Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Házmesterek „Majd a házmesternél Szóljatok a házmesternek... Majd ő intézkedik, ezért fizetjük !*’ Ilyen és ehhez hasonló mondatok nemegyszer elhangzottak már negyven évvel ezelőtt és a közelmúltban vagy ma egyaránt. A bérházak felügyelői, a házmesterek — ma hivatalos megnevezésük: ház- felügyelő — sosem álltak a társadalmi megbecsülés magas fokán. Ugyanakkor rendkívüli értéke volt a háború előtti esztendőkben egy-egy házmesteri állásnak, hiszen ez biztos megélhetést, fedelet jelentett egy családnak. Mi a helyzet ma a házfelügyelőknél — Nyíregyházán, a százezres nagyvárossá nőtt településen? Annak idején csak pár helyen volt házmester a nyíregyházi városközpontban: azokban a hatalmas bérpalotákban, melyek ma is megtalálhatók — a Nyírvíz-palotában, a Takarékpalotában, a Luther-házban és így tovább. Ezekben mindben lift is található, ami egy mai négy-öt emeletes épületben már nem divat. Igaz, a takarékban a második emeletre hetvenhárom lépcső veze't föl... Az itt lakó házfelügyelők munkája jószerivel ma sem sokban különbözik elődeikétől: ha szükséges, liften viszik föl az érkezőt (bár ez már igencsak ritkaság), lehordják a szemetet minden lakásajtó elől, takarítanak, gondoskodnak a kapuzárásról. — A legtöbb gondunk is itt van — mondja az ingatlankezelő vállalat kezelési és fenntartási csoportvezetője. — Másutt ilyesféle szolgáltatás, mint a szemétlehordás, nincs. Előbb-utóbb itt is meg kell szüntetni — a házfelügyelők nem szívesen végzi\c ezt a munkát. — Százharmincegy ház- felügyelőnk van a városban — folytatja a vállalat főmérnöke. — Közülük harmincnégyen dolgoznak teljés munkaidőben, huszonheten nyugdíjasok, harmincán pedig mellékfoglalkozásban végzik ezt a munkát — vagyis másutt is állásban vannak. Az olyan házakban alkalmazunk teljes munkaidejű házfelügyelőt, ahol száz szobánál több van összesen. — A bérezés négy részből tevődik össze: az alapfizetésből, a takarítandó felületre jutó takarítószer-pénzből, a szolgálati lakásból (ez az egyik legfontosabb), valamint a kapukulcspénzből. Ez utóbbi azt jelenti: ha kapukulcsot csináltatnak egy családban, azért havi öt forintot kell fizetni a házfelügyelőnek. Ez előírás. Sajnos, rengeteg vita támadt már ebből: nem fizetik .. . Esküszöm, nem értem, ki és miért sokallja azt a pár forintot... — Ha már a vitáknál tartunk, beszélhetnénk, jó néhányról ... A szemétledobó- tól a liftig, a kutyatartástól a szomszédvitákig — teszi hozzá a főmérnök. — Sajnos, sok ember képtelennek tűnik arra, hogy megszokja a legelemibb együttélési szabályokat ... A megyeszékhelyen egyébként mintegy 3300 lakás tartozik a házfelügyelőink gondoskodása alá — ez testvérek között is tíz-tizén- kétezer embert jelent, de talán még többet. Szilánkok... — A mi házmesterünk? Hááát... takarít, meg nincs is különösebb baj vele... — Rokonszenves házaspár, a gyerekeik a mieinkkel egyidősek. Itt lakunk mellettük, jó ismeretségben vagyunk, össze is járunk néhanapján. Tudja, sajnálom őket egy kicsit. Mit kellett vállalniuk azért a lakásért... De nem hinném, hogy sokáig csinálják: cserélni akarnak mielőbb. A házfelügyelői állás nemigen életcél manapság. — Irtó nagyszájú az a nő. Ha az ember szusszan egyet, most már végre szülhetek. Mondjon jobbat. . . Mit lehet ehhez szólni? máris elkezdi a szöveget. Az ilyen menne inkább börtönőrnek . . . — Nézze: nekem semmi bajom a házmesterrel, csak tartsa rendben a lépcsőházat. — Azt hiszem, egy középkorú nő, ugye? A házfelügyelői lakásról már szó esett: juttatás az is — és ez a legvonzóbb minden más előtt. Ennyi fizetést másutt is adnak (talán kényelmesebb, nyugodtabb munkáért), ám lakáshoz jutni manapság nem könnyű. Ezért vállalják a házfelügyelői munkát a jelentkezők — akikből több százat tartanak számon az