Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
Móricz Zsigmond és Szabolcs-Szatmór Á csecsei díszpolgár ötven év — ötven mű. így ünnepelte ötvenedik születésnapját Móricz 1929. június 29-én. Ezen a napon a megye napilapjában, a Nyírvidék-ben első oldalon kezdődő és a második, harmadik oldalon folytatódó tárca jellegű Írás méltatja írói munkásságát. Balassa József ezeket írta róla: „ötvenesztendős most Móricz Zsigmond és ebből az ötven esztendőből valóban kevés jutott a maga örömére, annál több mindazoknak, akik benne látják a magyar irodalom egyik legnagyobb és legjelentősebb egyéniségét ...” A méltatás utal arra is, hogy hol csöndes vizeken, hol háborgó tengeren, itt— ott viharok közepette is hajózott, páratlan tehetségét sokáig kellett aprólékos és céltalan munkára elfecsérelni, mígnem kibontakozott igazi és nagy jelentősége a magyar irodalomban, amelyet dús kincsekkel, drága és örök értékekkel gazdagított. Hatalmas len- düléssel ívelt egyszerre a magasságok felé, lázas és soha nem pihenő, tevékeny szelleme mindig hajtotta őt az újabb utazások, nagy felfedezések felé.. . Ugyanebben a számban Várallyay Jenő verssel köszönti az írót, azt mondva: „régi, kihamvadt vulkánok tüze lobog benne .. Ugyanez a szám közli a június 30-án sorra kerülő nagy eseményt, amikor is szülőfalujában, Tiszacsécsén díszpolgárrá választják a nagy írót. Ha belelapozunk érdekes és ezt az időszakot megelőző levelezéseibe Orosz Kálmánnal, az is kiderül, milyen előzményei voltak a díszpolgárrá választásnak ... Egy angolul megjelent Móricz-monográfia címlapja. „ ... a legnagyobb megtisztelésnek veszem, ami életemben érhet, ha szülőfalum, amelyhez csak a szeretet, a hála, a boldog és szép emlékek zavartalan sora fűz, szülőházamat életem ötvenedik születésnapján — ha isten is adná megérnem — emléktáblával jelölné meg. Ebben a sors díszes és dicsőséges akaratát fogadom, ha írói munkámat édes falum lakói s szeretett vármegyém közönsége méltónak találják erre a tisztességre ....” Ezután a falu espereséhez, barátjához írt levélben a csécsei házról, pontosabban házakról beszél, ahol gyermekkorában lakott. „Én magam bizony kevés ideig éltem Csecsén. Édesapám, aki egész életében vállalkozó s bátor ember volt, ott fiatal házasképpen is, a kis falu életéhez képest nagy vállalatokba fogott. Megvette a tiszai vízimalmot, s megvett sok földet s több házat is a faluban, úgyhogy apai örökségét, amely igen csekély volt, alig pár holdacska, meglehetősen jelentékenyre gyarapította. Megtartani azonban nem bírta, s mikor én a hatodik életévemben voltam, tönkrement, elköltözött a faluból... De énnekem Csécse maradt a tündérsziget, ahova mindig visszavágytam, ahol engem mindenki szeretett.” Édes nosztalgia ez a gyermekkor boldognak látott és átélt élményei iránt, de igaz nosztalgia. Soha nem akart más lenni, mint csécsei, ezért is írta az említett levélben: „Kívánom, hogy e kis község minden lakosa maradjon boldog s éljen boldogan a kedves Tisza partján s őrizzenek meg szerete- tükben s vegyék tudomásai, hogy én, mint író, igaz magyar ideálokat közülük hoztam, s mindig rájuk gondolva rajzoltam meg az egyszerű, derék, tisztes és emelkedett lelkű magyar ember jellemét. Köszöntőm őket s kérem, hogy szeressenek úgy, mint én szeretem őket és az egész kedvéé; szép falút.” De a díszpolgárrá avatás, pontosabban az emléktábla elhelyezése mégsem ment teljesen simán. Erre utal egy következő, néhány nap múlva írt levele, ugyancsak az ünnepség megszervezésében vezető szerepet vállaló Orosz Kálmánnak. Ezt írja Móricz: „Én abhoz nagyon nyakas kálvinista s nagyon puritán magyar vagyok, hogy magamat ünnepeltessem. Az pedig