Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Palócműzeum Balassagyarmat Palóc Múzeumának kiállítótermeiben elhelyezett néprajzi anyag — háromkorszakos tagolással — a nógrádi parasztság építkezését, a ház (szoba) berendezését, viseletét, a munka- és használati eszközeit mutatja be. Első képűnk: az 1700—1848-as korszak palóc lakóházában egyetlen fűthető helyiség volt. A család tagjai a téli hónapokban itt tartózkodtak, dolgoztak és éjszaka itt is aludtak. A bútorok többsége házilag készült. Az ezt követő korszakban a házilag készült bútorok helyét már felváltja a kismesterek festett, faragott bútora. A kemence nyílása a pitvarba került, a szoba munkahely jellege megszűnik. A család tagjai csak ünnepnap tartózkodnak itt. 1918 után, a harmadik korszakban pedig eltűnik a búbos kemence is, helyét a falnál csikómasina, vagy vaskályha foglalja el. A bútorok és más berendezési tárgyak városi hatást tükröznek. Győri Lajos képriportja Áramütés Kisfiú és leány ünnepi viseleté az 1900-as évek elején. A századfordulóig a lakás- textíliát leggyakrabban szövött hímmel díszítették. Ezeken az uralkodó szín a piros volt. Az előtérben szalmából A múzeum mögötti parkban zsuptetős palócházat találunk. Éveken át ajánlgattam Debrecenben megforduló rendezőknek, hogy használják fel motívumként a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyönyörű épületét. Mindenki áradozott a kivételes szépségű palota láttán — kivált aki először látta a homlokzatot, a díszudvart stb —, aztán megfeledkeztek arról az ígéretükről, hogy „majd egyszer forgatnak a csodálatos környezetben”. Bacsó Péter törte meg a jeget. Az Áramütés című új magyar film cselekményének jelentős része az egyetemi miliőben játszódik. Gesztusához — gondolom, megbocsájtható lokálpatriotizmussal — gratulálok, de krónikásként ennél hálátlanabb feladatom van: a filmről elemző méltatást kell írnom. Nem kerülgetem a forró kását: az Áramütés nem tartozik a rendező sikerült alkotásai közé. Mai kérdésekről szól, izgalmas közéleti problémákat boncolgat, de híjával van annak a mélységnek, melyet — jámbor óhajként, esztétikai normaként — a jelent megelevenítő művekkel szemben követelményként támaszhatunk. Még pontosabban: tisztázatlan az alapállás is, nevezetesen az, hogy az Áramütés voltaképpen milyen törekvések szószólója, kit támogat, miért készült. Bacsó — nem először munkásságában — „feldobja a labdát”, aztán elfelejti elkapni. Érdekes szituációkat teremt, de a realizmus logikáját rész és egész összefüggéseiben nem követi. Két nagy témát is hagy elsikkadni a filmben. Ahhoz, hogy állításunkat bizonyítsuk, fel kell idéznünk a cselekmény fontosabb mozzanatait. Fésűs Virág főiskolára jár, de nem nagyon „csipkedi magát”. Pedig nincs rossz dolga. A kórussal, amelynek tagja, eljut a finn fővárosba (ahol egy fiatalembert tüntet ki kegyeivel). A helsinki kalandnak kellemetlenek a következményei: fegyelmi tárgyalást hívnak össze, mert a lány önálló programot csinált magának. Virágot furcsa kapcsolat fűzi bátyjához, Vincéhez. Testvére — aki szülei helyett nevelte húgát — mindent elkövet, hogy segítsen a kissé szertelen és túlságosan önfejű Virágnak, ez azonban nem könnyű feladat. Azért rendhagyó a viszony közöttük, mert a féltés mellett a szokásosnál (megengedettnél?) nagyobb vonzalom motiválja a felelős beosztásban dolgozó .— egy pulykatelep vezetőjeként tevékenykedő — Vince viselkedését. Családi kapcsolataik meglehetősen zűrösek. Anyjuk Pesten él: idegbeteg. Férje segítőkész, de erőtlen. Vince a legerősebb jellem a famíliában, ám saját érzelmi egyensúlyát ő sem képes megteremteni. Virág egyik munkahelyről a másikra vándorol. Gyermeket vár a finn fiútól, de elvetél (a gyermeket egyébként bátyja (!) hajlandó lett volna felnevelni [!]). Aztán — váratlanul — megérkezik a külföldi szerelmi partner, akit Vince alaposan megleckéztet. Virág egy kórházban kap munkát, de ez sem elégíti ki. Egy razzia során „kiszűrik”, mert nincs bejegyzett állása. Újabb vita és veszekedés Vincével. A történet vége: Vincét áramütés éri (innen a cím), mikor szeretett pulykáit akarja megmenteni. Előzőleg ugyanis kialudt a villany, az állatoknak pedig melegre van szükségük. A sérülés szerencsére nem halálos/ Az Áramütésnek — mint a fentebb részletezett mese bi- zonyitja — voltaképpen két fő eszmei-gondolati röppá- lyája van. Azazhogy lehetne. Az egyik: a személyiség önmegvalósítási lehetőségeinek számbavétele. A másik: az emberi kapcsolatok bonyolultságának érzékeltetése (testvérszerelem). ők ketten — mármint Virág és Vince — olyan életszférában mozognak, melyek a rendező számára lehetővé tennék az alapos társadalmi „szondázást”. Sztorijuk — ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk — szinte kínálja a következő kérdések vizsgálatát: Hogyan kell (és lehet) nálunk érvényesülni ? Meddig terjednek az önálló cselekvés határai? Miképpen célszerű beilleszkedni egy adott közösségbe, illetve: hogy lelhető fel az ideális kollektíva? Vince hivatása megszállottja, ő a pozitív példa. Virág csak teng-leng a világban. Azért nem izzik fel igazán a dráma az Áramütésben, mert a nagy problémákat Bacsó Péter éppen- csak megpendíti, nem vállalkozik azok mélyreható vizsgálatára. A történések — túlságosan sűrű és elnagyolt a cselekmény! — kapkodó dramaturgiával követik egymást, nincs közöttük igazi összetartó erő, szilárd kapocs. A rendező feltehetőleg az értelmes életet kívánja propagálni alkotásával, ehhez azonban sovány a társadalmi atmoszféra és szegényes a bizonyítási apparátus. Ami a másik szálat, a testvérek egymásra gyakorolt hatását, pontosabban Vince Virághoz fűződő ragaszkodását illeti, az Áramütés ugyancsak kétségek között hagyja a nézőt. Tény, hogy a fiatalember egyik-másik tettét a féltékenység rugói mozgatják — s ezek a lépések kívül esnek az elfogadott kon- vénciókon. Ilyen is van, ez is elképzelhető, s ha esetleg viszolygunk is az efféle emberi anomáliákon, Bacsónak nem lett volna szabad megállnia félúton. Azt kellett volna tisztáznia: ml van a kapcsolat hátterében ? Hogyan erősödött és miképp torzult el Vince őrző-óvó féltése? Bacsó egyes epizódokat jól megkomponált (ilyen a hangulatos finnországi betét vagy az anyánál tett lehangoló látogatás), ezek a mozzanatok azonban nem épülnek szervesen a filmbe. Az írói színvonal — nem először a rendező alkotásaiban! — egyenetlen. S egyáltalán: az el- sietettség érződik a beállításokon. Görbe Nóra néhány "jelenetben elárulja tehetségét. Hogy milyen színésznő valójában, majd akkor fogjuk megtudni, ha árnyalt, húsvér karaktert kell megformálnia. Veress József S enki nem mutatta ki, hogy a rendíthetetlen százezerből, az októberi forradalomban részt vett magyar internacionalisták közül mennyien voltak a szabolcsi, a szatmári végekről valók. Bizonyosan nagyon sokan, hiszen a távoli Szibéria földjén örök álmukat alvók sorában is találtam nyírségit, szatmárit, beregit. Nem véletlen, hogy ezek az emberek értették meg az elsők között orosz proletártestvéreiket, s foglak újra fegyvert, de már a népelnyomó, zsarnoki, cári rend ellen, az ott ösztönösen megérzett saját, új világukért is. Természetes, hogy Dózsa György, Budai Nagy Antal, Nyírségi Márton és Esze Tamás talpasainak, 1848 önkényes földosztóinak unokái álltak élére az 1918-as, 19-es forradalomnak is, hogy végre földet, jogot, történelmi igazságot osszanak. Hadifogságból, az első világháború véres csatamezőiről, rongyos bakaruhában jövőkből, a nélkülözéstől és jogfosztottságtól itthon meg- gyötörtekből dagadtak tengerré a forradalmárok sorai egy akarattól eltökélten, véget vetni az úri bitangság- nak, a népnyúzás korlátlan uralmának. Szabolcs-Szatmár megyében összesen hat hónapig állt fent a köztársaság és csupán egy hónapig a Tanácsköztársaság. És mégis azok, akik a forradalmárok soraiban küzdöttek, egy életre szóló szenvedést viseltek el miatta Horthyék kínzókamráiban, börtöneiben, internáló táboraiban. Sokan közülük golyóval, akasztóiéval lakottak meg „bűneikért”, amelyeket