Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

1979. április 30.

KELET-MAGYARORSZÁG

3

Kiváló munkahelyek kiváló dolgozói

A vegyész

és a többiek

A nehézipari miniszter a Kiváló Munkáért kitüntetéssel jutalmazta Molnár Emő- né Oláh Annamáriát, a tisza- vasvári Alkaloida minőségellenőrzési főosztálya vezetőjét.

Almikor először (hallottam tőle, hogy a „;meg”-et „mög”- nek ejti, talán mondania sem kell, ő bizony szegedi. A Tisza menti nagyvárosban szerzett vegyészi oklevelet, és amióta tizenkét éve diplomáján megszáradt a tinta, az Alkaloidában dolgozik. Jelenlegi posztjára 1977-iben került, előtte az analitika I. osztályt vezette.

Munkájából kitűnik: magáénak érzi az Alkaloidát. Atbból pedig, hogy tagja a megyei tanácsnak és a tanács végrehajtó bizottságának az látszik: közel állnak hozzá a közügyek. De bizonyíték ez arra is, hogy azonosult lakhelyével Tiszavasvárival és Szaboles-Szabmár megyével. Férje szintén a gyárban dolgozik: a kémia I. üzemet vezeti. Lánya 12, fia pedig 4 éves.

Keze beszédes, szemüvege barátságosan csillog. Csak akkor válik határozatlanná, amikor arra kellene válaszolnia: Minek köszönheti a kitüntetést? „Ez — mondja — talán a kollektíva döntése... De az biztos, hogy a többiek munkája nélkül ezt én sem kaphattam volna meg.” Érződik szaván: nem álszerénységből mondja, hanem őszintén gondolja.

Az elismerésnek azonban, egészen kézenfekvő oka is

volt. Például az, hogy a gyárban előállított alapanyagokra, gyógyszerekre jogos kifogás belföldről, de külföldről sem érkezett. Ez viszont az ő és az általa vezetett főosztály jó munkáját is tükrözi. Mert kényesen ügyelnek arra, hogy még a legcsekélyebb hibával se mehessen ki a gyárból áru, tudják, élet- fontosságú anyagokról lévén szó, elnézésnek helye nem lehet.

Molnár Ernőné inkább használta a többes szám első személyt, amikor önmagáról faggattam, mint az egyes szám első személyt. Amikor megmutatta birodalmút, a laboratóriumokat, látszott, ez sem formaság nála. Eddigi elismeréseit firtattam; válasz helyett a főosztályt dicsérő, szocialista munkaver- seny-győzelmet hirdető zászlót mutatta. „Mit szeretne még elérni?” Felelete rövid volt: „Mindig mindenben

megfelelni a követelményeknek.”

A cipész kincse

Nyugodt, megfontolt ember benyomását kelti. Olyannak látszik, akinek az állandóság az életelemé, aki ritkán teszi le a voksát, de sokáig kitart mellette Biztos, hogy megfontoltsága, kitartása is közrejátszott az elismerésiben : Furmann Tibor, a Nyíregyházi Cipőipari Szövetkezet anyagraktárosa Kiváló Munkáért kitüntetést kapott.

Furmann Tibor ötvenegy esztendős. Beregdarócra való, de a szakmát Beregszászon tanulta 1942-lben. Néhány évig vasutas is volt, de nem neki találták ki a mindig másutt létet, a sok vándorlást kívánó munkát. Állandóságot Nyíregyházán, a szövetkezetben lelt.

Huszonhat éve dolgozik a szövetkezetben. Arra a kérdésre, hogy mi volt itt a legnagyobb változás a több, mint negyedszázad alatt, ’két számot modott. Amikor idekerült és szalagnál dolgozott, sarkat és talpat készített, napi négyszáz pár cipő kerekedett ki a kezük alól. Ma két és fél ezer...

Szalagon kezdte tehát, de tizenegy éve már, hogy raktáros. Ma pedig: főraktáros. A .munkakör megváltozásában sok minden játszott közre. Megműtötték, és nem mehetett vissza a szalag mellé. Vezetői úgy látták, ő alkalmas lehet arra, hogy sokmilliós értékre — valóságos kincsre — vigyázzon, úgy bánjék a nyersanyaggal, és a kész cipővel, mintha minden négyzetcentije, minden párja, az övé, csakis az övé lenne. És, ami fontos szempont még: őt vonzza a papírmunka, szereti a számokat és rendelkezik azzal a pontossággal, ami nélkül ezt a munkát becsületesen elvégezni lehetetlen.

