Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Szlavák nemzetiség Békéscsabán A mennyezetes ágy végében álló ládáról azt tartja a helyi hagyomány, hogy 1857-ben Munkácsy Mihály festette és díszítette, még asztalosinas éveiben. A békéscsabai szlovákság az 1718-as betelepítéssel került erre a területre. A tájház épülete a 18. század második felében épült, de mai formája, előtornácos, paraszti-klasszicizáló külseje a homlokzati évszám tanúsága szerint csak 1865-ben alakult ki. A tiszta szoba mennyezetes ágyában csak szülő asszony feküdhetett, aki a mellette felfüggesztett bölcsőben ringatta gyermekét. A korabeli békéscsabai portákhoz kenderföld is tartozott. Az itt termett kenderből és lenből szőtték a háztartás minden szövetét: zsákokat, ponyvát, térítőkét, ruhaneműket. LENT: Télen a kemence fölötti szárítólécekre aggatták a frissen mosott ruhákat. A szépen kifestett kemencepadka pedig arról árulkodott, hogy ügyes kezű, eladósorban lévő leány van a háznál. ALSO KÉPÜNK: A szabadké- ményes konyha — kéményalja — két oldalán kemencenyílások tá- tonganak. Az innen kitóduló füst feketére kormozta a füstterelő- ket. A háziasszonyok a kerekes kantakocsi segítségével tolták a főzéshez használt fazekakat a kemence mélyébe. Az ajtó mögötti ládákban ruhákat, oldalsó rekeszeikben pedig — az ún. ládafiában — varróeszközöket és más apróságokat tartottak. A fogasra ünneplő ruhákat, díszesen varrott ködmönt és subát akasztottak. Az 1888-ból való faragott, festett óratartó csak a gazdagabb parasztházak bútorzatára volt jellemző. A hátsó, vagy nagykamra nyáron is hűvös levegőjében más. tartósított élelmiszerekkel együtt, a kenyér is tovább elállt. A kép bal oldalán a csillár ősét láthatjuk: egy mennyezeti gyertyatartót. Győri Lajos képriportja A rendszeres versolvasók jól ismerhetik a Szép versek címen közreadott antológiát. Másfél évtizede már, hogy a mostanival megegyező köntösben kaphatják kézbe ezt a kívülről is mutatós kötetet, mely tablószerű borítóján a kicsinyített portréfotókkal, mintegy a költők személyes jelenlétének érzetét kelti. Az irodalom közvetítésének, tálalásának egyik ismétlődően visszatérő, sajátos jelenségeket említhető ez a gyűjtemény, mely ugyan nem hivatott helyettesíteni a valóságos író-olvasó találkozók élményét, de feltétlenül alkalmas azok hangulatának felidézésére. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a megszokott formák fordítottjának lehetünk tanúi; az egyszemélyes közönség találkozik itt a népes alkotógárdával. Ez a sajátossága, „képessége” nyilvánvalóan összefügg keresettségével, mert szívesen vásárolják és hamar gazdára talál. Apámuram Az apa és fiú közötti kapcsolatról sok alkotás szólt már a moziban. Ez a téma majdnem annyira örök, mint — mondjuk — a két nem folytonos vonzása és taszítása, vagy az anyai szeretet, melyet híres filmmesék örökítenek meg. Csak néhány példa. Vittorio de Sica megrendítő Biciklitolvajok című neorealista tragédiájában a kiszolgáltatott apa gyermekével együtt keresi az igazságát. Szabó István az Apá-ban lerombolja a bálványt, hogy helyére egyszerű — retusálatlan — képet állítson. Bondarcsuk Emberi sors című filmjében (a Solohov-próza ihlette filmremekben) nem vér szerinti a kapcsolat Szokolov és a háborús árva között, az egymáshoz tartozás szükségességének gondolata mégis meggyőzően kidomborodik. A Tarnani-testvérek az Apámuram című olasz filmben tovább gombolyították a téma fonalát. Konkrét társadalmi miliőbe ágyazottan, meghatározott politikai-művészeti elveket követve, olyan igaz mesét