Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
Tehetségkutatás — tehetséggazdálkodás Aranymosás NÉZZÜK A „MODERN TÁNCCSOPORTKÉNT” be. konferált produkciót. Hat kislány háncsszoknyában illegett magát. — Káposztata- posók, lebilincselt lábbal — szólal meg valaki a zsűriben. A hasonlat nagyon találó — derülünk. Később egy fiatalember József Attila Kései si- ratóját vezeti elő. A fiú beszédhibás. Aztán jönnek, sorra, rendre a többiek: szenvtelen magyarnóta-énekes, ügyetlenkedő bűvész. A zsűri azonban türelmes. Mert a szakemberek tudják: nincs olyan bemutató, vagy verseny, amelyen ne csillanna fel egy-iegy sajátos tehetség. Így van ez most is. Először egy kislány teremt varázslatot fafurulyájával, majd a zongorához ül egy matróz- blúzos gyerek, s mindenki azonnal érzi: játékában és egész személyiségében van valami, ami csak kevesek sajátja. Egyszóval minden tömegben ott az arany! Korántsem vegytisztán persze, de igazi kincsként. A tehetségkutatás hasonlatos az aranymosók fáradságos — olykor már- már reménytelennek tűnő — munkájához. S mégsem a tehetség megragadása a legnehezebb, hanem a megtartása, megőrzése — csiszolása. Mert az aranyrögökre a későbbiek folyamán is annyi minden rárakódhat... A felszabadulás után indult nagy népi tehetségek közül (annyiszor megírták már) sem tudtunk mindenkit megőrizni. Túlterheltük, agyonnépszerűsítettük őket. Sokan nem bírták el a terhelést; belefulladtak, elvesztek. Siratjuk őket. HOGYAN IS ÁLLUNK MA A KINCSKERESÉSSEL? „Lehetsz mérnök, orvos, tanár” — hirdettük a felszabadulás után, s büszkék voltunk rá, hogy a népi hatalom kdnek- kinek biztosította a képességei, tehetsége szerinti érvényesülést. Ma már mindez természetes, de azért érdemes elgondolkodni egyik neves oktatási szakemberünk megjegyzésén, aki úgy vélekedett, hogy talán a kiváló Kocsis Zoltánból sem lesz több, mint népi furulyás, ha történetesen nem a fővárosban születik. Vagyis még most sem köny- nyű a hátrányos helyzetet lebírni. A végeken különösen fontos hát az aranymosás. De legalább annyira szükséges a már felfedezett és „működő” tehetségek őrzése, gondozása. Egy színházi rendező mondja: „X nagyon tehetséges, mégsem kap a következő produkciómban szerepet, mert most éppen nincs a tehetség állapotában”. Ez az első pillanatban kicsit misztikusan hangzik, ámbár, ha jól meggondoljuk, bizony előfordulhat, hogy a színész mostanság tényleg „rossz passzban” van. Ennek akárhány oka lehet. Egyik talán éppen az, hogy az utóbbi időben nem kapott egyéniségének megfelelő szerepet, vagy egyáltalán nem játszatták. Esetleg egy bukás áll a dolog mögött. Akárhogyan is van azonban, a rendezőnek mindenképpen az lenne a dolga, hogy megfelelő lélektani ismeretekkel, pedagógiai módszerekkel a tehetség állapotába hozza színészét. Ez persze nemcsak a színészekre vonatkozik, sőt nemcsak az alkotóműhelyekben dolgozókra. A munkahelyi vezetőknek legfontosabb feladatuk, hogy kitől-kitől úgy követeljenek, kérjenek, hogy az illető képességeinek maximumát tudja nyújtani feladatai végzése közben. KÁR LENNE TAGADNI, hogy az adott jó lehetőségek között is sok nálunk a csalódott ember. Természetesen nem a lustákra, fanyalgókra gondolok, hanem azokra, akik tudnák és szeretnek dolgozni, csak éppen ... Éppen nem képességeiknek megfelelő feladatokkal látják el őket, vagy nem honorálják (megfelelő figyelemmel) a végzett munkát. Vagyis megkapták az időnkénti jutalmukat, csak éppen az nem derült ki, hogy mi volt az a minőségileg figyelemre méltó teljesítmény, amiért fokozott megbecsülés járt. Persze a szellemi produktumokat nagyon nehéz mérni. Egzakt módon nem is lehet. Éppen ezért sok minden összemosódik az erkölcsi