soha nem volt képes megbocsájtani a burzsoázia rendszere. Akik megmaradtak, azok számára egy életre szóló tanulsággal járt ez a kevéske idő. A gyárak és a földek kétkezi nincstelenjei a terror negyedszázados árnyékában sem felejtették a mártírokat, a röpke hetek alatt is óriásivá nőtt népuralom rendkívül biztató intézkedéseit. Ezernyi példa bizonyítja, mennyire hazug a reakciós történetírók erőlködése, amely szerint az 1918 és 19-es magyarországi forradalmakban csak egy szűk réteg volt érdekelt. Az Oroszországban harcolók, a magyar őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaságot itthon vívók, a horthysta terror igája ellen küzdők, a Csehszlovákiába, Kanadába és Európa számos országába emigráltak nagy száma is azt mutatja: az egész nép harca, igazi népforradalom volt. „A forradalmak Szabolcs- Szatmár megyei harcosai 1917—1919” című, most megjelent kötet csupán hatvanhárom rövid életrajzot tartalmaz azok közül, akik részesei voltak a nagy történelmi átalakulásnak, s akik már nem élnek. Mégis emléket állít mindazoknak, akik megyénkből indultak el a forradalmak zászlai alá. Közülük sokak nevét nem ismerjük és már aligha fogjuk megismerni, sokakról pedig igen keveset tudunk, mások sorsa, életútja pedig ezután vár feltárásra. Az indokolatlanul — és méltatlanul — szerény külsejű megyei kiadvány mottója : — „ ... tanuljuk meg a régi forradalmárok nemzedékétől az ifjúi lelkesedést és tüzet!” — igen találó. Forradalmár elődeink helytállása ma is példát mutat nekünk a kommunista munkára, magatartásra, a proletár internacionalizmusra. Tanulságul szolgál annak a nemzedéknek, amely ma már csak a történelemkönyvekből, vagy nagyapái, dédapái elbeszéléseiből ismeri a kegyetlenül nehéz, mégis hősies utat, amelynek nyomán eljuthattunk idáig. Eártunk az utóbbi két évtizedben nagy figyelmet fordít a veterán harcosokra, életük, küzdelmük, tapasztalatainak feltárására, s arra, hogy a leszűrt elméleti, politikai következtetések közkinccsé legyenek. Meggyőződésem, hogy a munkás- és parasztmozgalmak helyi történetének feltárása és hasznosítása valóban nagyjelentőségű a politikai nevelőmunkában. E törekvés nyomán született meg a megyei határozat is, hogy fel kell dolgozni Szabolcs-Szatmár munkás- és parasztmozgalmi történetét. Régi adósságot törleszt, alapvető hiányt kellett pótolnia ennek a kötetnek is, amely a megyei munkásmozgalom-történeti bizottság gondozásában, népes szerzőgárda bevonásával látott napvilágot, s kíván hozzájárulni a KMP, a Tanács- köztársaság hatvanadik évfordulója méltóbb megünnepléséhez. A századele ji forradalmi hagyományokban igen gazdag Szabolcs-Szatmár. A helyi, illetve az innen elszármazott harcosokról megjelent életrajzok hozzájárulnak ezek jobb megismeréséhez, a forradalmárok emlékének ápolásához. Az életrajzok is példázzák, hogy 1917 magyar internacionalistái a magyar élet változásáért is küzdöttek. Nem egy veterán saját útjával bizonyította: 1917, 1919 és 1945 szorosan egybekapcsolódik. A most megjelent megyei kötet az első ilyen jellegű munka. Erényeivel, a tartalomban és a formában is felfedezhető hiányosságaival együtt arra buzdít: kívánatos folytatni a kutatást. Szerencsére nyitott kapukat döngetek, mert — ha a huszonnegyedik órában is — széles körű munka indult meg a megyében, hogy felszínre hozzák, kötetekbe gyűjtsék a már eddig különböző lapokban, kiadványokban megjelent életrajzokat, visszaemlékezéseket, pártdokumentumokat. Az életrajzi anyagot is bővíteni szükséges. Olyanok neveivel, mint Kazimir Károly, Margittal András, Hasuly András, Bökö- nyi András és a többi nagyszerű szabolcsi forradalmár. A most megjelent kötet tanulságait leszűrve kell feldolgozni a még élők visszaemlékezéseit a két világháború közötti mozgalomról, a felszabadulásról, az azt követő forradalmi évekről, hogy ez időszak megyei története is méltó helyére kerüljön. Kopka János KU VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. február 4. A forradalmak megyei harcosai