egyenesen lehetetlen, hogy valami olyan dologba belemenjek, ami nem jön egészen a szívekből.. . De ha én azt érzem, hogy szeretnek, s hogy kötelesség hív, akkor én jelen vagyok, ha csákányeső esik is ...” A nagyapa szerepében. (Korabeli fénykép reprodukciója.) Néhány nap múlva újabb levelet ír Orosz Kálmánnak: „E percben volt nálam Gaál Endre képviselő űr, s megbeszéltük a következőket: nem lesz szobor, sem emléktábla. Én nem akarok a világi hiúságnak ilyen jelét életemben. Ehelyett ennél sokkal szebbet gondolt ki a képviselő úr, a díszpolgári oklevél átadása fog megtörténni azon a napon,” „Tehát az ünnepély napja június 30. Ehhez ragaszkodom azért, mert én valóban Péter- Pál napján születtem, ezt az édesanyám beírta a családi bibliába, s azonkívül számtalanszor megbeszélték szüleim előttem, hogy Illyés Károly bátyám a keresztelési napot íratta be születési dátumnak.” „Tar pay Gizi őnagyságának ugyancsak most írok. Küldök neki egy kis színdarabot is, amelyet ő fog betanítani. Ezt nagyon szeretném, ha csécseiek játszanék, ezt rátok bízom. Tárogatóst viszünk magunkkal Budapestről, hogy fújja a Tisza partján a Rákóczi kesergőjét...” Hogy mennyire komolyan készült és milyen nagy eseménynek tartotta Móricz a szülőfaluval való találkozást, az ötvenéves jubileumot, arra a következő levél is utal, amelyben azt tudatja, hogy eredetileg nagyobb darabot akart írni, de kifutott az időből. Azt újra kikötötte, hogy csak csécseiek játsszanak a darabban, amelyhez mindössze két személy kell, egy fiatal gazda, meg a felesége. Azt is írja, nagyon jó lenne, ha a gazda felesége énekelni is tudna, mert néhány nótát kell eldalolnia. Az nem baj, nyugtatja meg a földieket, ha nem azt dalolja, ami a darabba írva van, lehet csécsi nótát is, sőt, az még jobb lesz, olyasmi, amit régebben sűrűn daloltak a faluban. „Nagy örömmel és hálával fogadtam a díszpolgári választást, s ez nekem a legszebb dísz, amit életemben kaphatok...” — fejezi be az előkészületekkel foglalkozó levelet, így már nyugodtan hírül adhatta a Nyírvidék: „Vasárnap választja díszpolgárrá nagyszerű szülöttét, Móricz Zsigmondot Tiszacsé- cse község.” Közli az újság az ünnep rendező bizottsága által szétküldött meghívók szövegét is: „Tiszacsécse község elöljárósága 1929. június 30-án, vasárnap a falu szülötte, a magyar irodalom harcosa, Móricz Zsigmond tiszteletére ünnepet rendez, abból az alkalomból, hogy ezen a napon érte el ötvenedik születésnapját az író, aki Szabolcs vármegyének ebben a községében született 1879. Pé- ter-Pái napján. Elhatároztuk azért, hogy őt díszpolgárunkká választjuk, s a díszpolgári oklevelet ezen a napon adjuk át neki s egyúttal ősi magyar szokás szerint ünnepélyes nagy áldomást rendezünk .. Erről a napról, születésnapjáról az író úgy emlékezett, édesanyja nem akart se Petit, se Palkót — bár kínálkozott a Péter-Pál napján a névadás. Nagy volt aztán az öröm, amikor édesapja Illés tiszteletes úrnak „nagy fennhangon azt diktálta be, hogy az újszülött neve: Zsigmond”. Méltó módon írt róla ötvenedik születésnapján a vármegye lapja, a Nyírvidék, amikor így köszöntötte őt: „Móricz Zsigmond még életében a klasszikus írók glóriág homlokú sorába került, s késő századok múlva is műveiből fogják megtudni, milyen volt a huszadik század eleji magyar, minek örült, miért sírt, mi dühítette, mik voltak álmai, vágyai, céljai és tervei, miért élt és miért halt.. Páll Géza Következik: küzdelmes évek. FELLENDÜLŐBEN MEGYÉNK KÓRUSMOZGALMA Tisztább szabályokat! Beszélgetés Tarczay Zoltánnal, a KÓTA titkárával A kórusok évadja megyénkben a tavasz: kezdődik a sor a nyíregyházi* művészeti hetek hangversenyeivel, s zárul