vagy az anyagi jutalmazásoknál. Tehát az is aranymosás (hogy eredeti hasonlatunknál maradjunk), ha a produktumokból jó szemmel és lelkiismeretes mérlegeléssel kiválogatjuk a legigényesebbeket, legjobbakat. Hogy az értékek ne keveredjenek a korpáva. Minden munkahely, de elsősorban a művészeti műhelyek felelőssége nagy e tekintetben. A tehetségkutatásnak, -gondozásnak hazánkban nincsenek rossz hagyományai. Számos klasszikus alkotónk nevét említhetném, akik például az írástudók egész nemzedékét indították el a pályán. De a színészpedagógusok (színházteremtők) sem voltak kevesen. Legjelentősebb képzőművészeink most is naponként emlegetik mestereiket. ARRÓL PERSZE NEM SZÓL A FAMA, hogy hány ezer jelölt közül kellett kiszűrni a csiszolásra érdemes kincseket. De ezt a munkát mindenképpen vállalni kell. Hogy mi a fizetség? Maga a felfedezett, a kimunkált tehetség; a megmentett, a felmutatott arany. Gyarmati Béla Tóth Sándor nyíregyházi szobrászművész „Pihenő nő” című műve. (Elek Emil felv.) kor a szenvedés átlép egy bizonyos határt. Az örömhöz, a félelemhez, a fájdalomhoz hasonlóan a várakozás érzése is eltompul. Elérkezett január 25-e, a maradék 8 napi kapcsolat ezzel a kegyetlen élettel, amely mégiscsak élet volt, legtöbben közülünk mégis túl üresek voltak még a várakozáshoz is. Este a kályha körül Charles, Arthur és én ismét úgy éreztük, hogy újra emberré válunk. Mindenről tudtunk beszélgetni. Fellelkesített Charles elbeszélése, hogyan telnék a vasárnapok Pro- venchéresben, és Charles majdnem sírt, mikor én meséltem neki a fegyverszünetről Olaszországban, a parti- záriháború zaklatott és kétségbeesett kezdeteiről, arról az emberről, aki elárult minket, és foglyul ejtésünkről a hegyekben. A sötétben, mögöttünk és fölöttünk a nyolc beteg fülelt, egy hangot sem akartak elveszíteni, még azok sem, akik nem értettek franciául. Csak Somogyi készült odaadni magát végérvényesen a halálnak. Január 26. Feküdtünk a halál árnyékviilágában. A civilizáció utolsó nyoma is lekopott rólunk, kívül és belül. Az elállatiasodás elkezdődött a győzedelmes németek, s beteljesedett a szétvert németek műveként. Ember az, aki meghal, ember, aki teszi vagy elszenvedi az igazságtalanságot; de nem ember az, aki elvesztve minden mértéktartást, megosztja ágyát egy halottal.- Aki szomszédja haláltusájának végét várja, hogy szerezzen egy negyed kenyeret — még ha bűntelen is —, távolabb van az embereszménytől, mint a legműveletlenebb pigmeus és a legkegyetlenebb szadista. A létünk egy része annak a lelkében van, aki befogad minket: íme, ezért nem emberi annak az élettapasztalata, aki olyan napokat élt, amelyben az ember csak tárgy volt az ember szemében. Mi hárman nagyrészt megmenekültünk ettől, és hálával tartoztunk kölcsönösen egymásnak; ezért a barátságom Charles-szal kiállta az idők próbáját. De ezer méternyire felettünk, a szürke felhők hasa- dékaiban légi párbajok iszonyú csatái zajlottak. Fölöttünk, csupasz, védtelen, magatehetetlenek fölött, a mi időnk emberei keresték a kölcsönös halált a legrafináltabb eszközökkel. Ujjuk egy mozdulatával képesek voltak az egész tábor pusztulását előidézni, elpusztítani emberek ezreit; amíg a mi összes erőnk és akaratunk nem lett volna elég egy perccel meghosszabbítani közülünk egynek az életét. Az égi zene megszűnt éjszaka, és a szoba újíból Somogyi monológjával lett tele. A koromsötétben éberség hásított belém hirtelen. ,,L’ pauv’Vieux” — a szegény öreg — elhallgatott: bevégezte. Az élet utolsó rándulása a priccsről a földre vetette: hallottam térdének, vállá- nak, fejének koppanását. — „La mórt l’a chassé de son lit” — a halál kiűzte az ágyból — állapította meg Arthur. Nem