Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-11 / 8. szám
1979. január 11. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Utasok és áruk 1979-ben Beszélgetés Kulcsár Józseffel, a Debreceni Vasút Igazgatóság vezetőjével Megyénkben a legtöbb munkást foglalkoztató vállalat a vasút. Több, mint tízezer ember gondoskodik az utasok és áruk szállításáról. A vasutasok munkájától függ, hogyan alakul a záhonyi körzetben az export-import forgalom, menynyire zsúfoltak a munkásszállító vonatok, milyen szolgáltatásokkal várják az utasokat és a fuvaroztatókat. Ezért kértük meg KULCSÁR JÓZSEFET, a MÄV Debreceni Igazgatóságának vezetőjét, hogy vázolja a vasút Szabolcs-Szatmár közlekedését érintő idei terveit. Naponta 90 személyvonatot indítunk a megye területéről, melyek egy része a belső területeket, más része Miskolc és Debrecen térségét köti össze a megye városaival. Bár a személyszállításban enyhén csökkenő tendenciával számolunk, ami részben az autóbuszközlekedés bővülésével, részben a személyautók további elterjedésével magyarázható, mégis naponta 40 ezer utast szállítanak vonataink. Egyre kevesebb a vonatkésés — a menetrendszerűség 98 százalékos —, hízunk benne, hogy az idén még további javulást érünk el. Az áruszállításban a megye a múlt évben növelte a mennyiségeket, az idén szintén emelkedéssel számolunk. A záhonyi átrakókörzetből közel 14 millió tonna árut továbbítottak az ország belseje felé, a nyíregyházi é's a mátészalkai körzet 2,6 millió tonna — zömmel mezőgazdasági eredetű — áru szállítását oldja meg. A megye területére érkező szén, műtrágya és építkezési anyagok egy év alatt 5 millió tonnát tesznek ki. — Mit tesznek azért, hogy javuljanak az utazás feltételei? — A megye területén — az országban elsőként — már megszüntettük a .gőzvontatást, úgyszólván valamennyi vonalon korszerű, négytengelyes személykocsik közlekednek. Ezek száma várhatóan kismértékben tovább nő, így a zsúfoltság csökkenésével számolunk. Tovább javítjuk az utazóközönség tájékoztatását az utazási lehetőségekről, a személyszállító vonatok menetrendjéről. Nyíregyházán készülnek egy kocsitisztító bázis tervei. Ugyancsak a megyeszékhelyen, a Zrínyi Ilona utcai sávházban új közönségszolgálati irodát nyitunk májusban, ahol elővételben hely- és menetjegyet árusítunk, az utazással és áruszállítással kapcsolatos információt adunk. Az idén induló, Nyíregyháza és Mezo- zombor közötti vonalkorszerűsítés is az utazás feltételeinek javítását célozza, azonban ezen a vonalon — az egy vágány miatt — számolni kell némi zavarral is, mivel az építést és a közlekedést egyszerre kell megvalósítani. — Mind az utas-, mind az áruszállítás javítása beruházásokat is követel. Milyen jelentősebb fejlesztések várhatók? — Előbb — összehasonlításként — az összegeket mondom. Amíg 1978-ban Sza- bolcs-Szatmárban fejlesztésekre, a vasúti létesítmények korszerűsítésére 400 millió forintot fordítottunk, addig az idén másfélszer annyit, ösz- szesen 651 milliót fektetünk be. Ebben legjelentősebb a záhonyi fejlesztési program folytatása 320 millióból, ahol folyik Fényeslitke északi rendező pályaudvar építése, a záhonyi vontatási telep korszerűsítése, az ipari vízellátás és szennyvíztisztítás bővítése, de többek között 130 szolgálati lakás építése is. Nagyságrend szerint ezt követi az előbb említett Nyíregyháza és Mezözombor közötti vágánykorszerűsítés. Ám nem feledkezhetünk meg olyan, az utazóközönséget érdeklő dolgokról sem, mint a mátészalkai vasútállomás bővítésének megkezdése az új szociális épülettel, vagy a tunyogmatolcsi Szamos-hid újjáépítésének tanulmány- terve. A sorompóprogram szintén tovább folyik, gondot fordítunk az állomási rakterűitek