a nyírbélteki népzenei fesztivállal. Közben olyan nagy rendezvényeken csendül fel a dal, mint a munkás- és ifjúmunkáskórusok záhonyi bemutatója, a mátészalkai dalos tavasz, vagy a megyei együttesek úgynevezett nívó- ' díjas versenye. Tarczay Zoltánnal, a Kóta megyei titkárával — Záhony után és Nyírbéltek előtt — arról beszélgettünk, hogy fellendülőben van megyénk kórusmozgalma. Ha leltárt készítenénk, milyen eredményt kapnánk? — Kezdjük a legkisebbekkel. Alighanem minden'általános iskolának van szereplésre alkalmas kórusa. Ezek közül vagy negyvenet emelhetünk ki, ennyien vesznek részt évente az Éneklő ifjúság versenyen. A középiskolai kórusok között találunk rendszeresen koncertezőt, s körülbelül tíz-tizenkettő működik elfogadható színvonla- J Ion. Csaknem ugyanennyi felnőtt kórusunk van, köztük hangversenykórus kategória minősítéssel rendelkezőt is találunk. A felnőtt kórusok zöme egyébként parasztegyüttes: páva-, illetve népdalkor. Közülük körülbelül húsz dolgozik fellépésre alkalmas színvonalon. Legújabban pedig a munkás- és ifjúmunkáscsoportokkal gazdagodott, a megye kórusmozgalma. Záhonyban tizenhat együttes jelent meg. Pár éve kezdték szorgalmazni az üzemi munkáskórusok alakítását. Miért kell ezt erőltetni, ha nincsenek hagyományai? — Valóban nem hagyományápolásról, sokkal inkább hagyományteremtésről van szó. Én azt mondom, erőltetni nem szabad, de ahol néhány ember összejön, mert szeretne együtt énekelni: kezdeményezésüket támogatni kell! Két év alatt szinte a „földből” nőttek ki a? ifjúmunkáskórusok. Mi a cél ezekkel az együttesekkel? — Nagyon lényegesnek tartom, hogy ezeknek az együtteseknek a tagjai sajátos-móLAP A VÁZLATKÖNYVBŐL Pál Gyula festőművész rajza. A madár A rét közepén áll a leszállófa. Rajháegy madár. Hogy milyen madár, azt nem tudom. Nem látom. Messze van. Messze — mondogatom magamnak, pedig úgy is mondhatnám, rossz a szemem. Hunyorgók. Még jó, hogy futtatott a szemüvegem. így legalább nem mindenki látja, hogy szaporodnak a szarkalábak, s lassan mandulavágású lesz a szemem. Nézem a fát, a madarat, s elkeseredek, mert nem látom. Pedig szép lehet, mögötte kék az ég, kirajzol egy olyan alakot, ami egy nagy madárra emlékeztet. Persze amikor az ember nem lát, úgy tehet, mint a kutya. Különösen ilyenkor tavasszal. Szamóklál, az orrára bízza magát. Ha már nem látom a madarat, legalább hadd szippantsak valamit a friss levegőből. Mozgatom az orrcimpámat. Jó szagokat érzek. A rét — ennek a közepén áll az a bizonyos fa a madárral — zöldül, és szuszog. Fűszaga van, föidszaga, rothadó levelek keserűjével. Ez együtt egészen rendkívüli keverék. Aztán hozzájön a közeli víz szaga. Teljes tévedés azt mondani, hogy a víz szagtalan. Pontosabban: illata van. Benne hóié, partról leszakadt föld, ebihal és alga, s mindezek szaga. Mozgatom az orrcimpámat, s szinte fejemet a földbe túrva sietek a víz felé. Tudom, nem tócsa, nem pocsolya. Egy kis ér, szabályozott, emelt töltésű. Aztán változatlanul megint bosszantani kezd a szemem. Alig veszem ugyanis észre a kis kék virágot a lábam előtt. Jellegtelen kis réti virágocs- ka, de szép kék. Lehajolok érte. Milyen nehezen. A derék már nem is olyan derék. Nem tépem le, csak megemelem a szárát, s lopakodók előre. A víz felé, ahonnan egy kis kunkorral becserkészhetem a fát. Mert változatlanul izgat, milyen madár ülhet a csúcson. A virág közepe kicsit sárga. Aztán jön egy méhecske. Eltévedt. Korai jószág, a szabályok szerint még nem lehetne itt. Persze a szúnyog az más. Ahogy az első nap kisütött, máris megjelent. Hallottam. Zümmögött, összetéveszthetetlenül. A hangokat ugyanis jól meg tudom különböztetni egymástól. Nos, egy