Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Georgikon majormúzeum A világ: első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét Festetics György gróf (1755—1819) alapította 1797- ben, Keszthelyen. Az iskola nevét az alapító keresztnevéről kapta. A fennmaradt gazdasági épületekben rendezték be a magyarországi nagyüzemi gazdálkodást, az agrárszakoktatást és agrártörténetet reprezentáló kiállításokat. A múlt század második felében azt hitték, hogy a jégverést ágyúkkal, a viharfelhők eloszlatásával meg lehet előzni. Mivel a hatást kevés gyakorlati példa igazolta, így 1920 után már csak elvétve használták a viharágyut. Az udvaron látható példány hangcsöve négy méter magas, elsütéséhez kb. 150—180 gr lőport használtaik. A magtár árkádjai alatt őrzik — talán az ország utolsó — gőzeiké garnitúráját. A két mozdonyt a felszántásra váró földtábla két végén helyezték el. A magtár pincéjében a Balaton környékének szőlőkultúrájával és a bortermelés tárgyi emlékeivel ismerkedhetünk meg. Ezt a hordót 1867-ben József császár koronázására küldte Festetics gróf. A mozdonyok sodronykötéllel vontatták oda-vissza a hatalmas, kétszer négy testű ekét. A gabonafélék tisztításának múlt századi módszereit, az ehhez szükséges eszközöket a magtár padlásterében ismerhetjük meg. Az itt kiállított gépek között láttuk az 1840-ből fennmaradt, háziipari sze- lelőrostát is. Győri Lajos képriportja Bertha Bulcsú megbízást ikapott, hogy készítsen interjút Csoóri Sándorral. Elindult. „ ... egy lányt néztem egész úton. Vadászikutyát vezetett pórázon és nevetgélt. Testhez álló, vadászos, sportos nadrágban és pulóverben lépdelt fölfelé. A kutya tegeződött vele. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha ezzgj a lánnyal beszélgetnék Csoóri helyett. Csoóri biztosan megértené. De aztán eszembe jutott a pénz, amit Szederkényi ígért az anyagért.” És elment Bertha Bulcsú beszélgetni Csoóri Sándorhoz, Kormos Istvánhoz, Hernádi Gyulához, Gáli Istvánhoz, meg másokhoz is. Összesen tizenhét íróhoz, költőhöz. Megkérdezte tőlük, hogy mit esznek szívesen, mikor dolgoznak, mit jelentenek számukra a nők, milyen embercsoporthoz sorolják magukat, hogyan látják a magyar nép helyzetét. Ezekből és más, lényeges és kevésbé lényegesnek tűnő kérdésekből — válaszokból a kortársak előtt izgalmas társad a lmi -művészi -poli toikiai körkép nyílik. Kiderül — immár sokadszor —, hogy az alkotás igen sokszor gyötrelOktóberi vasárnap A vasárnapok mindig piros betűsek. Az a vasárnap, melyről Kovács András legújabb filmje szól, újabb kori történelmünk tragikus állomása. Fekete betűvel kellene jelölni a naptárban. 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó sikertelen kísérletet tett a háborúból való kiugrásra. Egyebek között ezek a mondatok szerepeltek proklamációjában: „Ma már minden józanul gondolkodó ember előtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell, hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük.” A nagy szavak teljesen hatástalanok maradtak, Szá- lasi Ferenc és söpredéke vette kezébe a hatalmat és szégyenletes vesszőfutás kezdődött. Magyarország Hitler utolsó csatlósaként asszisztált úgyszólván a háborús függöny végleges legördültéig. Kovács András politikai érdeklődése közismert. Többször — szóban és írásban — kifejezésre juttatta azon meggyőződését, hogy oknyomozó igényességgel kell feltárni a történelmi események közötti összefüggéseket. Az is fixa ideája a rendezőnek, hogy nem ismer „rázós” kérdéseket s tudatosan vállalja a társadalmi és egyéni tudatban meglévő fehér foltok eltüntetését. E