t*urkolására. — Mi várható ebben az esztendőben a záhonyi átrakókörzet forgalmában? — Az ötéves terv első évéhez képest 1,2 millió tonnával több árut fogadott és rakott át az üzemfőnökség. Az idén mintegy százezer tonnával több áru fogadását tervezzük, amelynek pontosítása februárban, a határforgalmi egyeztető tárgyaláson történik meg. — Ismert, hogy több poszton a vasút munkaerőhiánnyal küzd. Hogyan javítják a vasutas dolgozók szociális ellátását? — A dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására minden évben milliókat fordítunk, azonban nehéz áz elmaradást behozni. Csak példaként említem, hogy a gyermekintézmények fejlesztésére húszmillió forintot irányoztunk elő 1979- ben, hasonló mértékben támogatjuk a lakásépítést, de ugyanilyen összeg megy a segélyezésre, a munkavédelmi fejlesztésekre. A kedvezőtlen munkakörülmények felszámolására 66 milliót fordítunk a vasútigazgatóság területén, a nehéz fizikai munka gépesítése közel százmilliót emészt fel. Ezeknek a fejlesztéseknek több, mint kétharmadát Szabolcs-Szat- márban használjuk fel. — Befejezésül szóljon arról, hogy mit vár a MÁV az utasoktól és a szállíttatóktól? — Kérjük utasainkat, hogy segítsék elő a kulturált utazást. A kocsirongálók, a személykocsikat szennyezők felelősségre vonását a helyszínen szíveskedjenek elősegíteni. A fuvaroztatóktól elsősorban azt várjuk, hogy az ütemesebb szállítás elősegítése érdekében tegyenek intéz- kédéseket. Ezért fokozzák a szombat-vasárnapi ki- és berakásokat, biztosítsák a rakodási határidők betartását. Egyes fuvaroztató vállalatokkal egészen magas szintű kapcsolatot alakítottunk ki, mint a nyíregyházi papírgyár, a konzervgyár, a nyír- bogdányi.kőolaj-feldolgozó, az ÉRDÉRT mátészalkai telepe. Szeretnénk, ha az előszállítások fokozásával, o gyors rakodással minden vállalat jó kapcsolatot alakítana ki a vasúttal — fejezte be a beszélgetést Kulcsár József, a MÁV Debreceni Igazgatóságának vezetője. Lányi hotond Beszámít a nyugdíjba K i ne ismerné azt a vidám tekintetű, har- csatíSjszú, szőke sofőrt, aki a 77-es autóbusz volánjánál ül, és zengő baritonján harsogja fülünkbe a megállókat... Én jól ismerem, hiszen a vonalán járok naponta. Tegnap este azonban alig ismertem meg a vendéglőben. A tekintete ugyanis nem volt a megszokott vidám, a bajsza pedig nem csüngött lefelé, hanem felfelé szúrt. — Vagy félórája ülök itt — válaszolta baráti érdeklődésemre —, egy korsó sörre várok. De hiába szólonga- tom a kedves felszolgáló kisasszonyt. csak legyint. Hol a kollégáival trafikál, hol telefonál, s az előbb, amikor merészeltem megjegyezni, nem azért van itt, hogy a privát ügyeivel foglalkozzon, tetszik tudni, mit válaszolt... He? Azt mondta: „Az is beszámít a nyugdíjamba!” Erre magam is méregbe jöttem, diszkréten félrehívtam a kisasszonyt és megkérdeztem tőle, hogy lehet így beszélni a kedves vendéggel? — Mit háborgat engem még maga is, van nekem elég bajom — fújt rám dühösen. — Képzelje, ma délután kettő és négy között vártam a szerelőket otthon. Kértem, könyörögtem, hogy pontosak legyenek, mert én ötkor kezdek itt. Tudja, mikor jöttek? Fél ötkor, amikor épp akartam indulni ide, a munkahelyemre, és ahelyett, hogy elnézésemet kérték volna, szemrehányásomra nagy flegmán duettben válaszoltak! „Nyugi, nagysága, beleszámít a nyugdíjba!” Nosza elkértem a szerelők címét és begerjedve rohantam hozzájuk. — A szerelő is ember, uram — mondta a főszerelő —, s mint ilyennek, joga van az ebédeléshez. Igen ám, de nekünk, akik naphosszat az utcákat járjuk csak jogunk van, de ebédlőnk, vagy kiszabott ebédidőnk nincs. Mi tehát ott eszünk, ahol épp megéhezünk. Rendszerint valamelyik önkiszolgálóban állva kapjuk be az