Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

1979. február 18. Q

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Mindenki közlekedik

Minél gazdagabbak vagyunk, annál többet utazunk. A szegény embernek még csak az apostolok lova jut, gyalogosan vág neki a távnak, ha valahová el akar érni. A tehetősebb valamikor lóháton, napjainkban személyautóval indul útnak, s ér mielőbb célba. A jobb módot mutató közlekedési eszköz nem csak a gyorsaságban nyilvánul meg. Többet utazik, messzebb jut, aki élvezi a közlekedés modern vívmányait.

Álljon itt a szakember véleménye:

„A gazdaságilag fejlődő társadalomban szükségszerűen növekednek az utazási teljesítmények. A személy- szállítási igények részben az anyagi termeléssel függnek össze, ahhoz kapcsolódnak, minthogy a lakóhely és a munkahely közötti távolságot napjainkban általában — és a jövőben még inkább — már csak valamilyen közlekedési eszközzel lehet áthidalni. A személyszállítási teljesítmények másik része a lakosság újfajta, sajátos utazási igényeinek kielégítésével függ össze, s lényegében fogyasztási jellegű.”

Kommentárt szinte alig érdemes hozzáfűzni a fentiekhez. Elég csak a mai falura gondolni, amikor egy termelőszövetkezet határa több községet érint, s jogos igény, hogy még a földekre is jármű vigye a tsz-tagokat. Már itt is szétválóban van a lakó- és munkahely egysége. Persze, ha belegondolunk, akkor ehhez bizonyos fejlettség szükséges. Igaz ugyan, hogy a közlekedés alapja a lakó- és munkahely közötti távolság áthidalása, ám több évre visszamenő statisztikák bizonyítják, hogy minél gazdagabb egy ország, minél több az egy főre jutó nemzeti jövedelem, annál több jut egyéni célú utazásra, legyen az bevásárlás, rakonlátoga- tás, vagy éppen a szabad időt kellemesen kitöltő turizmus.

Gyermekkoromban, úgy a hatodik osztály tájékán, egyszer megkérdezte az osztályfőnök: „Ki nem ült még vonaton? Az álljon fel!” Ketten is voltak a majd negyven gyerekből. A tanár a zsebébe nyúlt, elővett két forintot: „Nesze fiam, menj

ki az állomásra, vegyél egy retúrjegyet a szomszéd faluig, aztán a következő vonattal gyere vissza. Fagylalt helyett kipróbálhatod, milyen vonaton ülni.”

Nem tudom, azóta hányszor ült az a két fiú vonaton. Valószínűleg unják és átkozzák az előbb gőzös, majd villanymozdony vontatta füstös kocsikat, mert úgy hozta a sors, hogy mind a ketten felnőtt fejjel az ingázók nagy táborába léptek.

Szabolcs-Szatmár megyében a közlekedési hálózat gerincét ma a vasút adja. A vonalak hossza több mint 500 kilométer. Van nemzetközi fővonal, ahol óránként 100 kilométeres sebességen felül száguldanak az expresszvo- natok, s ott a Nyíregyháza vidéki keskeny nyomközű vasút, amelynek vannak olyan szakaszai, ahol a megengedett sebesség nem haladhatja meg az óránkénti 20 kilométert. (Egy jó futó is gyorsabb annál.)

A vasút egyszerre küszködik a vonalak fejlesztésével, az utazás kulturáltságának javításával, s egyes,

gyenge forgalmú vonalakon a felszámolás gondolatával. Ennek igénye törvényben 1968-ban fogalmazódott meg, amikor elfogadták a közlekedésfejlesztési koncepciót. Az átalakulásnak pedig sokan részesei vagyunk. Az országban ez a megye volt az .első, ahol a gőzmozdonyokat - kivonták a forgalomból. A villamosított fővonalakon még a személyvonatok utazási sebessége is meghaladja az órántkénti 40 kilométert. Tízezrek ülnek naponta vonatra, hogy eljussanak munkahelyükre, mások hetente ingáznak az ország más részeibe. A változást a személy- szállítás számai is mutatják. Amíg országosan megállt, vagy csökkenőben van a vasúti teljesítmény, addig ezen a vidéken még nő az utasok száma. Pedig a prognózisok szerint a vasút egyre inkább csak a nagy távolságú utazásnál marad versenyképes, csak ott tud konkurrálni az autóbusszal, a személygépkocsival, ahol megfelelően sűrű a közlekedés, ahol kényelemben, gyorsaságban többet nyújt, mint társai. Közben a megyében van olyan szárnyvonal — igaz, felszámolásra van ítélve —, mint a Nagy- kálló és Nyíradony közötti, ahol napjában csak három vonatpár közlekedik, háromnégy kocsival, s majd egy óra alatt futja be a 23 kilométeres távot

Említettük, hogy a közlekedés fejlettsége bizonyos szempontból az általános fejlettség fokmérője is. Ismét egy idézettel folytatjuk:

„A területi egység adottságai csak abban az esetben aknázhatók ki mind a benne élő személyek, mind pedig az ország gazdasági-társadalmi élete szempontjából, ha megfelelő mértékben be van kapcsolva az ország területén folyó anyag-, személy- és információáramlást biztosító rendszerekbe.”

Az egyik feltétel nyilván az út. A másik a jármű, ami közlekedik .az úton.

Néhány éve jutottunk el odáig a megyében, hogy minden 200 lakosnál nagyobb településnek kiépített útja legyen. A minőségi követelmények ugyan még hagynak maguk után kívánnivalókat — sok a keskeny, a minimális 6 méter szélességet el nem érő utak hossza —, mennyiségi szempontból viszont az országos átlagnál jobban áll a megye a 2100 kilométeres állami közúthálózattal.

Könnyű megfogalmazni, hogy építsünk több utat, javítsuk a közlekedés feltételeit. Azonban ez milliókba, milliárdokba kerül. A megyében a IV. és V. ötéves terv idején több mint 3 milliárd forintot költenek az úthálózat korszerűsítésére. S akkor még nem beszéltünk az egyéb költségekről, mint az úton közlekedő járművek kiszolgálásáról, az elegendő benzinkútról, a megfelelő javító kapacitásról.

Korunk, s hazánk nagy dilemmája, hogyan tartson lépést ezzel a fejlődéssel. A közúti motorizáció térhódítása olyan mérvű, ami minden országtól súlyos anyagi áldozatokat kíván, s hiába épülnek az autópályák, az alul- és felüljárók, az utak zsúfoltsága mégis tovább nő, nem egyszer már-már lehetetlenné teszi a közlekedést is.

Tudja minden utazó, milyen is az igazi zsúfoltság, ha nyári csúcsforgalomban száll fel Nyíregyházán a sóstói buszra. Ezrek napi „szórakozása”, hogy szoronganak az autóbuszon, egymást tapossák, hogy időben munkába érjenek, vagy hazajussanak. A megyeszékhely helyi járatain 1977-ben több mint 21 millió utazást bonyolítottak le.

Van, aki emlékezik még a pótkocsis autóbuszokra, másoknak már a farmotoros Ikarusok is a múltat képviselik. A járműállomány megújul, mégis nehezen tart lépést az igényekkel. A Volán 5. számú Vállalata ebben az évben is jóformán csak a selejtezendő kocsik pótlására kap elég buszt, 'főbben lennének bejárók a környező községekből, kevesebbet szidnák az autóbuszt, ha legalább kényelmesen lehetne állni. Ám erre a közlekedési vállalat alig 247 autóbusza kevésnek bizonyul.

S milyen az irigy ember? Sóvárogva nézi, hogy egyes vállalatok saját buszaikkal hozzák-viszik dolgozóikat, akik kényelmesen utaznak, mi több, még üres hely is akad.

Mások visszakérdeznek: nek luxus ez, nem sok, hogy a közületi autóbuszok nincsenek kihasználva? Ha csak a számokat nézzük, akkor a megyében az 1977 végi 723 autóbusz bizony sok, különösen ha számításbá vesszük belőle a Volán részesedését. Ám még ha a munkásokról való fokozottabb gondoskodásnak is tüntetjük fel, hogy a tehetősebb vállalatok saját autöbuszparkot hoznak létre, társadalmi méretekben akkor is mindinkább rossznak tűnik ez az arány.

Luxuscikk-e még a személyautó? A válasz: egyre kevésbé. Amíg a megyében 1970-ben hat és félezer volt a személygépkocsik száma, addig napjainkban négyszer annyi kocsit üzemeltetnek. Nyíregyházán minden harmadik-negyedik családnak van autója.

„A gépkocsi elsőrendű funkciója nem a városi, hanem a települések közötti, helyközi közlekedés, főképpen a 30— 50 kilométeres körzetben” — írja dr. Ábrahám Kálmán. S ha ennél a meghatározásnál maradunk, akkor elismerjük a kirándulásra, netán a munkába járásra vonatkozó igényt, a nagyobb kényelmet. Ám le kell szögeznünk, hogy a tömegközlekedés elsőrendű járműve továbbra is a vonat és az autóbusz marad.

Lányi Botond

„...El fog jönni az idő..."

Pedagógusportrék Móricz novelláiban4'

„mesterség szeretetéből fakadó érdek- W * V lődés vezetett a pedagógusfigurák, az UM iskolai miliő keresésére Móricz novelláiban. Olvasás közben merült fel a kérdés: hogyan ábrázolta, milyennek látta „őseinket”, a hajdani pedagógusokat a magyar próza nagy mestere?

Ha kronologikus rendben nézzük a novellatermést, a századelőn (1905—1906-ban) jelennek meg első ízben pedagógusportrék. Ezek jellemzője, hogy az emlékezés meleg vagy komor tónusa színezi át az írásokat.

Tündéri realizmus és a gyermekkor férfikort is beragyogó fényei avatják emlékezetessé a Rektor bácsi című novellát. Az egykori iskolát így mutatja be az író:

......messziről meg lehetett ismerni. Kiugrott az utca közepéig. Talán azért, hogy az iskolakerülő gyerek is belebotoljék. Már az igaz, hogy itt nehéz megszökni az iskola elől.”

A feledhetetlen rektor bácsiról eképp emlékezik:

„.., mitől kezdve kihasadt a hajnal, az öreg rektor bácsi ott ül a két ablak közt és várja a maga csemetéit.”

Az osztatlan iskola tanítási módszeréről ízes humorral az alábbiakat mondja:

„Én már elsőosztályos koromtól kezdve dolgoztam a közműveltség fejlesztésén. Már akkor rám bízta a rektor bácsi a szomszédomnak, a csordás kisfiának tanítását.”

Még a büntetésről is derűsen szól:

Ha mégis hibába esett valaki, két büntetés várt rá. Egyik az ellazsnakoltatás, másik a bocsánatkérés.’'

A militarizáló hajlamú, korszerűtlen eszközökkel dolgozó, antihumánus szellemű tanító urat is megfesti.

Az 1906-ból származó Kedves tanító úr című elbeszélésében olvashatjuk azt a néptanítói hitvallást, amelyet Móricz nagyra tartott, tisztelt, s mely aktualitásából azóta sem vesztett:

„Én egy, csak egyetlen föladatot ismerek, amit teljesíteni kell, egy kelléket, aminek meg kell lenni benne, s egy bűvös igét, ami mindent megnyit előtte: szeretni, szeretni, szeretni. Aki nincs eltelve nßgy, odaadó szeretettel, menjen kereskedőnek, tudósnak vagy katonának, de tanító ne legyen. Sem gyermek, sem fiatalok, sem a nagy emberegyetem tanítója..

Az' 1910-es évek terméséből egy különleges pályarajzot adó írás, A peregrinus emelkedik ki. Hetven éves vándortanítót ismerhetünk meg a művet olvasva, aki töretlen erővel munkálkodik a szellemi parlag feltörésén, sok-sok isten háta mögötti helyen hintve a tudás magvait Kilenc fiút nevelt fel, valamennyit tanítónak.

A húszas évek novellaanyaga témánk szempontjából differenciáltabbá válik. Kél mű méltó leginkább említésre. A füttyös kisfiút kell talán elsőül idéznünk, mert benne a pedagógus személyiségével kapcsolatos követelményekből kapunk ma is megszívlelendő intelmet:

„... nem volna szabad olyan embernek tanári pályára menni, aki nem tud mosolyogni.”

• Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései, Magyar Helikon, 1964. 9—12. kötet.

Ez írás kapcsán feltétlenül szólnunk kell a szembesítő jellegről, tudniillik Móricz gyermek- és felnőttkori benyomásainak ösz- szevetéséről, amely megrendíti az olvasót:

„Ha végiggondolok a sok iskolán, ahol jártam, mindenütt csak kemény, leckéztető és megleckéztető szemeket látok. Nem voltam füttyös kisfiú, én egy megijesztett kisgyerek voltam: a régi pedagógia áldozata, aki dacosan és csökönyösen lépett ki az életbe, és vad ellenszegüléssel fogadta a sors szigorúságát, mint egy tanári igazságtalan kalkulust...”

Ugyancsak a húszas évekből való a Csibék a szemétdombon című, mindössze két oldalnyi remeklés. A tömör írás külvárosi miliőben ábrázolja egy pedagógusnő erőfeszítéseit. S ezeknek az erőfeszítéseknek mó- riczi kommentárja révén lesz az írás igazán emlékezetes.

Ebben a korszakban vonultat föl mind több pedagógusnőt is a már természetesnek elfogadott férfihősök mellett iskolai témájú írásaiban. Egyikük — a Két sugár keresztben c. elbeszélés hősnője — álláskereső kálváriájáról vallanak a következő sorok:

„A képző után ideiglenes helyettesítő lettem a fővárosnál, de két év alatt sem értem el, hogy végleges helyettes tanítónő legyek és annyit rángattak... két hónapig az Angyalföldön helyettesítettem, aztán egy hónapig a kilencedik kerületben, aztán három hónapig sehol...”

A későbbiekben megtalálva egy néhány- száz lelkes faluban a vágyott munkát, pedagógusférje és saját erőfeszítéseiről számol be tárgyilagos, pátoszmentes szavakkal:

„Művedvelő előadásokat rendezek a gyerekeknek karácsonykor. Ifjúsági darabokat ... És az iskola környéke tiszta mo- rénás terület volt. Csupa kő. Azt már mind elhordatta az uram és pompás gyümölcse van. Nagyszerűen fejlődnek a fák. Már a falu is átvette. Már tele van gyümölcsfával az egész falu... Az uram az orvosuk. Egész patikája van ... Meg is tanította őket új foglalkozásokra, gyógynövényeket gyűjtenek ■..”

Ugyanebből az időszakból való A stipendium, mely a parasztgyerek tehetségéért aggódó, jövőjéért harcoló pedagógus jól ismert figuráját hozza hozzánk közel.

Egy 1942-ből való elbeszélése (Fatime) hősei, anya és lánya önbecsülésük biztosítójának tekintik a munkát, vállalt hivatásnak a pedagóguspályát.

M

óricz méltó kortársai, gyakran eszme- társai is voltak a korabeli pedagógusok legjobbjai, a mesterségüket hivatásként gyakorló pedagógusok. Az ő érdekükben, megfelelőbb munkakörülményeket, a való élethez plasztikusabban simuló iskolai miliőt, egy korszerűbb szellemet követelve szól az író jövőbelátó szavaival:

„Az iskola félelmes és rideg, közelebb kell hozni az élethez ... Hogy olyan tömeg növendéket ellátni nehéz volna? Én a magam részéről le is mondanék a kaszárnyaiskolákról. Több tanerőt és kevesebb tanítványt egy iskolába ... Mért lehetetlen? Az embernek semmije a földön, csak a jövő generáció. És el is fog jönni az idő, amikor nem fog spórolni a tanítón az emberiség.”

Palotay Ferencné

... És eljött az idő! A jósa városi gyerekek „iskolapalotája” Nyíregyházán. (Gaál Béla felvétele)