Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Móricz Zsigmond és Szabolcs-Szatmár A magosligeti boldog ember Drága árat fizetett írónk gondolkodásá­nak, valóságkutatásának merészségéért, szó­kimondásáért. A Babits-konfliktus mellett szinte végzetes lett számára az 1931 elején egy szlovákiai élményből táplálkozó tanul­mányt ért támadássorozat. „Az irodalom és a faji jelleg” című tanulmányában ugyanis Móricz nem éppen elismerően nyilatkozott a Trianon utáni idősebb nemzedék „honfibú­járól”, a sebek örökös nyalogatásáról, az áb- rándkergetésről. Arról ír, hogy a szlovákiai magyar baloldali értelmiségi fiatalok sokkal inkább a jelenben élnek és legalább olyan magyarok, mint az itthoniak. Kétségtelen, hogy Móricz szlovákiai tapasztalatai között nagy szerepe volt annak a polgári demokrá­cia által nyújtott légkörnek, amely alapjai­ban eltért a félfeudális magyarországitól, a fehérterror nyomasztó világától. Móriczot hazafiatlannak bélyegezték, a támadást Pékár Gyula cikke vezette be, s mint egy nyitányra, megszólalt az egész ma­gyar jobboldal, leginkább a fasiszta érzelmű szervezetek főkolomposai. A zempléni tör-. vén/hatósági testület bojkottot hirdetett meg Móricz és lapja ellen, melyet minden me­gyének megküldték. Az irodalomtörténet fájdalmas fejezete, h^gy Móricz kénytelen volt bocsánatot kérni és magyarázkodni, "mert ijesztően esett az előfizetők száma, a tönk szélére jutott a lap. Móricz félretette egyébként közismert konok- ságát, amely az igazság, a helyes út tudatá­ban gyökerezett, és a lap fennmaradása ér­dekében megírta a választ: „Én bocsánatot kérek a nemzettől, boldogan és teljes szív­vel, ha akaratlan nemes érzületeket bántot­tam meg. Ha fájdalmat vagy sérelmet okoz­tam. őszintén sajnálom, s ugyanúgy fáj ne­kem, mint azoknak, akik téves okokból szár­mazott fájdalmat éreztek. Azonban ugyan­úgy elvárom mindenkitől, aki személyes hiú­ság, vagy politikai célok miatt támadott meg, s nem hajlandó belátni, hogy távol áll tőlem minden nemtelen szándék, amivel meggyanúsítottak, hogy ők is bocsánatot kérjenek tőlem .. Érdemes megfigyelni, hogy az író a nem­zettől kér bocsánatot, nem a gyalázkodóktól, és igazságszeretete, önbecsülése megkívánta, hogy ő is igényt tartson a szembenállók bo­csánatkérésére, ami persze nem következett be. A felhők mégis elvonultak, legalábbis egyelőre. De nem múlt el az ellenségeskedés, a kicsinyes áskálódás. 1932-ben lemond a Nyugat szerkesztésé­ről. S folytatja az írói munkát, 1932-ben megírja a Barbárok-at, átdolgozza a Roko- no/c-at, amely folytatásokban már a lapok­ban megjelent. Üjra legjobb barátja lesz az írógépe. S egyszer — szerkesztőségi szobájába — eljön hozzá a szülőföld, egy rokon, egy ma­gosligeti ember személyében. Az unokaöccs, aki Pestre jött dolgozni, szerencsét próbálni, úgy gondolta, hogy megkeresi unokabátyját, Zsiga bátyját, és elmondja neki az életét. Joó György, a boldog ember így vált Móricz tollán a magyar és a világirodalom egyik örökéletű figurájává. Felidézi gyermekkori élményeit is, mi­közben hű maradt a magosligeti boldog em­ber által elmondottakhoz. Sőt, annyira hű maradt, hogy a rosszindulat kétségbe vonta, vajon irodalmi műnek minősül-e A boldog ember, hisz Móricz „csak” lejegyezte gyors­írással, álhit á rokon, a boldog ember modell­je, Pap Mihály elmondott neki. Valójában a regény nagyon is tudatos írói munka, magas művészeti teljesítmény'gyümölcse. A szatíra torzító tükrét tartja magasra az író. A boldog ember élete során végig attól boldog, hogy mindig bele tudott nyugodni a sorsába, ahogy Móricz jellemzi: „a tiszaháti földtúró