ételt, hogy az így megspórolt időnket is a kedves ügyfeleink rendelkezésére bocsáthassuk. Nos, ma alaposan megjártuk. Épp akkor értünk a pénztárhoz, amikor a délelőttös hölgy távozott, de a délutános még nem érkezett meg. Jó fél óráig vártunk, az étel már rég kihűlt, mire végre betipegett, s akkor is... Előbb lebonyolított egy telefont a „szivikéjével”, azután púde- rozott, a szemét festette. Akkor én bátorkodtam odaszólni neki, hogy szíveskedjék észrevenni minket. Tetszik tudni, mit válaszolt? „Ez is beszámít a nyugdíjamba!” Csak természetes, hogy ezután fölkerestem a pénztárosnőt, aki kijelentette, hogy ő — bár naphosszat a pénztárban ül — a munkahelyére, meg hazafelé, továbbá szabad idejében járni szokott, mégpedig cipőben. A cipő meg kopik, kimegy a divatból, tehát aznap új cipőt akart vásárolni. Talált is az egyik cipőboltban megfelelőt, de nem találta az eladónőt, mert az épp hátul volt a raktárban. Majd egy óra hosszat várt rá. Panaszt akart tenni a főnöknél, de történetesen az is hátul volt a raktárban. Mint kiderült, valami családi ügyben vitatkoztak, ugyanis házastársak. És tetszik tudni, mit mondtak a pénztárosnő jogos kifakadá- sára? Igen, azt. Hogy beleszámít. — Kérem — magyarázkodik a cipőbolt vezetője —, én Műtőben. (Gaál Béla felvétele) NÉGY KICSI KÖVÉR Szakma? Nem. Hivatás! — Láttak embert meghalni? — Igen. Megdöbbentő volt. A legrosszabb, hogy az ember tehetetlen. — Nem ijesztő ez a tehetetlenség? — Nem. Több a lehetőségünk, hogy segítsünk. Ápolónők iskolája A válaszadók diáklányok voltak. Bálint Piroska elsős, Orosz Katalin másodikos, Hartmann Erzsébet és Tihor Ágnes harmadikos egészség- ügyi szakiskolások. Négyen a 211 növendék közül. Leendő szakképzett ápolónők és asz- szisztensek. Vidéki lányok, Kállósemjénből, Tiszavasvá- riból, Nyírtelekről és Tisza- bercelről járnak be. — Gyakran jártunk kórházba látogatni. Akkor tetszett meg a nővérek munkája. Ez alakította a választásomat — mondja Piroska. Katalin a községben lévő szociális otthonban figyelte, hogyan gondoskodnak az idősekről. Öt ez befolyásolta a pályaválasztásban. Erzsébet beteg édesapja mellett döntött úgy: életcélja az lesz, azért szidtam meg a feleségemet, mert elkésett, és ugye mindenki elkéshet, de éppen ő nem. Erre elsírja magát, hogy a postán, ahol a telefont akarta befizetni, a kisasszony kávézott, de nem feketét, hanem tejeset brióssal aztán telefonozott, mintha hivatalból csinálná de ő rájött, hogy igazában privát beszélt, s végül, amikor a sorbaállók zúgolódni kezdtek, pimaszul kiszólt az ablakon: „Nyugi, beszámít a nyugdíjunkba!” — Kérem, én a munkámat akkor kezdtem — emlékszik vissza a reggeli incidensre a postáskisasszony —, s belátom, kissé ingerült voltam, de nem tehetek róla, ugyanis tizenöt percet vártam a buszra. Melyikre? 77-esre! Miért? Mert ez a jópofa, szőke, harcsabaj szú sofőr vicceket mesélt a kollégáinak, és amikor szóltunk neki, hogy már tíz perce el kellett volna indulni, csak legyintett : „Csigavér, kedves utaskáim! Beszámít a nyugdíjamba !” ■pi n most rohanok, hogy K még lapzárta előtt leadjam ezt a cikket, mert ha nem érek időben a szerkesztőségbe, nem jelenik meg, s akkor nem számít bele a nyugdíjamba S. L. hogy segítsen az embereken. Ágnes, aki gyermekintézménybe készül, a kicsik iránti féltés miatt döntött a pálya mellett. — Nem csalódtak? — kérdem. Teszem ezt azért, mert a fiatal leányok álma, elképzelése ugyancsak módosulhat, amikor szembekerülnek a valósággal. — Csalódásról nincsen szó — magyarázza Tihor Ágnes. Kétségtelen, sok minden más, nehezebb, bonyolultabb. Aki csak foglalkozásnak választja az ápolónői pályát, annak talán csalódás is. Én úgy hiszem, ez nem szakma. Hivatás. Á