tudtuk kivinni őt éjszaka. Nem maradt más hátra, mint újra elaludnunk. MEGYÉNK TÁJAIN Sza mossa lyi S ebes, zavaros sodra volt a Szamosnak, a partszéleken jól láthatóan rajzolódott ki a magas víz vájta nyomsorozat. A révész „régészkedett”: ásóval-lapáttal bontotta le a komplejáróról a víz-ráhordta méteres iszapréteget — kereste a köves- utat... Langyos napsugarak pásztázták a tájat, virágba borult cseresznyefák fehér felhői tarkították az utcákat Szamossályiban. A falu közepe felé közeledve furcsa érzés vett erőt rajtunk — a templom tornya mintha megbillenve nyúlt volna a házak fölé. Hiába dörzsöltük a szemünket, a torony előtt megállva sem változott a kép: ferde a sályi torony! — Ne csodálkozzanak! — szólt ránk mosolyogva egy férfi, aztán, hogy bemutatkoztunk egymásnak, meg is magyarázta a dolgot. — Megsüllyedt a templom, ezért ferde a tornya. Guti Sándor református lelkész lett aztán a kalauzunk a faluban, előbb azonban hozzáfűzte a megnyugtató szavakat előbbi mondataihoz : — Nemrégiben alábetonozták a tornyot, úgyhogy tovább már nem dől. Árteres, hor- dalékos vidék- ez, sok ház van a faluban, melyek repedt oldálúalk. .. Éledt a község, friss szellő sodort innen- onnan füstszagot a kertek aljából, s a főutcán végigballagó régi tehénszekér az új erőt hozta a búzákhoz: tápot a jószágnak. Egy asszony óvatos mozdulatokkal kente a vaskerítésre a zöld festéket, csillogott a még nedves réteg — új ruha a fémnek. Anyóka hajlongott a szomszédos udvarban, terelgetni próbálta a botladozó, pelyhes csibéket, ám a kis ostobák folyton szerteszéledték. Mégis mosoly ült a nénike szája szegletében, öröm. Tavasz — ha mindjárt tán az utolsó is... — Egy olyan családot mondjon, lelkész úr, akiknek az őseik is itt éltek — kértem Guti Sándort, s ő készséggel sorolt pár nevet. — Itt van például Simon Bálint bácsi — emelte föl ujját a lelkész. — Ö is, a felesége is tősgyökeres sályi családból származik. Itt laknák, s a családból több gyerekük is idehaza maradt! Menjünk talán hozzájuk. Bizonyára otthon vannak, Bálint bácsi nehezen mozdul ki, nem jó a lába. A Kossuth utcán végigsétálva arról faggattam kalauzomat: honnét is kapta nevét a falu. — Többek szerint a környék szikes-sós talajáról, merthogy ilyen is akad. Annyit ugyanis bizonyosra vesznek, hogy a latin „sáli” szó lehet a gyökere a „sályi” névnek. Így van-e vagy sem, nem tudom ... Mások úgy vélik, hogy az itt átmenő sószállító útvonal adhatta a nevet — itt már évszázadok óta rév található. Persze, nem épp ott, ahol ma — szabályozták a század elején a Szamost, azóta van ilyen furcsán a falu. De hát ezt jobban tudja Bálint bácsi — mutatott a kerítés mellett szálegyenesen álló öregemberre, aki a közeledő idegeneket fürkészte. Csak amikor a kapu nyitására lépett kettőt, akkor vettem észre: Simon Bálint bottal jár. — Mi történt a lábával, Bálint bácsi? — kérdeztem valamivel később, immár a házban, ahová feleségével betessékeltek. Bor is került az asztalra, a nyolcvanegy éves öreg pedig komótosan elmesélte balesetét. — Tizenhárom esztendeje már ennek. A fiiamék telkén a régi házat bontottuk, és rám dőlt egy falrész. A két lábam szinte odamaradt, de aztán csak megvannak ... Járni is tudóik a bottal, ha nem is megyek messzire. Itt az udvaron körben — mutatott ki az ablakon — ott vannak azok az almásládák. Hát én helyezgettem el, hogy le-leül- h essek ... Hófehér a haja, már több, mint negyven éve. Nem tudni, valamely gén munkálkodott-e vagy a kemény élet hagyta jegyét a fején. Mert az utóbbi sem lenne csoda... — Olyan hatévesforma lehettem, amikor már munkára fogtak a szüleim. Tudják, itt Sályiban nem vót több hetven ekénél. Vagyis ennyi gazdának