Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-13 / 110. szám

TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Tihany népi építészete A Balatonfelvidék épen maradt, vagy felújított népi építészeti emlékét Tihanyban találjuk. Az épü­letek többségét ma is használják, de az egyre növekvő idegenforgalomra való tekintettel az állam je­lentős összegeket fordít ezek megóvására. A takarosán helyrehozott épületek szépen illeszkednek a körülöttük levő modernebb épületek együttesébe. Képünkön: a Kossuth Lajos utca 20. számú épület. Valamikor egy módos parasztgazdát szolgált, ma az idegenforgalmi irodát találjuk az épületben. Ez az épület a „Disznósi” halász céh háza volt. Nevét azért kapta, mert a céh tagjai felszerelésüket disznóért vásárolták. Itt lakott a halászmester (bokorgazda), itt gyülekeztek a céh tagjai halászat előtt, itt mérték szét a fogást és itt őrizték a céh vagyonát. A há­zat a céh tagjai 1840 körül építették és 1934-ig volt használatban. A romossá vált épületet 1965-ben helyreállította az Országos Műem­lék Felügyelőség. A színben kapott helyet a rönk hajó és a halászladik, de ide ke­rültek a balatoni halászok szerszámai is. Ez az épület szintén a halászcéhhez tartozott, amiről a kéményen látható kis kereszt árulkodik. Ilyen kereszttel jelöltek valamennyi épületet, ahol a Disznósi céh tagj ai laktak. Jellegzetes építési mód: a rövid, oszlopos, boltíves tornác, ahon­nan az egyik szoba és a konyha ajtaja nyílott. Győri Lajos képriportja Halmos Ferenc a bölcsész­kar elvégzése után betanított munkásnak ment a Váci úti gyárak egyikébe. A fogadta­tás a szokványos — igaz csak néhány ember tud arról, hogy az új szaki egye­temi diplomával a zse­bében érkezett. Meg az­tán, ha jól meggondoljuk, pénzhajhász értelmiségiből, olyanból, aki a pénzszerzés közben teljesen megfeledke­zik saját szakmájáról, akad egynéhány Magyarországon. De azt is tudjuk, hogy a gyűjtés — ha úgy tetszik, harácsolás — kényelmes és jól jövedelmező módja nem a gyári fizikai munka. Sűrűn adminisztrált világunkban erre van más lehetőség is. Ügy tűnik, az Illő alázattal című könyv születése vélet­lenen múlott. A szerző alig pár hetes diplomával a zse­bében és sikertelen álláspá­lyázatokkal a háta mögött vágott neki a rég látott Váci útnak. Amely, — mint tud­juk — nem azonos a kiraka­toktól csillogó, ráérősök bá- mész hadától hemzsegő Vá­ci utcával. A munkásélettel foglalkozó könyv hangja eleinte mutál, érzik rajta a munkásmozgal­Hogy volt! A felújításokról Űj szokás van elterjedő­ben. Jónéhány olyan filmet lehet látni mostanában a mozikban és a televízió kép­ernyőjén, amely korábban már foglalkoztatta a közvéle­ményt. A felújítást sok min­den indokolhatja. Például az, hogy a felnövő generációk­nak is ismerniük illik a film­művészet értékeit. A szóra­kozás igényeinek kielégítése sem mellékes. Arra is tudok példát, hogy egy-egy alkotást a „rehabilitáció” szándéká­val vesznek elő a raktárak polcairól. Jó hagyomány ez, magam már csak azért is örülök ne­ki, mert számvetésre kész­tet. Arra buzdít, hogy az em­ber szembenézzen önmagá­val s érzékelje azokat a vál­tozásokat, melyek a viharos tempóban fejlődő művészet történetében bekövetkeztek. Hadd hozzak példákat friss élményeimből. A közelmúltban újra meg­tekintettem a Filmmúzeum­ban a Halálos tavasz-1, mely- lyel egyébként jó húsz esz­tendeje találkoztam először (Kalmár László sikerdarab­jára már akkor egyfajta — nem éppen nemes — patina rakódott). Ezúttal nem a me­sét figyeltem, hiszen betéve tudom a fordulatokat, hanem a színészi játékot. Meg azt is, hogyan tervezték meg a ha­tásokat a felszabadulás előt­ti idők filmgyári boszorkány- konyhájában. Mondhatom, tanulságos lecke volt. A Ha­lálos