Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET A Vértes Múzeum A Vértes-hegységben talált őskori leletek arra utalnak, hogy Csákvár környékén már több ezer évvel ezelőtt éltek emberek. Ezek az őskorból fennmaradt emlékek elkerültek a községből, így a Vértes Múzeum legrégebbi tárgyi emlékei a római korból származnak. Az egykor e helyen állott Floriana római város emlékét őrzi a képen látható, kb. 30 cm átmérőjű disztál is. Valamikor a fazekas kályhákat is készitett. A kályhaszemeket szintén korongon formázták és az ősi színskálával — sárga, zöld, sötétbarna — díszítették. A cserépedényekhez hasonlóan tűzálló, ún. bajtai föld volt a nyersanyaga, amit a környéken bá- nvásztak. A középkorban ez a helység volt a Dunántúl legnagyobb fazekasközpontja. A zsirosbödön és a totyafazék függőleges mázcsíkozása árulkodik leginkább a helybéli fazekasmesterek keze munkájáról. Dohányvágó és két dohányos mackó. Az utóbbiakban tárolták az apróra felvágott száraz dohányt. Az egyszerű, kopott konyhaberendezés szegényparaszti család életkörülményeit idézi. Hamarosan befejeződik a múzeum új épületének tatarozása. A tűzfigyelő toronyból ezután kilátó lesz. Az erre járó turisták innen gyönyörködhetnek Csákvár és a Vértes panorámájában. Győri Lajos képriportja. Ahová az olvasó most elvezettetik, Ürkeze városa. A városról tudnunk kell, hogy „az Űr csapongó jókedvében, egy kicsit beborozva teremtette; kegyes jobbját a mély hercegi erdők közepére tette, és isteni ujjaival öt völgyet jelölt ki, amelyekbe szétfut Űrkeze.” S hogy a munka ne hagyjon kívánnivalót maga után, megteremtette az Űr a városka tíz nemzetségét is, kiknek leszármazottjai most is lakják a várost. Űrkeze századunk gyermekkorának városkája, melyről megidéző- je, Jan Drda így ír: „Én szépséges Űrkezém, gyönyörű városkám ... egy kicsit megálmodtalak, egy kicsit kitaláltalak, egy kicsit meg olyan emberektől hallottam felőled, akik éppoly kevéssé jártak utcáidon, mint én.” De ez a fura bevezető ne támasszon kétséget bennünk a városka A Trombitás Lélegzetelállítóan izgalmas Rózsa János új filmjének indítása. Varázslat^ az atmoszférateremtés, különleges a szituáció, az első snittek után vibráló a feszültség, rohanó a ritmus. Pedig „mindössze” annyi történik, hogy szekér döcög egy erdei úton, s a lombok mögül előkandikál a puska. A közlekedési alkalmatosság utasai esküvőre igyekeznek, a martalócok azonban keresztülhúzzák számításukat. A vérfürdőt követően csak egy gyerekember marad életben a szekéren helyet foglaltak közül. ö a Trombitás, a mű hőse. Mondom, az expozíció ragyogó. A képek (Ragályi Elemér felvételei) a titokzatosságot és rettenetét egyaránt érzékeltetik, az izgalom marokra fogja a szíveket, stílusos a pattogó kísérőzene (Szörényi Levente munkája), a felvillanó arcokon a kor kusza káosza és tragikus drá- maisága tükröződik. Ez a „nyitás” különös értékű. A műfaj —nevezzük így: történelmi kalandfilm — legjobb hagyományait idézi. Profi mesterek sem csinálhatták volna különben — s ez azért dicséretes, mert Rózsa János, a rendező, eddig a filmféleségnek közelébe sem merészkedett. A Gyermekbe- tegségek-ben, melyet Kardos Ferenccel készített, groteszk hangulatokat örökített meg, az Álmodó ifjúsággal Balázs Béla világát idézte, a Csatatér dokumentáris hangszerelé- sű. Előzmény ilyenformán nincs. Honnan mégis a mesterségbeli tudás és imponáló felkészültség? Csak találgathatjuk. De menjünk tovább: egy filmet az első — brilliáns — öt perc után lehetetlen megítélni. Mi történik a lako’dalmas- menet lemészárlása után? Elszabadul a pokol. Vessünk egy pillantást a kalendáriumra. 