lehetett valami földje. A többi család részesbe’ dolgozott — s ez volt a több. Mi és még egy pár család dohányosok vótunk jó ideig. Lejártunk Porcsalma alá a Verestagba. József-napkor költöztünk ki, és januárig ott laktunk. Mindent mi csináltunk: a palántázástól a fűzésig-simításig- csomózásig ... Hatan voltunk testvérek, kellett a kenyér. Később aztán idehaza dolgoztunk, mígnem apám egy pár hold földet tudott szerezni. Én kicsi koromban libát őriztem — meg is ette a nagylábam ujját a talló. Huszonháromban megnősültem. mennyi is..., ötvenhat esztendeje kerültünk össze az asszonnyal. — Nem kaptunk nagy hozományt... — vetette közbe a felesége, aki az ugyancsak régi Szórádi família Laura nevű leánya. — Amink volt, mi szereztük. — Azt mondtam én mindig — emelte fel az ujját Bálint bácsi —, hogy így a jó! Amit magamnak szereztem, azt becsülöm igazán. Két fiunk, két lányunk van, s a földdel beléptünk aztán a csoportba. Én magam a tsz- ben már csak be-besegítettem. Hívtak nyáron: nézném meg, jól kazlaztaik-e... Meg effélék. Az udvarról-utoáról gyerekzsivaly szűrődött be. Laura néni kiment, mi is kikukkantottunk utána. A postás állt a kerítésnél, mellette fiúk-lányok. — No, megjöttek a gyerekek ? ! — mutatott széles kedvvel a postás az udvari nagy fa tetejére Gólyafészék sötétlett a félig csupasz ágak közt a magasban, benne két gólya örült egymásnak. Amúgy istenigazában ... — Nocsak! Megjött mind a kettő — örvendezett Bálint bácsi. — Tegnap érkezett az egyik, s azt hittük, elveszett valahol a párja. Ezek a falu utolsó gólyái! — tette hozzá némi büszkeséggel. — Esemény, amikor megjönnek tavasszal. A „gólyaincidens” kicsalogatta a ház elülső részéből Simon Miklósáét is, az öregek menyét. Huszonhárom esztendeje laknak egy fedél alatt, hatvankettőben építették át a ház elejét. Miklós, a fiuk a téeszben dolgozik, nincs idehaza, tudtuk meg, faggattuk hát egy darabig az asszonyt. — Ügy építették apósomék ezt a házat negyvenhatban, hogy az egyik fiú itt marad. Hely volt, meg is vagyunk jól. Két gyerek van: Bálint (ő örökölte a nagyapja nevét, mivel Miklós éppen december 6-án született, s ahogy mondják: meghozta a nevenapját) és a kislány, aki most fog érettségizni. Mindketten Debrecenben vannak, a fiú három hete nősült... De hát nincs idehaza a férjem, menjenek el talán Gézáékhoz, a Miklós bátyjáékhoz. — Két éve leszázalékoltak — legyint negyedórával később aj ötvenhat éves Simon Géza az Attila utcai házában. — Azóta idehaza vagyok, de hát itt is van tennivaló. Itt az almás, húszévesek, javakorabeliek a fák. Nem mondon, megvan ‘az eredmény, de munka is van bőven. Van három disznó, tehenet nem tartunk, mert elég félre helyen lakunk, és hát a csorda miatt..., érti. De hát csak más már ez, no! Megépült a vízmű az árvíz után, bent van a vízvezeték, szeretnénk már végre mi is egy fürdőszobát. Csak hát... mire jobban ment már, addig elmentek a gyerekek tanulni. A lányunk tanár, Tapolcán él, mérnök a férje. A fiú meg Debrecenben, az Ybl Miklós Építészeti Főiskolára jár. Most kezdte. És tudják: csak kell a pénz ilyenkor... ? ágy pasztellszínek omlottak el az al- i '<?• máskerten. Rózsaszín és fehér sejlett-A a hamvaszöld levelek közt, virágba borulás előtti idő volt ez. Reménykedve nézték a sályiak, bízván a Természetben: hátha idén nem ad az utóbbi évekhez hasonló károkat az almára. A Szamos csöndesen kanyargóit a falu alatt, meglapult medrében: a nagy víz idején sem bírt Szamossályival. Átrobogott a falun a busz, mely napjában féltucatszor megteszi ezt Fehérgyarmat felől és vissza, elült a zaj, fecskék vágtak alá a tág kupolájú levegőégből. Tarnavölgyi György KM vasárnapi melléklet 1979. május 13.