szegényember öröklött, ősi nyugalma van Az író leányfalui kertjében. benne. Kuruc beletörődés az isten akaratá­ba ..Csakhogy a magosligeti boldog em­ber, ha csöndesen, a boldogság köntösébe öl­töztetve szavait, ilyeneket is mond? „... most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilá­gon. El van rontva ez az ország, úgy, ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? Mi­ért romlott így el... ?” Nem véletlen, hogy az 1935-ben, könyv- alakban napvilágot látott regény valóságos kötelező olvasmánya lett a falukutató, bal­oldali értelmiségi fiataloknak. Művészi ih- letője, cselekvésre serkentő hajtóereje lett a kibontakozó falukutató mozgalomnak, ame­lyet Móricz nagy buzgalommal támogatott. MÓRICZ Z S I G M O N D A B O L D O G EMBER REGÉNY AZ.ATHENAEUM KIADÁSA I 935 A boldog ember első kiadásának címlapja. De az alkotás édes gyönyörűségét, amelyet az író mélyen átélt, hangokat hallatott, sza­gokat érzett, szenvedett, gyötrelmek is tar­kították. Megélhetési gondok is rombolták az ideg­zetét, hangulatát. Második felesége, Simányi Mária, a szép színésznő és népes rokonságá­nak eltartása, támogatása nem kis pénzbe kerül Így kerülnek ki az örökké kopogó író­gépből olyan munkák is, mint „Az asszony beleszól”, amely a „piacnak” íródott. Móricz még ebben is tud egy-egy villanással a mély­re világítani, a magyar középosztályra, saját fiatalkori riporterkedése, első házasságának motívumai is helyet kapnak a műben. Móricz ontja a regényeket, novellákat, filmforgató­könyvet, nem vesz tudomást szervezete te­herbíróképességéről, nem kíméli magát. Sor­ra születnek az újabb és újabb művek: a „Jobb, mint otthon”, a „Bál”, a „Rab orosz­lán”, a „Komor ló”, s 1936-ban ezeknek az éveknek a legkiemelkedőbb termése, a Be­tyár. • Avar Jani, a szabolcsi nincstelen paraszt­legény a főhős, aki osztályának tipikus kép­viselője, aki „a szabolcsi sárban úszó faluvé­gi házban született és él, ahol kicsap a fene­ketlen nyomor fojtogató bűze ...” Móricz olyan forradalminak nevezhető szavakat ad a főhős szájába, amely népünk történelmé­nek sorsfordulóján, 1945-ben vált szélesebb körben ismertté. Avar Jani kimondja a re­gényben : „a föld azé, aki megmíveli...” Nem a betyárromantika érdekli Móriczot, bár diákkora óta foglalkoztatta a régi be­tyárélet. Az izgatja, miért válik betyárrá a szegényparaszt fiú, s művészien ábrázolja is: azért, mert nem volt más választása. Va­lóságos vádbeszédet mondat el Avar Jani­val az úri osztály ellen. Lázasan kutatja a mozgatórugókat, az egyes emberek cselekvé­sét irányító motívumokat. Nem érzi a fá­radtságot, állandóan stresszállapotban él, pedig ritkul körülötte a levegő. Néhány ba­rát eltávolodik, a családi válság is mélyül. Egy kicsit önmagában igyekszik ekkor meg­kapaszkodni. Vagy érzi, hogy fogytán az erő, gyűjtögeti, rendezgeti személyes élményeit, készül élete regényének megírására. Erre vall csécsei barátjához, Orosz Kálmánhoz 1938. július 8-án írt levele is. „... sürgősen beszélnem kellene Csúcsé­ról valakivel, aki most jól ismeri az állapo­tokat. Ha a fiad itt volna, küldd el hozzám. Egyáltalán miért nem jöttök felém? Egy cso­mó adatra volna szükségem... Az életrajzo­mon dolgozom, s igen hamar megkezdődik folytatásokban, ezért sürgős ...” De vajon mit érzett meg Móricz a közelgő nagy vihar­ból, a második világháború előszeléből, mit tett a háború éveiben, hogyan folytatta ön­magának szabott útját? KÖVETKEZIK: Népjóléti akciók, háború. Páll Géza Újság képekről — prózában Sajtófotó ’78 Lázár György, a Minisz­tertanács elnöke késve érke­zik a parlamenti ülésterem­be. Óvatosan