tavasz-ról ma sem vé­lekedem másképpen, mint el­ső ítéletem megfogalmazása­kor. Mégis — mintha más filmet láttam volna. Jobban kiütköztek a hibák s ugyan­akkor el kellett ismernem azt is: a tegnapi filmcsiná- lók nagyon ügyesen „bom­bázták” a néző érzéseit, gon­dolatait, ízlését. Vannak persze dermesztő találkozások is. Az esztendők pora sokkal vastagabban rá­rakódik a celluloidszalagra, mint bármilyen más művészi produktumra. A tévében is­mét megelevenedett a Mire megvirrad (Marcel Carné re­meke, Jean Gabin-nel a fő­szerepben). Erről a drámá­ról tudom, hogy klasszikus. Könnyű azonosulni vele, vibráló az atmoszférája, iz­galmas a cselekménye, hatá­sos a társadalomkritikája. Ezúttal — sokadik alkalom­mal tekintettem meg — nem ragadott magával. Gondolkoz­tam az okán s arra a követ­keztetésre jutottam, hogy nem bennem van a hiba. Amikor bekapcsoltam a ké­szüléket, rosszkedvű, fáradt is lehettem, tehát nem a leg­ideálisabb körülmények kö­zött készültem fel a befoga­dásra. Ezek azonban szub­jektív tényezők. Ami viszont objektív tény: a Mire meg­virrad óta sok víz lefolyt a Dunán meg a Szajnán. Más­képpen építkeznek a rende­zők, a feszültségkeltés esz­közei megváltoztak, új nor­mák teremtődtek a meseszö­vésben, a konfliktus ábrázo­lásában, a színészi játékban stb. A Mire megvirrad nem vált ugyan korszerűtlenné, de nem is ad annyi szellemi iz­galmat, mint amikor készült — vagy egy-két évtizeddel később, az új hullámok ki­bontakozása előtt. Meggyőződésem, hogy az igazán jelentős filmek kiáll­ják az idő próbáját. Az utób­bi és elkövetkezendő hetek reprízei meggyőzően igazol­ják a tétel érvényességét. Klimov szovjet rendező Hurrá, nyaralunk! című sza­tírája — mely a begyepese­dett agyú bürokratákat és a mechanikus életvitel lélekte- lenségét bírálja — csöppet sem vesztett frisseségéböl. Változatlanul nyelvöltögető, szellemes és ugyanakkor mélyértelmű alkotás. (Mel­lesleg szólva: sokan éltek be­lőle, ha maga a műfaj nem is’ virágzott ki igazán.) Cassave­tes — három műve is látható az új kínálatban — a New York árnyai-val valóságos forradalmat kavart. Ügy „be­széltette” a tényeket, hogy szinte sokkolta a nézőt. A rendező Amerika-képe egyáltalán nem emlékeztet a hollywoodi klisékre, ellenke­zőleg: Cassavetes vásznán a nyomasztóan rossz közérzet eredőiről, a társadalmi és egyéni vonatkozású disszo­nanciák gyökereiről van szó. A New York árnyai „üzene­te” — fájdalom — változat­lanul aktuális. A filmre akár azt is írhatnák: készült 1979- ben. Az alkotás minden te­kintetben modern. A szórakoztató filmek me­zőnyében is akad figyelemre­méltó tanulság. Sokan hiá­nyolják a magyar mozik mű­soráról a westerneket. Ma­gam is kedvelem ezeket a látványos, érdekes meséket; jelenlétüket veszélytelenebb­nek tartom a krimik lavina­ként hömpölygő áradatánál. Azt már nem tudja minden­ki, hogy a népszerű vadnyu­gati filmek gyártási görbéje meredeken zuhan lefelé, évente mindössze két-három westernt forgatnak az USA álomgyáraiban. Kézenfek­vő a megoldás: elő kell ven­ni a tarsolyból a tegnapelőtt és tegnap sikereit. így jele­nik meg újra a Mackenna ara­nya, Thompson kiváló mes­terségbeli tudással elkészí­tett cowboyhistóriája Grego­ry Peck-kel a főszerepben. Nem remekmű, annyi bizo­nyos. de az „örökzöld” jelzőt megérdemli, mert mindent felvonultat, ami a szemnek kellemes s a néző csillapít­hatatlan meseéhségét is ki­elégíti. Vegyük tudomásul a para­doxont: a világon évente több ezer film készül, gyak­ran mégsem az újdonságok keltenek szenzációt, hanem az egykori mozislágerek. A Ludas Matyi mottóját ekép- pen is variálhatjuk: Egy új­szülöttnek minden film új — de a „régiek” is sok mindent felfedezhetnek, ha a múlt filmtükrébe pillantanak. Veress József