többlet — Tanulóink — mondja kiegészítésül Svarcz Miklós- né igazgató — szakképzett általános ápolónőként kapnak bizonyítványt. Ha munkahelyükön 10 hónapos továbbtanulásban vesznek részt, úgy tizenkét szakterületre specializálódnak. Aki érettségizik, annak megszerzése után további 12, nagyon igényes, a kor magas követelményének megfelelő szakterületre kerülhet. Vagyis sok a szakmai lehetőség. A feladattal azonban csak az birkózhat meg, akinek van hivatástudata. — A tanulnivaló is sok '■— teszi hozzá Hartmann Erzsébet. Itt ismerkedtünk a latinnal. Nagyon nehéz. Az anatómia, a kémia, a fizika is nagyon bonyolult, sok. De a legtöbb a gyakorlat. A kórház. Ahol ott állunk szemben a beteggel, azzal a szándékkal, hogy segítsünk. — Itt már nagyon kell a többlet — mondja Orosz Katalin. A tanórán, az iskolában lehet hibázni. A betegágynál: nem. Már kell a lelkiismeretesség, a nagy segítőkészség. — Sok injekciót adtam már — fűzi a gondolatot Tihor Ágnes. Az elsőknél féltem. Láttam, sok beteg is fél attól, hogy tanuló adja be. Minden figyelemre szükség volt és van. És szeretetve. Mert ezt várja minden beteg. Ez a pont az szerintem, ahol véget ér a szakma. Ahol már türelem, megértés kell. Hová? Merre? — És hányán nem gondolkodnak így? — kérdem, hisz valószínű, sokakat a kényszer sodort erre a pályára. — Nem sokan — magyarázzák felváltva. Aki csak azért jött ide, mert nem talált mást, ki is hullik. Vannak persze, akik nem érzik hivatásnak, de ők vannak kevesebben. A tanulás is kemény munkát kíván, így aztán kiszóródik, aki könnyű bizonyítványra számított. — Nagyon kemény szakmai és közismereti oktatás folyik nálunk — mondja az igazgatónő. Felkészítjük tanulóinkat a korszerű ápolásra, és arra is, hogy tudjanak viselkedni betegek, orvosok között. Nem téveszt meg, s nem sarkall liberalizmusra az, hogy nagy az igény ápolónők iránt. A múlt tanévben 62 növendékünknek 350 hely között nyílt választási lehetőségük. Az ország minden részéből keresték őket. Szabolcs-Szatmárban 122 állást ajánlottak. Azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk a végzett tanulók miatt. — Ahogy a lányokkal beszéltem — mondja ezt követően Orosz Katalin —, úgy tetszik, a legtöbben le akarnak érettségizni. A pályán maradunk, de jobb lehetőségek kínálkoznak, az igényes munkahelyekre csak több ismerettel juthatunk el. A lányok már tudnak a háromlépcsős ápolási rendszerről, s látják jövőjüket a kórházakban, ahol mind több valóban nővérhez méltó munka vár rájuk. A tavaly végzettek is mind kórházban, rendelőben, bölcsődében maradtak, igen sokan közülük magasabb szinten tanulnak továbp. A * ■■ srr ■ ■■ | jovojuk A kórházak osztályain az orvosok már iskolás korukban kiválasztják a legjobbakat. Társadalmi ösztöndíjakat ajánlanak nekik. A korábbinál jobb bérviszonyok fogadják a végzetteket. Tanulási és elhelyezkedési lehetőségeik tehát jók. Ez a csábító? — Nekem a legnagyobb öröm — magyarázza Hartmann Erzsébet —, ha valaki utánam szól: kis nővérke! Számomra ennek a szónak olyan szép csengése van. Érzem a bizalmat, a segítségkérést. Azt hiszem, nekünk ez az igazi csábítás. — Láttak embert születni —• kérdem minden átmenet nélkül. — Igen — felelnek a másodikosok és harmadikosok, akik rendszeresen járnak már kórházi gyakorlatra. — Láttunk, s nagyon megható. Gyönyörű. Olyan csodálatos, amikor az éppen megszületettet az anyja már becézi! Élet születése és megszűnése a két határ, ami között munkájuk telik majd. Sokukkal biztosan találkozunk a kórházakban. Remélhetően megőrzik magukban a ma hitét, lelkesedését, felelősségét és hivatástudatát. Egészségügyünk frontvonalába kerülnek hamarosan. Fiatalon. De nagyon komolyan. Bürget Lajos