mondanak el, mely a tematikát és az eszmeiséget egyaránt gazdagította. A cselekmény alapjául egy emberi felemelkedés példája szolgált. Gavino Ledda önéletrajzi regénye 1975-ben jelent meg Olaszországban s mindjárt tekintélyes elismeréssel jutalmazták: Viareggio-díjat kapott. Ledda azt az utat mutatja be, mely osztályrészéül jutott. Nyomorúságos körülmények között nevelkedett és sokáig semmi reménye sem volt arra, hogy kitörjön a szárd pásztorok taposómalom-szerű életének béklyóiból. Ehhez szülőatyjával kell megmérkőznie. Mivel a fiatalember semmiképpen sem akar belesüppedni a tehetetlenségbe és szeretne helyet csinálni magának a világban, vállalja a kezdetben reménytelennek látszó küzdelmet. Értelme nyíladozásával párhuzamosan hite, energiája, elszántsága is meghatványozódik. A könyvben megelevenednek a magasba törés állomásai. Nem akármilyen karriert vív ki magának a perifériákról érkezett hajdani analfabéta: tudományos igénnyel kutatja azt a kérdést, hogy a szó valóban a kapcsolatteremtés hatékony eszköze? A Taviani-szerzőpáros — játszották nálunk Egy égetni való ember című filmjüket, bemutató előtt áll az Állón sanfan — voltaképpen „készen kapták” a nyersanyagot az Apámuram-hoz. Ök azonban nem elégedtek meg a puszta tolmácsolással. Szélesítették az ábrázolás köreit, hogy Gavino és apja küzdelmének tükrében az élet — akár nagybetűvel is írhatjuk: az Élet — általános példázatát felmutassák. Ha valaki azt hinné, hogy az olasz rendezők az ezerszer körbejárt igazságokat újítják fel, miszerint „az élet örökös harc”, meg „az érvényesülésért nagy árat kell fizetni” — téved. Az Apámuram nem az egyszerűsítések, hanem a mélységek filmje. Sokszor látott, a filmművészetben jó néhányszor „kitapogatott” szituációkban is bizonyos ok-okozati összefüggések tárulnak fel s a szerzők mindig a hátteret, a mozgatórugókat, a cselekvések indítékait vizsgálják. A film történése pontosan követi Gavino Ledda igényes jellemrajz-rekonstruk- cióját, de nem ez a lényeges. •Sokkal fontosabb, hogy a Tavianiak csöppet sem szimplifikálják a maradi apa és a haladó fiú konfliktusát. Ha fekete-fehér figurák mozognának a könyvben és a vásznon, az összecsapásoknak nem lenne súlya és tétje. Az örökös tudatlanságban élő szárd pásztor nem gonosztevő. Őt vesszőzéssel „nevelték” s úgy érzi: neki ugyanígy kell elsőszülöttjét megreguláznia. Logikája kissé meghökkentő, ám ha tudata bezárt börtönét nézzük, nem lepődhetünk meg rajta. Az apa ugyanis fennen hangoztatja: Csupán a földmű- • velő igaz ember. Aki nem paraszti életformát követ, semmirekellő. Bármennyire furcsa: nem annyira elítéljük, mint inkább szánjuk a szerencsétlen páriát. Honnan tudná, hogy sötétségben, elmaradottságban tengeti éveit? Hogy az embernek nemcsak olajbogyó gyűjtésével, állatneveléssel, földtúrással kell foglalkoznia? Az Apámuram — szentségtörő módon — a hagyományos olasz családideált is megcsípkedi. Találóan írta erről Gyertyán Ervin: „A film az egyik »legszentebb« mítoszt, a család mítoszát leplezi le, amely az állam és a magántulajdon kapitalista világában és annak alapsejtjévé válva, maga is kizsákmányoló kisüzemmé válik, annál kegyetlenebb formában, minél elnyomottabb és elmaradottabb rétegről van szó.” Pontos definíció. Paolo és Vittorio Taviani az „akkor is tiszteld apádat, ha nincs igaza” értelmetlen parancsának jogosságát vitatja. Amennyiben egy kötelék meglazul, erőszakkal lehetetlen összetartani. És nem is érdemes. Ami az Apámuram nyelvét illeti, sajátos kettősség jellemző rá. A dokumentumszerű freskón jól megfér egymással a földhözragadt közönségesség és a lírai báj. A fő összetevők szinte egymásba simulnak, .