Ez lesz a legnagyobb kitüntetése, — máig legalább —, de sokrétű ténykedését eddig is elismeréssel honorál, ták. Volt ő légóparancsnok,

de ezt is úgy csinálta, hogy hiba rie lehessen benne. Kétszer lett a szövetkezet kiváló dolgozója. Vezetett szocialista brigádot, a szövetkezetben megalakult elsőt, aminek alapító tagja volt.

Szavaiból kitűnik: nem

csak a munkahelyén teremtett magának szilárd alapot, de a hátország, a család és az otthon is biztos talajt ad neki. Felesége a járási hivatalban dolgozik. Nagyobbik lánya a Külkereskedelmi Főiskola hallgatója, a kisebb pedig nyolcéves. Otthon barkácsol: leginkább a fát szereti. Mert szépen megmunkálható Van egy aprócska kertje, egy: talpalatnyi földje, mindössze 60 négyszögöl. Minden gyümölcsfából van rajta egy. Apró ágyásokban termeli a zöldséget. Haszna persze legfeljebb annyi van ebből, hogy az otthoni asztalra jut belőle. De többet ér ennél az öröm, hogy ebből a kicsiny birtokból is képes kihozni azt, amit lehet, hogy dolgozhat rajta és érezheti: munkája itt is gyümölcsöző.

Zsuzsa,a szabász

Haján megcsillan a lámpa fénye, ahogyan a munkapad fölé hajol. Törékeny alakját inkább elképzelném egy íróasztal mögött, mint itt, a ruhaanyagok birodalmában. Keze alatt készülnek méretre a kábátok, blézerek egyes darabjai, nyer alakot a még holt anyag.

Hét évvel ezelőtt került a Divat Ruházati Vállalathoz Szabó Zsuzsa. Nagyon fiatal volt még, nem töltötte be a tizenötödik életévét Gimnáziumba járt, de hamarosan abbahagyta az első évet. Betanított munkásként varrónő volt egy évig. Most már mosolyogva mondja, hogy 4,50-es órabérrel kezdett és az első fizetése nem érte él az ezer forintot sem. A varrógép mellől a szabászatra került. Eddig hat esztendőt töltött el ezen a helyen, megszerette a munkáját, őt is szeretik a munkatársai, megbecsülik a vezetői.

Zsuzsa nem elégedett meg azzal, hogy betanított munkás, ő többre vágyik, s ezért mindenre kész. Három évvel ezelőtt beiratkozott a ruhaipari szakközépiskolába. Érettségiig még egy év, de már újabb terveket szövöget magában: jelentkezik a hathónapos technikusi átképző iskolába. Öra_ és teljesítménybérben dolgozik, s havonta megkeresi a háromezer-ötszáz forintot is. Közben Zsuzsa a vezetője már négy éve a Krúdy Gyula Szocialista Brigádnak és tagja a vállalat szakszervezeti bizottságának. S mindezt bejáróként végezte, hiszen. egy fél éve költözött be a szüleivel Nyírturáról.

Zsuzsát tavaly megválasztották a Helyiipari és Város- gazdasági Dolgozók Szakszervezet központi vezetősége tagjának. Nagyon boldog

A vasutas harminc éve

— Én csak egy láncszem vagyok a többi dolgozó iközött

— szerénykedik Szilágyi István. — Szerintem akkor érünk el eredményt, ha a legjobb tudásunk szerint dolgozunk.

Harmincadik éve vasutas, aki nap, mint nap Ojfehórtö- rói jár be dolgozni a nyíregyházi állomásira. Pályafutása a régi vasutasokéval egyezik: a legnehezebb fizikai munkát jelentő pályafenntartásnál kezdte, majd átkerült a rakodási részleghez. Tanult, vasúti szakvizsgákat szerzett. Előbb raktárnok volt, megismerte az állomás minden részét, majd aztán került jelenlegi helyére, az üzemi rakodásirányító posztjára.