felfogás jegyében született az újvidéki kegyetlenkedésekről szóló Hideg napok, az ötvenes évek elejének nyugtalan közérzetét ábrázoló Ménesgazda — s természetesen ebbe a sorba illik a krimiszerű fordulatokat sem nélkülöző nap krónikájának megelevenítése is. De fogalmazzunk pontosabban: az Októberi vasárnap szerzője — Kovács írórendezőként jegyzi a magyar —NSZK koprodukcióban készült filmet — nemcsak dokumentumokat sorakoztat fel alkotásában, hanem emberi konfliktusokat, sorsokat, válsághelyzeteket is. A központi hős — Horthy szárnysegédje. Róla Kovács András a következőket vetette papírra: „ ... találtam egy mozzanatot, amely továbbgondolva lehetőséget ígért arra, hogy elkerüljem a műfaj számomra ijesztő csapdáit. Egy figurára bukkantam, akit nem jegyez a történelem, aki ennek ellenére mindenről tudott, ami Horthy környezetében történt, sőt mindenben részt is vett, bár helyzeténél fogva nem lehetett részese a döntéseknek ... Azt a csődöt, amely az egész vezető csoport csődje volt, ő élte át a legintenzívebben.” A filmben a kulisszák mögé pillanthatunk, de a fátyol fellibbentésének nem intim- pistáskodás az indítéka. Kovács az igazságot tárja fel, hogy tanulságait levonhassuk és 1944. október 15-e „helyét”, jelentőségét, drámáját történelemszemléletünkben meghatározhassuk. Az Októberi vasárnap meggyőzően dokumentálja azt a kiáltó ellentétet, mely az „urak” nézetei és a valóság között feszült. Olvassuk csak figyelmesen a Horthy-kiált- ványt: csak úgy hemzsegnek benne a frázisok. A „legfelsőbb Hadúr” a felelősségről szóndkol, pedig több mint két évtizedig tartó uralkodására a totális felelőtlenség jellemző. A szózat — s egyáltalán: Horthy és a vezetők mentalitása — a helyzetfelismerés minimumának hiányáról árulkodik. Elég, ha a hadsereg helyzetére utalunk. A katonákat az ellenforradalmi rezsim arra nevelte, hogy vakon teljesítsék a parancsokat (még ha azok népellenesek is). Ez a gépezet 1944 októberében mégis képtelen volt megtagadni önmagát — becsületes tagjai sem ismerték fel a fegyver- szünet jelentőségét. Az új magyar film stílusa, hangvétele, atmoszférája do- kumentumjellegű. A koncepció: fekete-fehérben, az akkori filmek beállítástechni- ikájával, általában félközeli felvételeken, tárgyilagos távolságtartással felidézni az összeomlást elkerülni képtelen kormányzat — és a nekik kiszolgáltatott ország — októberi vasárnapját. Azt is, ami a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlott — s azt is, ami a lélek belső szféráiban játszódott. A mű mindvégig érdekes, izgalmas, fordulatos —köny- nyű „együtt élni” vele. Kovács általában elkerüli a didaktikus következtetések kimondását : elbeszéléstechnikája — már A ménesgazdában megfigyelhettük — új elemekkel gazdagodott. A szerelmi szálat érezzük csak sápadtnak, mert túlságosan illusztratív ez az intermezzo, nincs igazi hőfoka és motivációja. A színészek közül mindenekelőtt Bács Ferencet említjük. A lassan-lassan legkiválóbb szerepjátszóink sorába emelkedő művész az alapjában véve tisztességes, az aktív beavatkozásra azonban képtelen hős meghason- lásának folyamatát kiválóan játssza el. Hiteles karaktert teremt Mécs Károly, Nagy Attila, Tánczos Tibor, Martin Lüttge és Klaus Maria Bran- dauer is. A fiatal Lugossy István jó színvonalon oldotta meg feladatát: sikerült megteremtenie az akkori idők légkörét felvételeivel. Az a bravúrja, hogy bravúrok nélkül varázsolta elénk a nyomasztó történelmi panoptikum fő- és mellékszereplőit, valamint hátterét. Veress József Bertha Biles« beszélgetőkönyve mes állapot. Magyar