Szolgálat és felelősség mi múlt iránti elfogódottság. De a patetikus felhangú be­toldások gyorsan eltűnnek, szerzőjük maga is a munká­sok életét éli. Az „anyag- gyűjtés” az ő esetében nem kirándulás. Itt az előállított termék számít, nem a ma­gyarázkodás -vagy a mente­getőzés. A könyvben lévő fo­tók, s a szerző leírása is el­avult technológiájú gyárat mutatnak. Bizonyára nem az ilyen egységek jellemzik ipa­runkat, de az biztos, hogy akad ilyenből is egynéhány. Ez pedig már elég indok az itt dolgozók hangulatának, munkájának, az ő hetvenes évekbeli életérzésüknek megörökítésére. Mi is jellemzi ezt a gyárat, s munkásait? Elócskult gé­pek váltják egymást modern masinákkal. Sajnos az új au­tomatagéphez nincs meg a hozzáméretezett adagolóbe­rendezés, ezért sok, túl sok kézierőt köt le. így nem is annyira gazdaságos. A mun­ka szervezettsége. A régi gé­pek mellett milyen lehetne? Állandó hóvégi, negyedév­végi, évvégi hajtás. A késés, csúszás elkerülése végett még félig sem kész termékek szerepelnek a raktári nyil­vántartásban. A túlórázást egyébként senki sem fogja fel nyűgnek, csapásnak. Szin­te természetes bérkiegészí­tésnek veszik a munkások. De kell is, hiszen a munkás­ember is gyűjt: lakásra, ko­csira, hétvégi házra, telekre. ö sem akar lemaradni a nagy versenyben. Csak időközben sok minden elkopik: esetleg széthullik a család, vagy fo­kozottabb tempóban haszná­lódnak el az emberi szerve­zetet hajtó kis műszerek. A művezetőnek a hajrázás idején állandóan spekulálnia, manipulálnia kell, hogyan magyarázza meg az újabb sürgős munkát, milyen mó­don hunyjon szemet a mun­kavédelmi előírások megsze­gésekor. Persze azt is el kell néznie, ha valaki ki-kiugrik egy pohár italra munkaidő­ben. Az egyik öreg szaki pél­dául rendszeresen kérezke- dik ki oltásra — a közeli presszóba. Munkásművelődés? A túl­fokozott hajtásban alig jut rá idő. Nehéz is nyolc, tíz, tizenkét órai munka után — ha túlórázás van — operát, színházat, kiállítást látogat­ni. Marad hát a tévé előtti szundikálás, vagy az olvas­gatás. Az egyik öreg munkás mondja húszesztendős korá­ról, hogy sokat olvasott. Mit is? Az egész Erdős Renée so­rozatot, „A hárfás”-t meg a „Nagy sikoly”-t. Igen, akkor még nem írt Szilvási, Berke- si. •. A művelődés, vélemé­nyek, történetek cseréjének színhelye a presszó vagy kocsma. Itt mindenki el­mondja az észerevételeit, ja­vaslatait. Nem kocsmázás fo­lyik, inkább a mindenki ál­tal igényelt közélet. Amikor Halmos Ferenc eljött a gyárból, az egyik munkatársa így búcsúzott tő­le: „Sok mindent láttál itt. A te felelősséged nagyobb, mint a miénk, mert nagyobbak a lehetőségeid, hogy minderről beszélj.” Beszél is erről könyvében Halmos Ferenc. Nem úgy, mint a közgazdász, vagy a műszaki szakember. Leírja a munkát, az embe­rek olykor szélsőséges han­gulatait, okos magyarázatok nélkül. Egy bizonyos: az in­dulatos kifakadások mögött mindig a javítás szándéka húzódik. Megismétlem: ilyen avult berendezésű gyárból szeren­csére kevés van Magyaror­szágon, a munka szervezett­sége is magasabb fokon áll rríásutt. De ilyen gyárak is vannak, ilyen körülmények között is dolgoznak emberek, ök azok, akiket így emleget­nek: „másik Magyarország, a koránkelőké, kopottaké, fáradtaké.” És sorolni lehet­ne még a jelzőket, észrevé­teleket. Az ő útvonalukon régi villamosok járnak fá­radt emberekkel. Egy vala­miben hasonlítanak ezek a gyárak a korszerű üzemek­hez : az utóbbiakban sem rit­ka jelenség a kellően nem indokolható hajtás, hajrázás. (Halmos Ferenc: Illő alá­zattal. Szépirodalmi, Bp., 1978.) (Magyarország felfedezése sorozat). KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 13. Könyves­polc j A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents