Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. április 15. o KLUBRÓL KLUBRA Akikért a vészharang ... A klub angol szó, jelentése: kör, társas kör, illetve (külföldön) társadalmi egyesület, továbbá ennek helyisége. Az angol úr, ha ad magára, tagja valamiféle klubnak, ahol a hét egy vagy több napján X időt eltölt. Az angol mintát lehetetlen utánozni, a szó szinte országonként mást és mást jelöl. Nálunk főleg az úgynevezett — ifjúsági klubmozgalom terjedt el, az üzemekben zömmel a KISZ-szervezetek fennhatósága alatt, illetve művelődési házak fenntartásában. Nekem máig is az a lengyel klub a legemlékezetesebb — egy Nyíregyháza nagyságú városban —, ahol minden nap el lehetett olvasni a Népszabadságot, s más országok lapjait is, teát főztek és kávét, s a létszám miatt az úgynevezett közös foglalkozások helyett érdeklődés szerint szakosított programok közül lehetett válogatni, a könnyűzenei bemutatótól a politikai vitafórumig. Több hónapig jártunk sorozatunkkal megyénkben klubról klubra. A hivatalosan nyilvántartott 270 közül természetesen válogatnunk kellett. Minőség és működési jelleg szerint igyekeztünk választani azok között, melyek valamilyen szempontból példaadók lehetnek. Ezért kopogtattunk be üzemi, művelődési házban működő, vagy iskolai klubba, jól működő közösségekhez, illetve ezért próbáltuk kutatni a jó szándékkal szervezett, de halódó klubok szétbomlásának okait. Mindegyik tartogatott valami meglepetést — jót, vagy rosszat —, amelyet az összes többi klub tagjainak, fenntartóinak, valamint a klubmozgalomtól távol maradó, de a közösségi művelődési szokásokat igénylő érdeklődőknek hasznos továbbgondolni. összefoglalásként elsősorban azt állapíthatjuk meg a bemutatott klubok tevékenysége alapján, hogy a pár évvel ezelőtt megkongatott vészharang, mely a klubok pusztulását jövendölte — elhamarkodottan szólt. Még akkor is, ha évek óta nincs már nyoma sem a klubokban a 10—12 évvel ezelőtti hőskori lelkesedésnek. Régi klubosok emlékeznek még, hogy szaporodtak egyre-másra a drága pénzen felszerelt, mindennel ellátott üzemi klubok, ahol kezdetben sok helyen kétszázas létszám is volt. Az újdonság varázsa elillant, az erőszakosan tervezett, úgynevezett kötött programok megölték a klubmozgalom lelkét, tudniillik az önkéntes választásra és a személyes igényekre épülő közös szórakozás-művelődés lehetőségét. Ezt a folyamatot csak gyorsította az a tendencia, hogy ha már van klub, az ne álljon kihasználatlanul, ezért az üzemi KlSZ-szerve- zet munkatervében rögzített kulturális feladatok végrehajtásszerű megvalósítása olykor összemosódott a kötetlenebb klubfoglalkozásokkal, olykor pedig a „klubélet” kifejezetten az évfordulós megemlékezésekben merült ki, melyek inkább vállalati ünnepséghez, termelési tanácskozáshoz hasonlítottak. Jó szándék vezette azokat, akik a bejárók klubjával kísérleteztek, s a várakozási időt szerették volna hasznossá tenni. A bejárók klubja azonban szintén nem klub, inkább afféle kultúr-váróterem. Ezekre persze még így is változatlanul nagy szükség van. Az üzemi klubok körében sok helyen alakult ki, hogy diszkóval igyekeztek fellendíteni a lankadó érdeklődést. Ez bevált, ami magától értetődik, minthogy természetes a tizen- és húszonévesek érdeklődése a zene iránt. Érdekes azonban az, hogy a „diszkóközönség” megbarátkozott az úgynevezett kiegészítő programokkal is, sok helyen tartanak két zenei blokk között rövid ismeretterjesztő előadást, szellemi vetélkedőt, társasjátékot stb. Igényes program, egészséges, jó közösségi élet és sok erős baráti kapcsolat azokat a klubokat jellemzi, melyeknek tagjait valamilyen szakterület iránti érdeklődés hozta össze. Sorozatunkból kiderült, hogy azok az életképes közösségek, melyek spontán alakultak, külső vagy felső toborzás nélkül, s meglévő belső igényekre épülnek. Ilyen volt például a mátészalkai agrárklub, melynek nyugdíjas tagjai adták a cáfolatot azoknak a népművelőknek, akik „nincs igény ilyesmire” jelszóval nem is kísérleteztek hasonló klubok életre hívásával. Ugyanilyen tapasztalatot szerezhettünk a három nemzedéknek otthont adó barkácsklubban Vásá- rosnaményban, vagy az ifjú zenebarátoknál Kisvárdán. A diákok számára az általános iskolásoknak szóló gyermekkluboktól a főiskolások klubjaiig az oktatási intézmények és a művelődési házak egész serege tart fenn klubokat. Felbecsülhetetlen a jó gyermekklubok értéke. Ezekben lehet egy életre szóló késztetést adni a felnőtt korban folytatandó „tanulásra”, megalapozni azt az igényt, hogy az ismeretek szerzése, bővítése, a műveltség gyarapítása az intézményes és kötelező oktatás befejeztével más formában: önképzéssel folytatódjék. Sokkal színesebb, gazdagabb a közép- és főiskolai klubok programja, mint amennyit ezekről akár közvetlen környezetünkben is hallunk. Némelyikben olyan művészeti csoportok is működnek, melyekkel a város, a nagyközség kulturális életében is számolni lehet. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy a diákok első dolga a tanulás, érthetetlen az a „belterjesség”, mely például a tanárképző esetében továbbra is szívósan tartja magát. Lehetséges, hogy átmeneti állapot tanúi voltunk sorozatunk írása idején, de lehetséges az is, hogy az említett vészharang a kisebb falusi klubokat mégis csak jogosan riasztja; mi azt tapasztaltuk, hogy ezek a klubok vannak a legsiralmasabb helyzetben. Évről évre odaítélnek különféle címeket — aranykoszorús, kiváló stb. —, s mégis, a kitüntetett klubok között is alig-alig találtunk olyat, amelyből tartós és tartalmas klubéletről számolhattunk volna be. Ugyanakkor azt sem fogadhatjuk el, hogy a falusi művelődési házak vezetői érdektelenségre hivatkozva ne is keressék a klubmozgalom új, a helyi viszonyoknak megfelelő formáit. Ezek a klubok már csak azért is nehéz helyzetben vannak, mert szemben az egy-egy szakterületre specializálódott közösségekkel, úgynevezett általános jelleggel működnek. Elvileg tehát mindenféle érdeklődési körrel számolniuk kellene. Az ilyen klub azonban az, amelyik nem „születik” magától, amelyet igenis szervezni kell! Hasonló gonddal küszködnek nagyobb városaink lakótelepi művelődési házainak népművelői is az úgynevezett általános jellegű klubokkal. Hallottunk néhány kísérletről — gyesen lévő kismamáknak tervezett ismeretterjesztő programokról, vagy szobanövények ápolásáról tartott tanácsadó sorozatról — ezek klubszerű folytatásáról érdemes lenne gondolkodni. A számszerűen igen sok klub között van aztán jó néhány, melynek a klubhoz a nevén kívül semmi köze. Az előadássorozatot, a szakköri foglalkozásokat kár klubnak nevezni, mint ahogy nem az az archívfilmek klubja sem, annak ellenére, hogy évek óta több száz érdeklődőnek nyújt sikeres programot. Izgalmas kérdés: legyen-e tagsági díj? Helyenként változik a vélemény. Mi azt tapasztaltuk, hogy erősebb a kötődés a közösséghez, ha van tagdíj, még ha csupán pár forint is az. S végül mindazoknak, akik nem lehettek tanúi, ezúton adjuk tovább: Nyíregyházán a városi művelődási központ április I-re bolondos klubfelvonulást szervezett >— kellemest a hasznossal összekötve. Minden különösebb előkészítés nélkül tizennégy klub startolt, s meglepetésre zömmel olyanok, amelyekről eddig alig hallhattunk. Ha ezekhez hozzávesszük az ismert és jól működő iskolai és üzemi klubokat, arra következtethetünk: szükség van efféle „fórumokra”, találkozókra. Mert élnek a klubok, legfeljebb nem úgy, ahogy a „nagykönyvben” megírták, hanem úgy — és ez a legfontosabb —, ahogy nekik tetszik ... B. E. Vasárnap délelőtt a kisvárdai gyermekklubban. (V. P. felv.) Kisze Kata és a maskurás legények Húsvét Galgamácsán Máshol a maskarázás farsangkor van, kizárólag Gal- gamácsán húsvét hétfőjén — mint ahogy a májusfa ünnepét is pünkösd szombatján, és nem a szokásos május elsején tartják. Hogy a Galga menti kis falu népszokásai fennmaradtak és ma is élnek, Vankóné Dudás Juli népművész munkájának eredménye. Juló néni a falu szülötte, kislánykora óta rajzolja, gyűjti a régi paraszti élet szokásait, közösségi megnyilatkozásait, s a fiatalokból csoportokat alakítva továbbplántálja a hagyományokat. 