1697-ben vagyunk. A Thö- köly-felkelés elbukott, az országban anarchia dúl. Devalválódtak az eszmék, tombol a kegyetlenség. A pillanatnyi érdek határozza meg A Trombitás hőseinek cselekedeteit. A féktelenségben három martalóc jár elöl: egykori kurucok, véres bosszúra szomjazó kalandorok. Mindenki mindenkinek ellensége. A „hármak csapata” félelmetes módon keveri a kártyát. Iszonyatos jeleneteknek vagyunk tanúi. A rablás, fosztogatás, erőszak tombolását lehetetlen megállítani. Mikor azt hisszük, hogy már végképp betelt a pohár, újabb szörnyűség következik. A Trombitás — a maga tizenhat évével — eleinte riadtan és értetlenül szemléli a pokoli színjátékot, később azonban ő is lassan hozzáidomul az embertelen törvényekhez. A sztori csupasz csontváza — melyet az előbbi bekezdésben érzékeltettünk — önmagában még nem minősít. Rózsa János olyan időszak fel- támasztására vállalkozott, amikor iránytű nélkül, a semmi szalmaszálába kapaszkodva tengtek-lengtek a korábbi csaták résztvevői, kiégve, fáradtan, csalódva, csillapíthatatlanul gonosz indulatokkal a szívükben. Úgyszólván semmilyen különbség nincs a hajdani kurucok és labancok között. A Trombitás képsorain elénk táruló látvány konklúziója lehangoló. Havrán, Bajusz, Jankó és a többiek világa — a nyers ösztönök birodalma, ahol az alternatíva meglehetősen lehangoló. Így hangzik: ölni vagy megöletni. És ezen a ponton már vitatkoznunk kell az alkotóval (a forgatókönyvet Kardos István írta). A „becsületes kurucok" és az „aljas labancok” fekete-fehér lenyomatokra emlékeztető szembeállítása sematikus művek sajátossága volt; jó, hogy Rózsa nem követte a receptet. A deheroizálásban mégis elvétette a mértéket, mivel figuráit úgyszólván teljesen megfosztotta az eszmékhez való hűség erényétől. Hogy a zászló porba hullott? Tudjuk, s még azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy ebben az általános felfordulásban megkoptak a hajdani jelszavak s elfásultak a korábbi lelkesedők. De hogy nyoma sem maradt volna a tűznek? S minden gyémánt hamuvá változott? A tétel éppúgy megkérdőjelezhető, mint a joggal kárhoztatott séma a tiszta ku- rucokról és a gyűlöletes labancokról. Csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a trombitás fél „pártfogóitól”, akiket apámuraimnak nevez, de jó néhány cselekedete — a véresek éppúgy, mint az érzelmi kifakadások — nehezen fejthető meg. A sodródás következményei kiszámíthatatlanok: talán ezt akarja bizonyítani a rendező. De hát ez nem eléggé szimpla mondanivaló — a kuruc-labanc közjátéktól függetlenül is. A lélekrajz vázlatossága homályban hagyja az akciók és ellenakciók igazi mozgatórugóit. A motiváció elnagyoltságát a naturalista sokkolás semmiképpen sem ellensúlyozhatja, pedig Rózsa János látványos — és rutinos — eszközökkel „idegenít el” a gyilkos korszaktól s elégíti ki a kalandos históriák kedvelőit. A mutatványok öncélúak, s mindenképpen a film átélhető „üzenetét” hatástalanítják. Ezúttal is érvényes a régi igazság: kevesebb — — több lett volna. Csorna Zoltán, a rendező újabb filmjeinek állandó főszereplője megállja helyét a kitűnő emberábrázolók (Ben- cze Ferenc, Bács Ferenc, Fábián Ferenc és Koltai