írónak, olyannak, aki tudatos alkotóként élte át a l'assao legendává misztifikálódó ötvenes évek művészeti aszályait, különösen. A megkérdezettek majd mindegyike ilyen. Jóhiszemű, tiszta indulatú, a csalásokra, jogtalanságokra saját tapasztalásain keresztül rádöbbenő, s azóta egy kicsit szigorú szemű, olykorolykor gyanakvó. Bár nem életrajzi szemlét gyűjtött kötetbe Bertha Bulcsú, mégis kirajzolódik előttünk egy-egy költő, író életútja. legalábbis azok a motívumok, amelyek a művek szempontjából meghatározóak. Mindegyikőjükről kiderül, hogy konok, hogy valóságábrázoló elszántságában megátalkodott. Ez a konok- ság azonban a magyar irodalom megtartó ereje is egyben. Darvas Józsefről, Benjámin Lászlóról régóta tudjuk, hogy műveik 1945 előtt nagy nehézségek árán jelenhettek csak meg. Nem régen van tudomásunk azonban arról, hogy Csoóri Sándornak, Galgóczi Erzsébetnek, vagy akár másoknak mennyi előítélettel, félekni reflexszel kellett megküzdeniük egy-egy könyvük, filmjük megjelentetésekor. Beszédes példája ennek a „Tízezer nap” című fesztiválnyertes Csoóri—Kása film, amely elkészülte után két évig hevert dobozban. De a győzködések eredményeként elővették, közönség élé kerülhetett, s 1967-ben Can- nes-ban a film a legjobb rendezés díját nyerte. Jól, eredményesen működött tehát a makacsság mozgatta gépezet. Minden író megtartó közege a szülőföld, az onnan elszármazottak vissza-vissza- járnak élményekért, a gyermekkor ízeiért. Milyen megindító a faluról Budapestre került költő vágyódása lovak, kutyák, értelmes, szép állatok után. De ugyanilyen nem csitítható ‘vággyal beszélnek a városban születettek is gyerekkoruk eltűnőiben lévő emlékeiről: házakról, piacokról, utcákat díszítő fákról. Beszélnek benső dolgaikról. baráti körükről, hajdanvolt, azóta szétszóródott társaságokról, folyóiratok, könyvsorozatok mellett rajjá szerveződött művészekről. Ezekből a beszélgetésekből egy rendkívül izgalmas kor képe rajzolódik ki előttünk. Olyan koré, amelyben sokfelé indulhatott az ember az egyedülvaló igaz út keresésében. Kardos G. György erről így nyilatkozik: „Azt szoktam mondani a fiataloknak, akik nem tudják, hogyan legyenek lázadók, hogy éljenek teljes tisztességgel. Semmi sem olyan felháborító, mintha valaki keményen, tisztességesen él.” Ez egyenes beszéd. Figyelmeztetés azoknak, akik spekulációs mérlegre teszik az eszmét, s ebbeni megátalkodottságuk- ban döggé rohasztanák a szép emberi kezdeményezéseket. De figyelmeztetés az olvasónak is, hogy a jólfésült, szabályosan elrendezett, pörsenésektől mentes gondolatokat nem árt fenntartással kezelni. Bertha Bulcsú leírja az alkotóik lakását, átmeneti vagy alkalmi iszállását. A bútor, berendezés leltárszerű számbavétele, leírása bizonyos fokig jellemzi az ott lakót. Csoóri Sándor lakásába nem a divathullám vitte az országszerte nevezetes, meggyfából faragott „gondolkozószéket”, a román parasztikont, Szervátius Jenő tiszafából készült alkotását, az ágya közelében álló szlovák és magyar fejfát. A tárgyak a dunatáji humánum elkötelezettjéről beszélnek:- életre- halálra egyként felkészült emberről. A beszélgetések a hetvenes évek közepe táján készültek. Mire kötetben is napvilágot láttak, a magyar irodalom halottaskönyvébe újabb nevek kerültek. A beszélgető partnerek közül Darvas Józsefé és Kormos Istváné. Ne legyen nehéz nekik az anyaföld! Utánuk maradtak a beszélgetések, a művek, bennük az életük, mindnyájunk élete. (Bertha Bulcsú: Délutáni beszélgetések, Szépirodalmi, Bp„ 1978) Tóth István KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 6. [ Könyves- polc Á