— Összekötő kapocs vagyok a vasút és a szállító felek között — jellemzi munkáját. — A kereskedelmi szolgálatnál az én feladatom az, hogy a Nyíregyházára érkezett küldeményeket a szállító felek iparvágányára beállítsák, az ott feladott kocsikat elszállítsák.

Az állomásfőnöki irodában egy falat már majdnem teljesen beborítanak az oklevelek. A nyíregyházi vasutasok évék óta a legjobbak között vannak. A múlt évi munkájuk alapján a kiváló vasúti csomópont címet nyerték el. S ebben nagy szerepe a növekvő áruszállítás mellett a pontos és gyors munkának.

— Ahogy nőinek kifelé a gyárak, úgy lesz mind több az áru, amit el kell szállítani

— mondja Szilágyi István. — A papírgyárnak már 50—60

és határtalan szorgalommal látja eí vállalt feladatát. (Egy korábbi lapunkban már beszámoltunk erről.) Azóta felszólalt a vezetőség ülésén, átesett a tűzkeresztségen.

A kívülálló úgy gondolja, hogy egy fiatal lány szinte belefullad ennyi munkába. Aim Szabó Zsuzsát nem ilyen fából faragták Szervez, versenyeket rendez, társadalmi munkát bonyolít le, tanul, s mindezt természetesen munkaidő után. Emellett jut még

ideje moziba járni, táncolni és olvasni, nem különbözik hozzá hasonló korú társaitól: Vállalati és társadalmi munkáját becsülettel ellátja. Egyben azért mégis különbözik, lelkiismeretességében, odaadó, szorgalmas munkájában. Zsuzsa nem öncélúan végzi amit csinál. A közért, a társadalomért dolgozik. Ezért örültek a munkatársad is, amikor megtudták, hogy a Vállalat Kiváló Dolgozója kitüntetéssel .jutalmazzák.

kocsi is kell egyszerre. Most épül a gumigyári iparvágány, onnan is lesz bőven rakomány. S a raikodásirányíták- nál a létszám ugyanaz, mint ami a kisebb mennyiségnél volt.

A vonatok beállítása, a szállítás összehangolása most még nehezehb, mint korábban volt. Ügyelni kell arra, hogy minél kevesebb legyen a késetten kirakott kocsik száma, hogy a szállíttatok elégedettek legyenek a vasút munkájával. Ez állomáson belül is jó összhangot követel, hogy a forgalomért felelős vasutas megértse, ha a rakodás akadozik, s viszont.

— A munka jó menetét abban látom, hogy megértsék az emberek egymást. Sokszor én csak kérni tudok, hogy egy kocsit hamarabb rakjanak ki, mert másutt várják, viszont ha megértés van, akkor teljesítik a kérést — árulja el az eredmények egyik „titkát”. — Azt szerettem volna, ha most kezdeném a vasúti szolgálatot. Jó a műszakbeosztás, kevesebbet fáradunk, mint régen.

Munkáját Kiváló Munkáért kitüntetéssel ismerték el.

A boltvezető és a vevők

Hatodszor kapja meg a Szövetezet Kiváló Dolgozója kitüntetést huszonkét év alatt Papp Jánosné, a Nagykállói ÁFÉSZ dolgozója. Mit tett a több, mint két évtized alatt a lakosság ellátásáért, s hogyan segítette a munkáját az ÁFÉSZ ?

— Egy négyszer négy méteres levegőtlen, élelmiszerekkel zsúfolt kisboltban kezdtem a munkámat — mondja. — Akkor a havi forgalmaim alig érte el az ötvenezer forintot. Természetesen azóta nagyot változott a helyzetünk. Ezt a boltot, ahol most dolgozóim két éve, éppen május elsején adták át. Tágas, világos, levegős, megfelelő raktár tartozik hozzá, s bizony a forgalom is jócskán megnőtt. A régi kisboltnak most a (hatszorosát áruljuk havonta, az árukészletünk pedig száznyolcvanezer forint.

Az élelmiszer-csemege bolt Kiskállóban található. A legközelebbi üzlet jó egy kilométerre van ide. Sok vevő keresi fel a fapavilon jellegű boltot, ünnepek előtt különösen megnő a vásárlók száma.