ingatlankezelőnél és a nyíregyházi lakásszövetkezetnél egyaránt. A szövetkezet huszonhét házfelügyelőt alkalmaz a városban — és több helyen a takarítóbrigádot kell bevetniük, mert nincs, aki elvégezze a munkát. — Sajnos, ennek ellenére minden házfelügyelői lakásunk foglalt — mondja a szövetkezet elnöke. — Van,' ahol jogtalanul lakik a férfi, akitől elvált a felesége, a volt házfelügyelő, másutt gyermekgondozási szabadságot vett ki az asszony, s olyan is akad, ahol a volt házfelügyelő és családja egyszerűen nem hajlandó elköltözni. . . A nagy gondunk, s ha jól sejtem, az IKSZV is hasonló cipőben jár: nincs szükséglakásunk! T.-né kétszobás lakásba költözhetett mint házfelügyelő, s ez volt az elmúlt 1978-as év legnagyobb eseménye számára. Most terhesen hajlong a konyhában, s kissé kihívóan vág vissza a csodálkozó szóra: — Miért, nekem nem lehet gyerekem? Valóban: neki miért ne lehetne? Aztán mégiscsak visz- szakérdezek: akkor ki lesz a házfelügyelő? ö nyilván kiveszi a gyermekgondozási szabadságot. n — Majd beállítanak takarítókat. Nézze: lehet, hogy elítélhető, de nekem egyszerűen lakás kellett. A férjem is, én is gyereket akarunk már öt éve. De albérletbe? Kikönyörögtük, kijártuk ezt a házmesteri állást-lakást, és — A házfelügyelők nagy többsége rendszeresen elvégzi a munkáját — így az IKSZV képviselője —, de sajnos, akadt már rossz választásunk is. Hiába igyekszünk, belelátni senkibe sem lehet... Van rá példa: beköltözött, és egy hét múlva már feléje sem nézett a seprűnek. Hiába adunk fegyelmit, hiába ellenőrizzük: nem használ. Egy dolog segítene: ha példát statuálva kiköltöztethetnénk egy-két ilyen embert szükséglakásba... De sajnos egyelőre erre nincs mód. (Pedig sok-sok lakó lelkinyugalma múlik egy-egy hanyag, kötelességét elmulasztó házfelügyelőn — igencsak fel tudja borzolni az ember idegeit, ha koszban-sötétben botorkál a lépcsőházban, ha tudja: egy olyan ember lakik a szolgálati lakásban, aki kihasználta a lehetőséget — becsapta munkaadóit...) — Szinte nem merünk szólni, ez az igazság — mondja a szövetkezeti elnök. — A rosszul dolgozó van ilyenkor felháborodva, képes felmondani! Aztán ottmarad a lakásban ... A terebélyes asszonyság mintha egy régi filmből lépett volna elő. Főkötő a fején, kezében seprű, s a nyelve alá nincs szükség kavicsra — jó a beszélőkéje. — Isten őrizz, hogy megírja, amit mondok! — Fenyegető tekintete meghátrálásra késztet. Pár perc múltán aztán megenyhül, és még a lakásba is beinvitál. — Tudja, furcsa népek laknak ebben a házban. Némelyik még képes volna rámtörni az ajtót, ha ne adj isten, magára ismerne. Beszélek magának, csak hagyja a nevemet, meg a címet... Nem akarok még több vitát, perpatvart a házban. De hát el lehet azt tűrni, hogy telirondítják a liftet? Vagy, hogy azt a nyavalyás bejárati ajtót képtelenek becsukni maguk után? Mintha mindnek a fenekében volna a keze... Van olyan lakó, aki nem szól hozzám, mert én beszélek a szomszédjával, akit ő utál. Most mondja meg! Észnél van az ilyen?! — özvegy vagyok, a nagyobbik fiam maradt még idehaza, ő szokott segíteni, ha sok a tennivaló. Hóseprésnél, ilyesmiknél. A többit elvégzem én egyedül is. Csak ilyenkor ünnep után ... Én nem és nem értem, miért dobják némelyek a szemétle- dobóba a karácsonyfát. Eldugul az egész, aztán csu- dálkoznak. Na, de azért a legtöbben idén már megértették, hogy ezt nem lehet csinálni. Tudja, van itt a három lépcsőházban sok-sok jó- ravaló család is, és ez a lényeg . .. A házfelügyelő békebíró is néha — mondta ez az asz- szony, és ebben sok igazság van. Igaz, manapság már nem egészen olyan a helyzet, mint régen, amikor a szűk udvar fölött futó „gangok” lakói között kellett igazságot tennie — szőnyegporolás vagy más életbevágó probléma miatt. Ma több olyan család akad a tízemeletes jósavárosi házakban, akik