csukja be maga mögött az ajtót, keze még a kilincsen, de tekintete már a bent lévők arcát fürkészi. Sok ezren láthattuk ezt a ritka pillanatot, amelyet Ga- dányi György, a Nők Lapja fotóriportere örökített meg. ö kapta el lencséjével a Traubisodát bontogató Aczél Györgyöt, az újságírók kérdé­seire válaszoló Cyrus Vance külügyminisztert, ő készített megdöbbentő hatású képri­portot a tatabányai bánya­szerencsétlenség huszonhat áldozatának temetéséről. Ké­peit huszonöt szerző (fotóri­porter, riportfotós és fotó­művész) több mint félszáz egyedi felvételének és fotóri­portjának társaságában nem­régiben a Sajtófotó 78 elne­vezésű kiállítás mutatta be Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének ki­állítótermében. Korunk képe. Ezzé a cím­mel írt jegyzetet a fotókul­túráról — s a fotókultúráért — Miklós Pál a Népszabad­ság április 30-i számában. „Köztudott — hangzik el a cikk egyik részlete —, hogy vannak dolgok, események, amelyekről minden ékesen szóló szónál többet mond egy jó kép. És megfordítva: a jó képből sok mindent ki lehet olvasni, a társadalomról valló szociológiai és politikai in­formációkat éppen úgy, mint emberi sorsokat vagy a lát­ható világ rejtett szépsége­it... Korunk képét elkészült és készülő fotók tömege ter­jeszti az egész glóbuson, és őrzi az utókor számára is.” K eserű Kis Mihálynak egyetlen szál haja sem volt, az arcához borotvát fenni nem kellett. Állítólag, még az első világháború ide­jén, tífusz következtében vesztette el szőrzetét. Tejfel- huszárnak, kani-Marinak csúfolták, de az ilyesmi őt már rég nem érdekelte. Nagy szerző ember volt. A szövet­kezetből, nyugdíjazása előtt az állatorvossal csakis ő ment állatokat vásárolni. A jószá­gokhoz igen értett, megtanul­ta annakelőtte a különböző uradalmakban. Most átment a testvéréhez, Johankához, akinek az ura jó esztendeje halt meg egy pesti gyárban, baleset követ­keztében. Húszezer forintot kapott az özvegy a biztosító­tól. Egyetlen fia rég végzett már az agrártudományin, még egyetemista korában megnő­Nem mellékes tehát, mi­lyen fényképtudósítások szü­letnek a képírás legtöbbek­hez eljutó válfajában, a saj­tófotózásban. A fényképező­gépes krónikások legjobbjai évről évre megmérkőznek egymással, közszemlére teszik ki legjobb munkáikat a saj­tófotó világkiállításán. A World Press Photo amszter­dami bírálóbizottsága elé be­érkezett képek mindig igazi csemegét ígérnek. Az idén huszonkettedik alkalommal megrendezett világkiállításra ötven ország hétszázhúsz fo­tósa 3760 képet — köztük félezer színes felvételt — küldött el. Volt köztük látni­való, szenzációs képi élmény bőven: égő házból kidobott, zuhanó csecsemőt kapott el kamerájával a bostoni David G. Mugar, akinek Megmene­külés című képriportja az izgalomkeltés bravúrjának tekinthető. Az első díjat még­sem ez a képtudósítás kapta, hanem egy japán fotóripor­ter. Mikami Szadujaki a Na- rita nevű repülőtéren állt lesben fényképezőgépével, amikor egy tüntető, aki égő palackot akart dobni a Rend­őrökre, önmaga borult láng­ba... Bravúrok, szenzációk, rit­ka pillanatok. Kétségtelenül hatásos témái az újságokba, képeslapokba szánt fotóknak — de hát a sajtó feladata sokkal többrétű annál, mint­sem hogy hatásos jelenetekre vadásszon. Az újságok képei­nek mindennapi életünk vál­tozásait, fontosabb esemé­nyeit és apróbb mozzanatait egyaránt tükrözniük, kom­mentálniuk kell. Legtöbbször szenzációk nélkül, krónikási hűséggel és szorgalommal, hangulati aláfestéssel, a képi sült, felesége ez ideig három gyermeket szült neki, akik nyaranta itt hancúroztak a nagymama udvarán. Volt gondja