Róbert) között is. Hanem A Trombitásnak az első öt perce a legemlékezetesebb része. A többi: ha nem is néma csend, de mindenesetre vitatható művészi koncepcióról, eléggé átgondolatlan tartalmi és formai struktúráról tanúskodik. Kár, mert Rózsa János alkotásában egy jó film lehetősége veszett el. Veress József Ifjúságunk elsüllyedt városa létét illetően: Űrkeze és a többi hasonló kisváros benne van nagyapáink és nagyanyáink ránkörökített emlékezéseiben, s róluk pedig tudjuk, hogy ifjúkori pajzánkodásaik a „boldog békeidőkben” zajlottak. A mese, az ifjúkort idéző emlékezés sajátja, hogy az eltűnt időt idilli történések sorozatának látja. Ilyennek láthatnánk mi is az ábrázolt kort Jan Drda, a neves cseh író könyvében, ha nem lenne már a lelkűnkben századunk két nagy katasztrófájának lenyomata. Nézzük, kik is lakják ezt a dél-csehországi városkát az első világháborút megelőző években. Parasztok, gazdák, tutaj osok, bortermelők, kereskedők, iparosok, bányászok és az ügyeiket, egész Űrkeze ügyeit bölcs belátással intéző sztaroszta, Frantisek Bu- zek. A sztaroszta derűs és emelkedett napjait csupán egy szeplő foltosítja: mértéket nem tudó borisszasága. Jótéteményeit buzgón gyakorolva, de állandó szorongások között halad a sír, s halálon túli megdicsőülése felé. A városka.lelki atyja, Vol- man tisztelendő úr híven szolgálja egyházát és saját javainak gyarapodását. Csak akkor kerül szorult helyzetbe, amikor a nagygazda Tra- tinec és Václav fia közötti háborúskodásban kellene színt vallania. Az úrkezei egyházközösség gyarapodása szempontjából ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mennyire lesz hálás a békéltető egyháznak. Az örömök, bánatok megszokott váltakozását, a kisvárosi élet tempós menetét egy napon császári dragonyosok akasztják meg: hadnagyuk őfelségének NÉPEIMHEZ kezdetű kiáltványát hozza tudomásukra. Az úrkezei fegyverforgató férfitársadalom, s a hadi mustrát kiállott lovak készülhetnek a bevonuláshoz. Jan Ddrda idilli ködökbe burkolózott világott idéz: eszünkbe juttatja az erdők holdas éjszakáját, fiatalok vízparti szerelmét, nyári hajnalokat, jóillatú mezei füveket, váratlan zápor utáni szivárványt. De nemcsak hangulatokat idéz a regény. Kortörténeti és, néprajzi hűséggel érzékeny aprólékossággal, pontos megfigyelésekkel viszi előre a cselekményt az író. A történet érdekességét, feszességét egy percre sem akasztják meg ezek a megfigyelések. A népszerű cseh író stílusa magával ragadó: szívesen használja a népnyelv sikamlós, néhol vaskos ízeit. Akárcsak a nép — pufók bájjal. Humorát sok helyütt Hasek humorával lehet rokonítani. A hasonlóság nem véletlen, hiszen írásaikban mindketten bugyogtatták a cseh népi humort. Nagyon sok magyar olvasó számára bizonnyal meglepetés ez a könyv. Magyarul először 1950-ben jelent meg Jan Drda legnépszerűbb regénye, s az a kötet nem biztos, hogy mindenki számára hozzáférhető. így hát mindenképpen nyereség számunkra ez a mostani, friss kiadás: egyik szomszédunkat mutatja emberi közelségben. Azt sugallja, hogy erényeinkben, gyarlóságainkban, emberi esendőségünkben egyformák vagyunk. Becsüljük meg egymást. Végezetül említsük meg a fordító, Palotai Erzsi nevét. Ezt az olvasmányélményt neki is köszönhetjük. (Jan Drda: Űrkeze városka, Európa Könyvkiadó—Madách Könyvkiadó.) Tóth István KH VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 27.. 1 Könyvespolc