1956-ban megkapta a népművészet mestere címet a népi életet ábrázoló rajzaiért, népdalok, népszokások _ gyűjtéséért, tánccsoportja működéséért. „Falum Galgamácsa” címmel könyve is jelent meg. Ebben hű krónikása szülőfaluja életének kora gyermekségétől nagymama koráig, s nyomon kíséri a népszokásokat a bábut varrogató libapásztor gyerekek játékától a temetési szokásokig. Milyen volt a húsvét régen ebben a kis nógrádi faluban? Virágvasárnapra megvarrták a lányok Kisze Kata díszes ruháját és a zsupszal- mából készült bábut dalolva vitték végig a falun. A határban elégették, vagy a folyóba dobták. Annak jeléül, hogy vele együtt megszabadultak a téltől, ami a betegséget, a gonoszt, a szerenA menyasszony negyvenhármas férficipőt visel, a nászhintó is lehetne díszesebb. De minél furább, annál jobban mulatnak a nézők. csétlenséget, jelentette. Ezután következett a nagyhét, a húsvéti előkészületek ideje. Előző héten már bevetették a virágoskerteket, mert azt veteményezni virághéten kellett, hogy egész évben szép legyen. Virágvasárnap aztán virágos ruhákba öltöztek a lányok, végre kibújhattak a sötét téli ruhákból... A nagyhéten mázoltak, tapasztottak, meszeltek. Akkorra már elkészültek a keményre vasalt ruhák: slingelt kendők, fehér alsószoknyák. A fejkendők tiszta fehérek voltak, fehér madeira hímzéssel. Pirossal csak a név kezdőbetűit, meg egy ötágú koronát varrtak a kendő sarkába. Juló néni szerint: ez valami jobbágyi maradvány volt. De akadt olyan öreg néni, aki a királyi koronát látta benne. Ezt az összes Galga menti falvak így viselték. E nélkül egy zsebkendőt sem készítettek. Nagyszombat este aztán hangos lett a falu. A legények bandástul vonultak végig az utcán, énekeltek, har- monikáztak. A lányos házak előtt — ahol megfelelő térség volt — táncoltak, mulattak este tízig. Húsvét vasárnapján nem lehetett duhajkodni. De hétfőn a locsolás sok vidám huncutságra adott alkalmat. Korán keltek ilyenkora lányos házaknál, mert a legények szerették ágyban meglocsolni a leányt. Régebben nagyon durván öntözköd- tek. Odayitték a lányt a kúthoz, átöleltették vele a kút- gémet és vödörrel zúdították nyakába a jéghideg vizet. Ha az anyja védeni akarta, ő is kapott egy vödörrel. öntözés után felöltöztek a legények maskurának. Alakítottak medvét, boszorkát, csendőrt, orvost, bakteri . .. Kosárba gyűjtötték a friss tojást. Náluk nem piros tojást szoktak ajándékozni, hanem fehéret. Néha összegyűlt ezer is, azt eladták és este elmulatták az árát. A mulatságot a legénybírók irányították. Ök nem öltöztek maskurának, ők voltak a legények eleje: vigyáztak a tekintélyükre. Ráncolt bőgatyában mentek a mulatságba a legnagyobb hidegben is, legfeljebb nadrágot vettek alá. Vállukon vitték a faragott rudat, amelyre a lányok sonkát, szalonnát akasztottak. Este a bálban ebből vacsoráztak a zenészek ... Amint a felvételek mutatják: Galgamácsán ma is élnek a húsvéti népszokások. Igaz, másként, mint régen. Vödör víz helyett megteszi a szagos víz is. S ha a tánccsoport tagjainak van is fehér alsószoknyájuk, a keményítőbe ma már nem tesznek bo- raxot, hogy csörögjön, ha beráncolják ... De ma is beöltöznek a hagyományos maszkákba : maskuráznak, szedik a tojást és dallal-tánccal köszöntik a tavaszt. R. E. Dalolva-táncolva köszöntik a tavaszt Galgamácsán. Feltámadás öcsémmel egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Végül is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta, hogy ne, fáj! Tovább síneztünk. — Gyűjtsünk közösen? — kérdezte. — Miért, mennyid van már? — Negyvenhat forint. — Nekem ötvenkettő — mondtam. — Jól van, de én még meglocsolom á Pankát is, meg a Sipőczéket. — Én meg a Vanyus Marit. — Azoknál csak tojást kapsz úgyis! Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp csak arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért. De bor se kell nekik ahhoz, hogy belekössenek két ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apám fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek! A cigánysor végén elkanyarodott a sín, a putrik is, mi meg a Kút utcán mentünk tovább. — Nekem még majdnem tele van — dicsekedett öcsém a kölnisüvegét mutatva. — Jövőre már nem locsolok pénzért — mondtam neki. — A Knolléknál ki se vettem a dugót — folytatta, mintha nem is szóltam volna. — Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én is tovább a magamét. — De te csak negyedikes leszel... Megláttuk a nagyapát, a kútnál. Hozzászaladtunk, barackot nyomott a szép frizuránkra. — Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok! Futottunk a kapuig... Aztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáék- hoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának, ha jól emlékszem, kölnit vittünk, volt, amikor konyharuhát, egyszer kötényt is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket— forintokat, hogy legyen a kölnire, meg a borra. Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget, meghúzta. Köpött egyet és nem tudta, mit csináljon velünk. Aztán csak annyit mondott, hogy KM
