéséhez”. A meglepően fiatal Pentti Väänänen, a legnagyobb politikai párt, a Finn Szociáldemokrata Párt külügyi titkára ezt még kiegészíti, ők 1971-től folytatnak párbeszédet a Magyar Szocialista Munkáspárttal. Azóta szinte minden évben találkoztak a két párt képviselői. A Finn Szociáldemokrata Párt nemzetközi kapcsolatainak legfőbb színtere a Szocialista Interna- oionálé, de a külügyi titkár elmondotta, hogy nyitottak a kommunista és munkáspártokkal való eszmecserék iránt is. Jók a kapcsolataik a szovjet és a magyar párttal is, mert — noha más ideológiai alapon állunk — számos lényeges kérdésben egyetértünk. Bakó Endre (Következik: A kölcsönös előnyök jegyében) Ülésezik a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma GALSAI PONGRÁC: fŐajoi1 (fizi játékai 2. Beyer Marcell kevésbé vitézi természet volt az apjánál. De nem kevésbé nyugtalan vérű. Gyermekkorát, a család cikázásait követve, útmenti szállásokon, rögtönzött otthonokban töltötte. Később Lüttichben — sok évi hányattatás után ide tért vissza a család — bányamérnöki diplomát szerzett, német bányaipari trösztöknél dolgozott. Aztán neki is eszébe jutott Magyarország. Kossuth országa, amelyről apja, az egykori magyar szabadságharcos, oly parázs szavakkal beszélt. No’ meg a Weiss bárók, anyai rokonai, akiktől — lássuk, miből élünk — némi örökséget remélt. Beyer Marcell hazajött hát az idegen országba. Eleinte Nagybányán vállalt mérnöki állást, de nem szenvedhette a mesterségét, túl kötöttnek találta, unta. Majd Pestre költözött, kis vas- és rézáru boltot nyitott az Erzsébet körúton. Üzletében csupa különleges vereteket: régi kopogtatókat, oroszlánfejes diványkapákákat, míves kulcsokat lehetett kapni. Itt is nősült. Apja példáján okulva, elég későn. A század végi Budapest! Ez a gyorsan terjeszkedő, fél balkáni, fél európai város micsoda elegyítő medencéje a különféle nemzetiségeknek: magyarnak, németnek, osztráknak, taljánnak, rácnak: friss vakolatszagú, sötét bérházaiban, utcáinak lusta áramában hányfajta náció él, nyüzsög, szeretkezik, köt házasságot és üzletet, idegenek, akik már megérkezésük pillanatában otthonosan érzik magukat; asszimilálódnának, de nincs mihez; s ez a sokféle folyadék csak keveredik egymással, de nem erjed, nem forr ki semmivé. Beyer Marcell egy Vallen- viv Ágnes nevű, dalmáciai olasz lányt talált magának. Házasságukból három gyermek származott. Mariska, a legidősebb 1888-ban született. Rudi, a középső három évvel később. És utoljára Gizi. Milyennek is láthatta Gizi a szüleit? Itt bizony csak összemosódott emlékekre, puhává lágyult vallomásokra és találgatásokra szorulunk. Beyer Marcell aligha ké^ nyezteti el a gyermekeit. Erre képtelen is lenne. Szúrós okossága, könnyen tüzet fogó természete, s a szája szélét megmerevítő, ironikus fél mosoly — akár egy szigetelő közeg; úgy veszi körül. Rendkívül vastag, sok diop- triás szemüveget visel. De ezzel az erős üveggel mintha egy gukkeren át látná a világot. Legalább tizenötszörös nagyításban. Igen, a papa, a gyönge szemű, mindent jobban lát másoknál, s talán emiatt haragszik sokszor ok nélkül is. Ok nélkül? Esetleg olyan hibák bosszantják, amelyeket észrevett, csak nem akar beszélni róluk. Reggel, amíg föl nem hajtotta a kávéját, s rá nem gyújtott az első szivarra, szinte lehetetlen megközelíteni. A testvérek egymást nógatják-ösztökélik — valóságos bátorsági versenyt rendeznek —, hogy ki szólítsa meg előbb? S milyen különös tréfái vannak! Gyermekeiket úgy próbálja meged- zeni, hogy este beküldözgeti őket a legtávolabb eső, sötét szobába. Mosolyogva adja ki a parancsot: szaladjanak át egy-egy benn felejtett holmiért. Majd amikor a gyerek, aki ágaskodva sem éri el a villanykapcsolót, hosszú és kétségbeesett matatás után előmerészkedik, a keresett tárgy már ott várja az asztalon. Hidegből melegbe; félelemből a felszabadító nevetésbe: a lelki edzés gyakori módszere ez. Igen, a papa saját gyermekkorát tekinti példának. Nagyon kemény elvei vannak. De elvei mintha ellenkeznének a természetével; valami zavar van itt; a túlzott és erőltetett szigor csak védekezés a végső ellágyulás ellen. Ahogy köny- nyen megnedvesedő szeme fölé hirtelen odaparancsolja a szemöldökét, vagy nevetésre húzódó száját kemény arcvonásba rántja: mintha magának is nehezére esnék, hogy komolynak kell lennie. És Gizi ösztönösen megérzi ezt. Ö az egyetlen, aki „bánni tud” a papával, akinek vannak „eszközei” hozzá. S hogy mikor, melyiket használja: a rajongó, odaadó nézést-e, a megszeppent figyelmet, a bőbeszédű kedveskedést, vagy éppen a makacs szótlanságot? Az apa Gizit szeretné a legrövidebb gyeplőn tartani. Hiszen vele szemben a legtehetetlenebb. És a mama? A mamát nem lehet komolyan venni. Sem jókedvében, sem amikor veszekszik. Ágnes asszony könnyen fellelkesül, hamar kedvét veszti, sokat sír, még többet nevet Gyakran előfordul, hogy haját hirtelen leeresztve, a legváratlanabb pillanatban táncra perdül a szobában. Gizi csak nézi őt. Mint egy kedves, mulatságos csodabogarat. Ahogy reggel belép a szobába: „Gyerekek, nem láttátok a körömreszelőmet?” — Mert nem ismeri a rendet semmiben. A lakás folyton szalad körülötte, ruháit futtában hajigálja a szekrényekbe, megszámlálhatatlan dobozaiban sohasem találja az éppen szükséges tárgyakat. (Folytatjuk)