az özvegynek szüntelen, épp elég. Ö még nem érte el a nyugdíjas kort; járt a szövetkezet jiövényter­mesztési brigádjába pontosan. ' Ha itt voltak az unokák, este megfőzte a másnapi étket, és a legnagyobbra bízta a por­ciózást. Már az aprójószág etetését is rá lehetett bízni erre a fiúcskára; a víz pedig be volt vezetve az udvarra; nem került semmi fáradtság­ba friss vizet önteni a ba­romfiak elé. Na, de még az unokák nem voltak itt, június tizediké táján szoktak jönni, most pe­dig még csak május vége volt. Ahogy átjött Keserű Kis Mihály, mindjárt mondta is: kifejezőrendszer eszközeinek minél változatosabb alkalma­zásával. Hazai riportereink ezt az utat járják. Ami nemzetközi szereplésüket illeti, a World Press Photo jeles szakembe­rekből álló 9 fős bírálóbizott­sága — amelynek munkájá­ban Korniss Péter személyé­ben hatodszor vett részt ha­zánkfia — Benkő Imrének, az MTI fiatal fotóriporterének Balettnövendék című képéért az Aranyszem elnevezésű dí­jat ítélte oda. A világ sajtó­fotói a következő hónapok­ban az európai kiállítótermek látogatóinak mondják el, mi­lyen is „korunk képe” a fo­tóriporterek szemével. Április — immár hagyo­mányosan — nálunk is a fo­tózás hónapjának számít. Szervezett fotóséták, képki­állítások, kedvezményes Ofo- tért-akciók és -bemutatók hívták fel a figyelmet a fényképezés örömeire, az ob­jektívvei írt képek fontossá­gára. Ekkor vonhattuk meg — épp az említett, Sajtófotó 78 elnevezésű tárlat alapján — az újságoló képírás mér­legét is. Gadányi György mellett Szebeni Andrást, Ré­vész Tamást, Eifert Jánost és Bara Istvánt kell megemlíte­nünk a sokat,-jól és változa­tos témákban dolgozó fotóri­porterek sorában. Díjazott és emlékezetes munkáikkal ta­lálkozhattunk az elmúlt év­ben a Nők Lapja, az Ifjúsági Magazin, az Üj Tükör és a Lobogó hasábjain vagy az MTl-képek között. Figyelem­re méltó termése a tavalyi év sajtófotózásának a szabolcsi tájakat is ismerő Balogh P. László munkássága: képeivel nemcsak a munka folyamatát, de ritmusát vagy monotonsá- gát is képes ábrázolni. Me­gyénkben többek között a távvezeték építőiről rajzolt grafikai szépségű sajtóképet. Néhány kiugró teljesítmény hátterében egyenletesen kö­zepes színvonal — ez jellem­zi napjainkban a sajtófotó­zást. A műfajra leselkedő ve­szélyek közül megemlítendő, hogy sokan még nem látják be: a sajtótermékekben a jól szerkesztett képeknek majd­nem ugyanaz a szerepük, mint a cikkeknek. Rajtunk, olvasókon is múlik, hogy a jó képek információját ugyan­úgy megértjük-e, mint a cik­kekét. Juhani Nagy János — Nem tudom, mi lenne ezzel a sok aprójószággal, ha én egész nap nem néznék rá­juk. — Hazaszaladnék naponta kétszer is, ahogy annakelőt­te. — A határból is? — Ahogy annakelőtte, Mis- kánk. — Na jó, jó, tudom én, gondos asszony vagy te. Megvan még a pénzed is, amit kaptál, igaz-e? — Meg, meg. — Ugyanis most kellene venni jó kis malacokat, hogy karácsony előttre már túl le­gyenek a mázsán. Érted-e, Johanka? — Értem, Miskánk. — Így hát kölcsönözhet­nél, majd megadorma nyug­díjból, apránkint. — Vennél nekem is vagy kettőt? — Vennék hát. Amelyik szekér az én malacaimat hoz­za, elhozza a tiédet is. — Mikor mennél a város­ba? — A városba? Ugyan. Fel a Tiszához, Rádra, sok jó ko­mám él ott, és azon a tájon vannak szép malacok ilyen­kor. Ilyenformán az özvegy odaadott Keserű Kis Mihály­nak ötezer forintot s másnap Érdeklődéssel várjuk Nyíregyházára is az elmúlt év legjobb sajtófotóit bemutató kiállítás anyagát (a szerző felv.). Galambos Lajos: Malacvásár 1979. június 10. Q

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents