Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. június 17. ill TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Matyóélet Mezőkövesd művelődési házában találjuk összegyűjtve a matyó- ság egykor jellemző tárgyi világát. Ez a világ a külső szemlélő számára rendkívül gazdagnak tűnik, de mögötte egy nagyon is valós szegény világ húzódott meg. Történt ugyanis, hogy a múlt század második felétől erősen növelték a gabonatermő szántók művelését ezen a vidéken s ezzel megváltoztatták az állattartásra berendezkedett parasztság gazdálkodását. A legelők megszüntetése vándorbotot adott a matyók kezébe, akik távoli vidékeken voltak kénytelenek munkát vállalni, hogy megélhetésüket biztosítani tudják. Az ő emléküket őrzi a szegényesen berendezett kamrasarok, ahol a summások rövid éjszakáikat tölthették. A matyók alkották a magyarországi summásság legnagyobb részét. A látványosságot igyekeztek megőrizni lakodalom rendezésekor is. Igaz, a szegényebb családoknak ez néha több évi keresetükbe került, de a menyasz- szony gazdag stafirungját látni kellett az egész falunak. Ezért szekéren körbehordozták a faluban. Képünkön: A vőlegény és menyasszony viselete. Mezőkövesd másik népi műemléke Kis Jankó Bori háza. Ebben az épületben élt és dolgozott családi nevén Gáspár Mártonné, a népművészet mestere 1876— 1.954-ig. (Győri Lajos képriportja.) Olasz mozi Azok közé tartozom, akik jórészt olasz filmeken nőttek fel s bevallhatom azt is, hogy ízlésemet a Biciklitol- jjajok, Róma 11 óra, A sorompók lezárulnak, a Nincs béke az olajfák alatt, az Országúton s egész sereg más Itáliában forgatott alkotás jelentős mértékben formálta. Egyszóval: nagyra értékelem az olasz filmművészet szerepét az újabbkori egyetemes kultúra történetében, mert a Cineciittában sok olyan mű született, mélyek a társadalmi haladás gondolatát hirdették s a nyelv, a kifejező eszközök, a stílus korszerűségéről tanúskodtak. Alább következő jegyzetemnek két apropója van. Az egyik: a magyar mozik felújítottak Pietro Germi Elcsábítva és elhagyatva című, 1964-ből való szatíráját, melyet elkészülte után tizenöt esztendővel máris a modern klasszikusok közé sorolhatunk. A másik: olvasom a Cannes-! fesztiváltudósításofcban, hogy az olaszok 1979-ben nem nagyon remekeltek a világ legrangosabb filmversenyén, mert az idén bemutatott újdonságaik elmaradtak a várakozástól. Tavaly A faoipő fája keltett szenzációt (rövidesen nálunk is látható), azt megelőzően az Apámuram váltott ki osztatlan elismerést (már megjelent a magyar mozihálózatban is) — s nagyon terjedelmes listát állíthatnánk össze a Cannes-tban és másutt nagy szakmai és közönségsikert aratott olasz filmekből. Ami az utóbbi adalékot illeti, kár lenne mélyreható következtetéseket levonni belőle. Nem lehet mindig a csúcsokon járni s különben is: a franciaországi seregszemlén most az amerikaiak taroltak. Olyan filmekkel jelentkeztek, melyek eszmei és művészi szempontból egyaránt kimagasló minőséget képviseltek (zárójelben: a Hair, A mai apokalipszis és a Kína-szindróma is megelevenedik nemsokára a hazai mozikban). Az olasz film tehát nem fulladt ki, csak éppen szerényebb színvonalú a friss termés. De nem is erről akarok beszélni, a kritikai ítéletalkotásra várjunk az esedékes premierekig. A címben azt ígértem, hogy az olasz mozi — mint jelenség — lényegéről szólóik, különös tekintettel arra a körülményre, hogy az Elcsábítva és elhagyatva csupán egyetlen fclasszisda- rab a