összeölelkeznek, s hol az egyik, hol a másik vezérmotívum erősödik fel. Mario Masini felvételein valósággal lélegzik a táj. Egisto Macchi zenéje érzelemgazdag. A színészek (Omero Antonutti, Saverio Marconi és a többiek) maradéktalan illúziót keltenek. Egyetlen kritikai megjegyzés: egyes jelenetekben túlságosan a leíró jelleg dominál, emiatt lassúbb a tempó a kelleténél. Veress József Szép versek 1978 (Nem elhanyagolható körülmény persze az sem, hogy a költészet napján és a könyvhéten féláron kapható!). A Szép versek állandóságában hordozza újszerűségét. Ahogy a külsődleges jegyek hosszú ideje azonosak maradtak, úgy maradt változatlan a kiadás alapvető célja is. Megmaradt továbbra is annak, aminek indult: ízelítőt ad a legfrissebb verstermésből, költészet napi csemegét, elsősorban versbarátoknak. Hogy mi is a szép vers, és mi az, ami a szép verset széppé teszi, arról, úgy gondoljuk, felesleges lenne sokat beszélni. Röviden annyit, hogy ha megfelel az általános mérceként elfogadott verstani kívánalmaknak, s ezen felül a válogatási szempontoknak is — helyet kaphat az antológiában. Természetesen attól lesz igazán szép az adott vers, ha az olvasó átéli s magáénak érzi. Az ez évi soros kötet jellemzésére leginkább az illik, hogy szomorúan szép verseket tartalmaz. Alig található egy-két játékos, kedvderítő üzenet, annál több a kedély aláhullásából született, sötét tónusú ének. Az okok és motívumok közül érdemes néhányat kiragadni. A versek jó részének alaphangulatát az érzelgősség nélküli őszinte bánat, a sira- tás, elsiratás ténye szabja meg. Nagy Lászlót a nemrég elhunyt korszakos költőt, a barátot, az emberséges szellemű embert meglepően nagy számú versben búcsúztatták pályatársai (Ágh István, Garai Gábor, Veress Miklós stb.), s az élet egyik megmásíthatatlan törvényének tudomásul vétele, a megemlékezés szomorú kötelessége valóban bennsősé- ges fényű lírai alkotásokat teremtett. (Ugyanakkor Nagy Lászlónak a már korábban elhalálozott Kondor Béla festményeihez írt sorozatával találkozhatunk). Ezt a kétkedésekkel teli, fájdalmas rezignációt erősítik tovább főleg az idős nemzedék (Csorba Győző, Illyés Gyula, Vészi Endre stb.) által írt életbölcseleti, számadás jellegű versek, de az utánuk következő korosztály (Fodor András, Juhász Ferenc, Takács Imre stb.) tapasztalata is mintha ebbe a létélménybe gyökerezne, és ráadásul a fiatalok (Apáti Miklós, Bella István, Berták László stb.) sem igazodnak másként, a komorabb húrokon pengetik ki a maguk hangját. A kötet harmadik vonulatában a nagy elődökhöz, mesterekhez fordulás (Radnótitól Dylan Thomasig hosszú a sor) versei sem hatnak sokkal megnyugtatóbb- nak. Ezek láttán aztán az olvasó okkal boronghatna, kedvében elkeskenyedve, ha nem tudná hogy költőink harmónia-keresésének természetes állapota ez a vívódás, ez a tépelődés, együtt- gyötrődés a világ bajával, melyből végül is megterem» tűdik a szép eszménye, maga a vers. Sok nevet soroltunk fel, mégis keveset ahhoz képest, ahányat egy teljesebb bemutatás megkövetelne. Mert említeni kell Ratkó Józsefet, aki megyében élő költő és állandó tagja évek óta az antológiának, és említeni kellene a többieket is, akiknek lírája gazdagabbá tette a mostani gyűjteményt. Azt a könyvet amelyből — Juhász Ferenc szavaival szólva — kitűnik: „Az írás nemcsak személyi, de közösségi küldetéses munka.” (Magvető Kiadó, 1979.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 29; Könyvespolc