legfeljebb látásból ismerik a házfelügyelőt, és eszükbe sem jut hozzáfordulni. Van viszont olyan lakó is, aki legutóbbi levelében azzal fenyegette meg az ingatlankezelőt: ha nem tesznek valamit a házfelügyelő ellen, ő „az ENSZ-hez fordul” panaszával. Minden más fórumot kipróbált már ugyanis a notórius feljelentő ... Tarnavölgyi György Tél a Tátrában Magánügyek - közérdekek KM vasárnapi melléklet 1979. január 14. Q □ témaválasztásból könnyen adódnak bizonyos félreértések. Magánügyek és közérdekek címszó alá nem feltétlenül és talán nem is elsősorban a munkahelyen való reggeli, déli kávézgatások, jóízű trécselések, büfézgetések, fodrászhoz járká- lások, „főnök, csak kiugróm tíz deka valamiért ...” — felkiáltással való eltávozások, s nemcsak az ilyen-olyan „cuccokkal” való csencselések sorolandók, s nemcsak ezek miatt múlnak haszontalanul a percek és az órák milliói. Ha csak ezek okán keverednének a közügyek és a magánügyek, akkor az ily módon elvesztegetett idő — munkaidő! viszonylag egyszerű módszerekkel megfogható és visszaszerezhető. Végtére is: akárkivel rövid úton meg lehet értetni, hogy a munkahely nem kávéház, nem büfé és nem butik, mi több, a szívügyék bonyolítására ellopkodott órákat sem az állami költségvetésből szokás finanszírozni . . . Az igazi gond — és a megoldásával kapcsolatos általános tanácstalanság — akkor kezdődik, amikor az emberek kénytelenek magánügyeiket a munkahelyükön, illetve a munkaidőben intézni. Hosszú időt töltenek azzal, hogy különböző irodákat körbejárva igazolásokat, pecséteket, aláírásokat szerezzenek, űrlapokat kérjenek és töltsenek ki, KST-kölcsönt vegyenek fel, üzemi kirándulásra jelentkezzenek, jegyeket, bérleteket vásároljanak, vagy éppen számoljanak el, részleteket fizessenek a könyvterjesztőnél, hogy ne csak a tízórait, de esetenként a vacsorát is az üzemben vásárolják. Senki sem tudja biztosan, hogy az efféle ügyek intézése mennyivel csökkenti az amúgy is szűkös munkaidőalapot, s mennyire sérti a közérdeket. Sőt okkal feltételezhető, hogy az alkalmazottak ilyesfajta elfoglaltságait a legtöbb helyen nem is sorolják a magánügyek közé. Végtére is: a munkahelynek el kell látnia bizonyos szociális funkciókat, tehát elkerülhetetlen az ügyek intézése miatti munkaidő-veszteség. A mondat első felével nem érdemes vitázni (jóllehet, a munkahelyi vezetők közül sokan és már jó ideje tépelődnek azon, hogy termelőhelyeket, vagy szociális intézményeket igazgatriak-e?). Az iménti állítás második része azonban megkérdőjelezhető: vannak munkahelyek, szerte a világon (itt-ott Magyarországon is), ahol egy pohár üdítőért, egy kávéért vagy szendvicsért nem kell a büfé előtt sorba állni, és jó húsz percekig „helyben fogyasztani”, mert feltalálták az automatákat. Vannak módszerek az ügyek intézésének szigorú ésszerűsítésére és lerövidítésére, s vannak bizonyos elméletek, amelyek szerint a modem gazdaság elképzelhetetlen a nagyobb rendszerekben való gondolkodás, s e rendszerek finoman összecsiszolt együttműködése nélkül. Az ebből adódó — mellesleg logikus — következtetések gyakorlati érvényesítése végül is elvezethet a magánügyek munkahelyeken, illetve munkaidőben való kényszerű intézésének visszaszorításához. Például: ha egyszer — sok-sok vizsgálódás és tétova töprengés után — eljutunk ahhoz a korszakos felismeréshez, hogy a hivatalok, a hatóságok, a szolgáltató üzemek munkaidő-beosztása miatt az állampolgári ügyek intézése csak a termelőmunka rovására történhet, akkor nehezen érthetők azok a híradások, amelyek szerint egyes helyeken már gondolkodnak e nyilvánvalóan rossz módszer esetleges megváltoztatásán. (Az egyik megye közigazgatási vezetői például, hónapokig tartó fontolgatás után meghozták magas döntésüket: a munkaidőn túli ügyfélfogadás bevezetése bizony indokolt, no nem náluk, hanem a szóban forgó megyeszékhely városi tanácsánál...) Mit lehet erre mondani? Semmit! Illetve idézzük csak a statisztikusokat: a munkaidő 20—25 százaléka megy veszendőbe, S ez évente nem kövesebb, mint 2—2,5 milliárd munkaóra. Ebből legalább 600 millió óra az úgynevezett törtnapi veszteségidő, s ha ezt C9ak 10 százalékkal sikerülne csökkenteni, akkor az annyit jelentene, mintha a foglalkoztatottak számát jó 30 ezerrel növelnék, (összehasonlításul: az egész gépipar, a jelenlegi ötéves tervidőszakban nem egészen ötvenezres létszámnövekedéssel számol.) Vagyis: egy fél iparágra való munkaidő úszik el a néhány órás hiányzások miatt. M a már az is ismert — korábban sem volt megfejthetetlen rejtély —, hogy miként lehetne csökkenteni ezt a roppant veszteséget. Tény, hogy a hivatalok, a szolgáltató intézmények szervezetlensége, túlbonyolított ügyrendje és alkalmatlan munkaideje nevezhető éppen — ahogy a köznyelv is nevezi — „rejtett tartaléknak”. Ám e rejtélyek megoldásához, pontosabban e tartalékok feltárásához és hasnzosításához sok esetben nincs szükség különösebb szervezői leleményre. Alkalmanként megtenné csak a józan ész, a gondolkodás és a dolgok összefüggéseinek áttekintése. Például annak a kézenfekvő igazságnak a felismerése, hogy ha egyszer a több mint ötmillió munkavállaló nagyobb része kötött munkaidőben, termelő — ha úgy tetszik: „produktív” — munkát végez, akkor ne nekik kelljen igazodniuk a mindenképpen kiszolgáló tevékenységet végző hivatalokhoz, intézményekhez. Nyilvánvaló, hogy OTP-ügyeket intézni, útlevelet kiváltani, közigazgatási hivatalokban kuncsorogni, építési engedélyért hetekig kilincselni, tüzelőt vagy mosógépszerelőt várni, s mindezt úgy, hogy közben a gép áll, hogy „beugrót” kell keresni, hogy a főnök fejét keld fájdítani... szóval mindez nagy luxus. Sokkal nagyobb, mint ami súlyos következmények nélkül elviselhető. S e példák a törtnapi veszteségidő emelkedésének csak egyik ok-csoportját illusztrálják. Mert még nem esett szó a minden lehető és lehetetlen indokkal való úgynevezett „kikérésekről”; amikor tanfolyamra kell menni, táborba kell utazni, társadalmi ügyeket intézni munkaidőben, értekezleteken, tanácskozásokon, több napos konferenciákon kell részt venni stb. S az efféle kikérések ellen végképp nincs apelláta. Lehet a legsürgősebb, a legfontosabb, a legkényesebb munkafolyamat, a különböző rendezvények kitalálóit és szervezőit ez aztán a legkevésbé sem érdekli. Merje is valaki azt állítani, hogy az éppen soron lévő tanácskozás — a maga tizedrangú napirendjével és ásítozásra ingerlő unalmával — nem fontosabb, mint a rendben és terv szerint végzett termelőmunka ... Az egyik nagy — és fegyelmezett, pontos munkájáról híres — gyógyszergyár vezérigazgatója említette nemrégiben, egy szűkkörű beszélgetésen: „nem az a legfőbb gond, hogy a kikérések, a kényszerű eltávozások miatt sok idő megy veszendőbe. Ez is nagy veszteség, de ennél sokkal nagyobb gondot okoz a jelenség demoralizáló hatása. Egyrészt ellenőrizhetetlen, hogy a kilépő cédulák tulajdonosai valóban halaszthatatlan és másképpen elintézhetetlen ügyeikben futkosnak-e. Másrészt a példa ragadós, s ha órákat, félnapokat lehet a munkahelyen kívül tölteni ilyenolyan okkal, akkor a munkahelyen belül sem kell annyira komolyan venni a műszak nyolc óráját”. H munkavállalótól, aki magánember, aligha várható el a munkáltató érdekeinek feltétlen tiszteletben tartása, ha ezeket az érdékeket maga a munkáltató sem tartja különösebben fontosnak. S ez nemcsak azt jelzi, hogy ideje volna felülvizsgálni az üzemek szociális funkcióival és kötelezettségeivel kapcsolatos gondolkodásmódot és magatartást, hanem azt is, hogy ideje volna legalább a minimális feltételeit megteremteni annak, hogy a munkaidő valóban munkával töltött idő legyen. V. Cs.