szúnyog a nyomomba szegődik. Lehet, én lennék az első megcsípendő ebben az országban? Hagynám, ha bátrabb lenne. De feladja. Szinte sajnálom, hogy éhen maradt. Megközelítem a vizet. Piszkos. Zöldes valami úszik rajta. Vagyis nem úszik, mert az egész áll. A gátőr még nem nyitotta ki a zsilipet, látszik, így áll ez a tél óta. Biztosan elfeledte, vagy nem tartotta fontosnak. így aztán az ér pocsolyává lett. Ez is bosszant, s itt a parton a szag sem kellemes. Szabályszerűen büdös. De még ez is niás, mint a nyári rothadó pocsolya. Ebbe dón részesülnek művészeti nevelésben. Ráadásul egy olyan iskolatípusban, amelyben a növendékeknek nagyon kevés hasonló élményben lehet részük. A szakmunkásképző intézetek létszámát tekintve — igen nagy tömegről van szó. Ezeknek a kórusoknak már a puszta léte is pozitívum, Külön fórumot is kaptak: a záhonyi bemutatót. Legutóbb azonban éppen erről hallottunk visszatetsző véleményeket. Némelyik együttes nem tartotta be a „verseny- szabályokat”, külső segítséget vett igénybe. — Ne dramatizáljuk túl a valóságot, mert először is ez nem'verseny, hanem bemutató, itt senki senki elől nem vesz el semmilyen díjat. Igaz, hogy három együttes úgynevezett „kisegítőket” hozott magával, de ezt fesztiválokon, szemléken, bemutatókon semmiféle szabályzat nem tiltja. A Kóta csak ahhoz köti magát: amatőrök versenyén hivatásosok nem indulhatnak. Egyébként a kisegítő fellépés az egész országban divat... Ha nem is verseny, mégis adtak pénzjutalmat, amelyek nagysága azért rangsorol, így el lehet venni azok kedvét, akik például Fehérgyarmaton eddig örömmel énekeltek, de most nem tudtak szép hangú főiskolásokat „kölcsönkérni”. — összesen 15 ezer forintunk volt, s 16 együttes, s valóban nem kapott mindenki egyenlő arányban. Méltán esett ez rosszul azoknak, akik ezáltal rangsort véltek felfedezni. Hangsúlyozom, minden együttesre szüksége van a mozgalomnak, ezért a jövő évi bemutató meghirdetése előtt 'a rendezőknek alaposabban kell tisztázhiuk a feltételeket. Ehhez már csak annyit: a . tisztább „versenyszabályokra” nemcsak a rendezők, de maguk az együttesek is vigyáz^ zanak: ne vezessen egészségtelen versengéshez az a nemes cél, amit a zene szerete- tétől vezérelve vállaltak! B. E aztán hiába dobná valaki á búcsúztatandó telet jelképező szalmabábot. Nem úszna ez egy jottányit sem. Rájövök, hogy hűvös van. A szél nem kellemes. Megfigyelem, merről fúj. így szokták ezt a cserkészők, így olvastam. Ha a madár felől — morfondírozok magamban, úgy minden rendben. Akkor nem veszi észre, hogy jövök. Aztán rájövök, hogy a madár nem szagol, hanem néz, s ebben biztosan nem vagyunk versenytársak. Megigazítom a szemüvegemet. Jól behunyorítok. De még mindig nem tudom, milyen madárról van szó, Még közelebb kell lopakodni. Bosz- szantó, hogy ilyenkor menynyire rossz egy síkság. Aztán más fa sincs. Araszolva haladok. A csúcson mozdulatlanság. Nyertem két métert, de még nem látok. Lehasalok. Hátha így jobban megy. Nem is tudom, mikor hasaltam utoljára. Nedves a fű, s észreveszem, előttem juhok jártak erre. Nem számít. Teljesen tehetségtelenül vergődöm előbbre. Megértem a struccot. Én sem látom a madarat, s abban remélek, hogy ő sem. Ha egy. kis szerencsém van, úgy háttal ül nekem. Ügy iparkodom, hogy a súrlódás se hallatszom Tessék, most itt a kis kék virág testvére. Jól megnézem, amolyan nefelejcsféle lehet. Amit az előbb nem vettem észre, fehér is van a szirmán. Egészen az orromhoz nyomom, belelátok. Illata nincs. Csak zöldszagú. De nem vesztegethetem az időt. Előre. Egy csúszás, aztán pillantás a fára. MegsaccoIIH VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 27.