Fellini hazájából származó felújításra érdemesített művek közül. Ugyanúgy élményt jelentett sokak számára Az éjszaka, a Válás olasz módra, a Vörös sivatag, az Édes élet- (hogy csak néhány mostani reprízre emlékeztessek). Közismert, hogy a „papa mozijának” sablonjaival szakító neorealizmus még a Mussolini-rendszerben bontott zászlót — olyan programmal, melyet számos vonatkozásban akár ma is vállalhatunk. Érdemes a kiáltvány egyikét pontját idézni: „Le a naív és modoros konvenciókkal! Le minden olyan fantasztikus vagy groteszk csinál- mánnyal, mely kizárja az emberi szempontokat és problémákat! Le minden frázissal!" A rendkívüli helyett a mindennapi került az ábrázolás fókuszába. Egyszerű emberek harca elevenedett meg az igaz mesékben s a rendezők egyáltalán nem titkolták, hogy a világ megváltoztatására törekednek. A steril műviséget az életszerű természetesség váltotta fel. A néző azért válhatott érdekeltté, mikor a történeteket nézte, mert fontos kérdésekben kellett állást foglalnia. Vittorio de Sica, Giuseppe de Santis, Luchino Visconti és a többi nagy rendező a humánumot népszerűsítette s a legszélesebb tömegek vágyait szólaltatta meg. Az olaszok elvetették az úgynevezett nagykönyv műfaji előírásait is. A tiszta dráma és a tiszta vígjáték összetevő elemei annyira keveredtek egymással, hogy a lehető legellentétesebb helyzetek és hangulatok szinteti- zálódtak: a fenségesség és a közönségesség, a líra, és a próza, a tragikum és a komikum. Mint az életben. A neorealisták a belső pszichológia fejlődésrajzára nem fordítottak nagy figyelmet, Antonioni, Fellini és követői azonban éppen azzal teremtettek forradalmat, hogy a személyiség küzdelmeit művészi erővel és aprólékos realizmussal ábrázolták. Szólni kell végül — de nem utolsósorban — arról is, hogy az olasz film vezető nagyságai a művészi igényesség feladása nélkül elégítették ki a mozikedvelő tömegek szórakozási igényeit. Bebizonyították, hogy az eszmei következetesség és a populáris nyelv megfér egymással. Az Amarcord, a Mamma Róma, a Rocco és fivérei — sokáig folytathatnám a felsorolást — rangos filmművészeti teljesítmény s ugyanakkor kasszasiker is. A tanulság kézenfekvő. Sok tekintetben követhetnénk az olasz példát. Veress József Amilyen egyszerű volt a summások szálláshelye, olyan gazdagon pompázott a matyóházak tiszta szobája. A díszes berendezési tárgyak, a hímzett párnák és festett tányérok a jómód külső jegyei voltak. A kamrában a háztartási eszközök, élelmiszerek és a ritkábban használt ruhadarabok kaptak helyet. Már nem kell egy fél napot vagy órákat várni arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthessük a koronázási ékszereket. Ez természetesen nem az irántuk megnyilvánuló érdektelenséget fejezi ki. Sőt, amióta visszakaptuk a magyar állam önállóságának és függetlenségének ezeréves jelképét, azóta megszaporodott a koronával foglalkozó publikációk, tudományos cikkek és előadások száma. Még ma is sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy a koronázási ékszerek melyik darabja eredeti, s valóban a Szent István-! koronát őrizzük-e? A korona eredete utáni érdeklődés nem újkeletű. A róla szóló első munkát II. Mátyás íratta meg. Első tudományos leírása 1613-ból származik. Az egykori koronaőr, Révay Péter, Túróc megye örökös főispánja — aki 14 éven keresztül őrizte a koronát — kétszer is megírta történetét. Az első tudományos kutatócsoport 1867-ben kapott engedélyt arra, hogy két