— Ketten dolgozunk, s van egy tanuló is, kiszolgálunk, pénztárgépet kezelünk — folytatja az üzletvezetőnő — egyszerre sokfelé kell figyelnünk. A legnagyobb kereslet tejből, húsból van. Mindig kapunk friss bontott csirkét, tavasszal pedig primőr árut is árulunk, paprikát, paradicsomot, salátát. Az árukészletet igyekszünk a vevőik kívánsága szerint ösz- szeállítani, hiszen ezt kell szem előtt tartásiunk.

Reggel hat órakor nyitnak,

s a legritkább esetben tartják be a zárási időt, a tíz órát. Nagyon sokszor negyed-, féltizenegykor kerül a lakat az ajtóra. Délután pedig három órától fél hétig tartanak nyitva. Egy kis presszógépen kávét is főznek, amit reggel sokan keresnek a Kálló- semjén, Nyírbátor felé igyekvők. Emellett üdítő italokat is árulnak a büfében. Tavaly hatszázötvenezer forinttal árultak többet a tervezettnél. Az ez évi tervük hárommillió-háromszázezer forint.

— Nagyon megszerettem a kereskedelmet. Ügy érzem nem lennék igazán boldog, ha máshol dolgoznék. A Kodály Zoltán Szocialista Brigádommal már harmadszor nyertük el az arany fokozatot. Ha újra kezdhetném, akkor is csak a kereskedelmet választanám.

Fogatosból állatgondozó

Vadász István, nyírkarászi parasztember alapító tagja volt a Május 1. Termelőszövetkezetnek. Mindez harminc éve történt. Akkor tizenöten összefogtak, és úgy döntöttek együtt művelik meg a földet.

— Nem volt nagy területünk — kezdi a beszélgetést az ötvennyolc esztendős Vadász István — mindössze száz holdon gazdálkodtunk. Ehhez jött még a huszonöt hold gyümölcsös. Kukoricát, gabonát termeltünk a földben.

Fogatos volt világé létében: szántott, vetett, ekekapázott, majd lovaspermetezővel permetezett. Mostani munkakörébe tizenöt évvel ezelőtt került.

— Közben megváltozott a termelőszövetkezetünk — folytatja Pista bácsi. —Kará_ szón két téesz volt, 1972majd lepakolni az állatok ellátása mellett. Reggel, vagy inkább hajnalban már két órakor csörög az óra és este nyolc óráig, az utolsó fogat beérkezéséig nincsen megállás.

— Minden második nap dolgozom — mondja Vadász István. — A lovakra még mindig szükség van, ha nem is a termelőszövetkezetnek, hiszen itt amit lehetett gépesítettek. A háztáji gazdaságokban ezek az állatok végzik a szántást, ekekapázást, s minden más szállítási munkát. Sokáig nélkülözhetetlenek lesznek még.

Pista bácsi szereti az állatokat, két lovat, Sárit és Gazsit különösen, de nem kivételez velük, ök is csak annyi abrakot kapnak, mint a többiek.

— Kicsit elfáradtam már.

ben egyesültünk, majd tavaly a gyulaházi gazdasággal is. Most a Béke a termelőszövetkezetünk neve. Mint állatgondozó azért nem szakadtam el a fogatoktól sem. A huszonhat ló és a tizenkét csikó ápolása, etetése mellett rendszeresen hajtok fogatot. A szomszédos hízó- marha-istáJlóból naponta (kihordok hetven mázsa trágyát.

Bizony nem könnyű munka ezt a mennyiséget felrakni,

Majd harminc évet dolgoztam eddig szövetkezetben. Két év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt, de azért szeretnék még továbbdolgozni. Ha hívnak majd, örömmel vállalom a munkát.

S miért ne marasztalnák Pista bácsit a hatodik „iksz” után is. Ezt bizonyítja, hogy munkája elismeréseként a mezőgazdasági miniszter Kiváló Munkáért kitüntetéssel jutalmazta.

Az oldalt összeállította: Császár Csaba, Gaál Béla, Lányi Botond, Sípos Béla és Speidl Zoltán