napon kérészA magyar korona regénye tül vizsgálja a koronát. Ez a vizsgálat sok kérdést nyitva hagyott, ti. a tudósok csak közelről, a korona érintése nélkül folytathatták a vizsgálatot. A korona története tulajdonképpen a magyarság története is dióhéjban. Tartózkodásának helye, a hozzá fűződő legendák, a már a 13. századiban a Szent István-i koronába vetett erős néphit és bizalom, a vele folytatott manipulációk a magyar nép történetének egy-egy fejezetét tükrözik. Zivataros sorsa hűen tükrözi történelmünk sorsfordulóit. Ezt a fordulatokban és eseményékben gazdag történelmet meséli el a téma két kiváló szakértője. Benda Kálmán és Fiigedi Erik, akik a magyar koronáról szóló „regényükben” elválasztják a hozzá fűződő legendákat a történelmi valóságtól. Érdekes, oknyomozó, néhány^ helyen krimiszerűen izgalmas könyvükben végigkísérik a korona útját Aszt- rik püspök római küldetésétől a nemrégiben lezajlott parlamentbeli ünnepségig. Á pápa által I. Istvánnak adományozott koronát a 13. század közepén kezdik szentnek tnevezni. Valószínűleg azért, mert már akkor elterjedt az a nézet, hogy a korona Szent Istváné volt. Amit a néphit Istvánnak tulajdonított — az eredeti korona — elveszett. A mai koronát István már nem viselhette, hiszen halála után készült. A korona a magyar állam szimbóluma volt, a hatalom törvényes folytonosságát garantálta. Törvényes király csák az lehetett, akit a Szent Koronával az esztergo- gi érsek koronázott meg Székesfehérvárott. Károly Róbertét pl. azért kellett háromszor megkoronázni, mert csak harmadik alkalommal felelt meg ennek a követelménynek. Mivel a korona elengedhetetlen feltétele volt a törvényes király megválasztásának, ezért az ellenpárt több ízben ellopta. De megtörtént az is, hogy elzálogosították. Erzsébet királyné 1441-ben pénzügyi zavarában Sopron városával együtt 8000 aranyforintért zálogba helyezte Habsburg Frigyesnél. Huszonkét év múlva Mátyás az eredeti ár közel tízszereséért szerzi vissza, ö volt az első magyar király, aki törvényben írta elő a korona őrzését. A két szerző korabeli dokumentumokat idézve színesen, érdekesen írja le a királyválasztó szertartásokat, azok változásait a világi és egyházi hatalmasságok pillanatnyi erőviszonyainak megfelelően. A korona kalandos történetéből álljon itt néhány példa a könyvből. Székesfehérvárott utoljára 1527-ben koronáztak királyt. Röviddel ezután a korona a török birtokába kerül, de Szulejmán visszaadta hűbéresének, Szapolyainak. Miután ennek özvegye, Izabella királyné átadta Ferdi- nándnak, a korona Bécsbe került. Innen csak koronázási alkalmakkor vitték Pozsonyba, amely 1563-tól lesz koronázási székhely. Bethlen Gábor alatt a korona Zólyom várába, majd Kassára és az ecsedi várba kerül. III. Ferdinándot már Sopronban koronázzák meg vele. Kalapos királyunk, II. József nem volt hajlandó magát megko- ronáztatni, hanem a koronát múzeumi tárgyként a bécsi Schatzkammerben helyeztette el. Innen csak a halála előtti napon kerül vissza Budára. A fővárosban az első koronázás 1792-iben volt. Izgalmas a korona szabadságharc alatti és utáni története, amikor is az udvar nagy apparátussal nyomozott a korona rejtekhelye után (orsovai füzes). A korona második világháború alatti sorsával már több tanulmány és cikk foglalkozott. Jogos örököse, a magyar nép birtokába 1978. január 6-án került vissza. A két szerző könyve, A magyar korona regénye az idei könyvhét egyik slágere volt (Magvető, 1979.) Á. Z.
