Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

1979. január 7.

o

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Félszeretet

Bora tizennyolc éves. Rövid fekete haja van. Szempillái, mint a seprő. Szeme dióbarna, tiszta. Ha beszél, megfontolt. Korát meghazud- tolóan óvatos. Mondatai pontosak. Nincs bennük véletlenszerű.

— Négy éve váltunk el. Anyám, a húgom és én.

A riadtak sorsközössége ez. Tizennégy év után szakadt széjjel a család. Jogilag. A valóságban az ajtó elé tolt két szekrény mutatja: a vékony válaszfal határmezsgyéjének két oldalán, egy lakásban forr az élet.

— Bora, állati jó fej a faterod! — mondják a srácok. Tudja. Apja úgy tud dolgozni. mint kevés más. Hallgatnak rá. Tekintélye van. Mindig rábízzák a legnehezebb feladatot.

— Három éve járok egy fiúval. Anyám először csak a kapuban engedte, hogy beszéljünk. Már feljöhet hozzánk. Jókat társalgunk, anyám, a húgom, a fiúm és én.

Közben félnek, rettegnek. Hogy a fiú meg ne hallja, mi történik az ajtón túl. Ha tudja is, ne vegye észre. A részeg a másik szobában mindent tönkretehet.

— Talán ha lakásunk lenne, jobb volna — mondja Bora. De így elviselni apa közelségét, szinte kibírhatatlan. Sokat összeszólalkoztunk az ivás miatt. Szeretetet régen nem kapok már tőle. Ha eszembe jut. nem tudok tanulni se. Minden összeku- szálódik.

Az anya pedig küzd a két gyerekért. Már-már elviselhetetlenül szereti őket. Elhanyagolja magát, ég a mindennap megrakott máglyán, amit a gyűlölet táplál. Babázik a kisebbel, félt, aggódik. mindent meg akar adni, lemond ruháról, cipőről, tilt, sír. kényszeredetten nevet.

— Nem szeretem de hiányzik apu. Ez kegyetlen így, tudom. Persze, nyugodtabb az életünk. Ezért talán egyre ritkábban szégyellem, ha azt mondják: nincs apád.

Zsófika

— Nem beszélek az anyámmal! — csattan a kislány hangja. Vonásai kemények lesznek. Pedig babaarca van. Kis bodor haja úgy övezi tejfehér arcát, mint egy tupíro- zott glória. — Szoktam látni, egy faluban lakunk. De nincs miről beszélni.

Nem köszönnek, nem beszélnek Idegenek egymásnak. Pedig tíz évig létezett egy család, két gyermekkel. Aztán az anya megszökött. Visszajött, de nem volt tartós az újrakezdett együttlét. Kimaradt. későn ment haza esténként.

— Szeretném én is, ha lenne éppúgy anyukám, mint másnak. Nincs. Nagymamám pótolja az édesanyát. Édesapámmal nagyon jól megértjük egymást, szeretem, mindenkinél jobban. Mindent megadnak, megértenek, szeretnek otthon. Már nem veszem észre, hogy egy-egy ünnepen kevesebben vagyunk, mint kellene. Semmi érzelmi kapcsolat nem fűz anyámhoz.

Anyjától sosem kapott olyan emléket, amit dédelgetne. Még egy icipici ajándékot sem. Évek múlnak el úgy, hogy szót nem váltanak. Egy hatvankét éves idős asszony végtelen türelme és

a tizenhét éves leány alkalmazkodása az élet. Az apa pedig két lánya között őrlődik, viaskodik serdülőkori gondjaikkal, hallgat suttogást szerelemről, szépségről. És közben félt, hiszen keserves csalódások iskoláját járta ki már.

Zsófika nem talál felmentést. Az idegenség és gyűlölet keveréke színezi beszédét. Ha elhallgat, szája mint a penge, olyan éles, keskeny.

— Nem szeretem az anyámat

— mondja: majd elhallgat.

Angyalka

Szorongva ül a széken. Kezét úgy kulcsolja össze, hogy megfehéredik. Kék iskolaköpenye csinos lányt takar. Haját leengedve hordja.

— Apa sokáig nem ivott. Tizenkét éves voltam, amikor elkezdte. Akkor volt az első botrány. Kötekedett, anyámat verte. Közéjük álltam, kérleltem. Apás voltam mindig. Nagyon szerettem. Segített tanulni, játszott velem. szeretett. Olyan jó volt akkor. Se az öcsémre, se anyámra nem hallgatott, ha ivott, én tudtam csak parancsolni neki. Aztán ez sem segített. Különmentek.

Aztán az apa megkereste a leányát. Könyörgött: járjon közbe, megjavul, csak vegye vissza a család. Júniusban visszaköltözött. Októberig futotta az erőből. Aztán mindennek vége lett. Az asszony a két gyerekkel elköltözött.

— A nagyszüleim az okai mindennek. Ök hergelték apámat anya ellen. Mert ő jó ember alapjában véve. Illetve jó volt, mert egyre jobban iszik, s már rágalmaz engem is. Ha elmegyek néha hozzá, hogy rendet tegyek, vádol, hogy lopok, kémkedek. Fenyeget: az utolsó inget is leperelem rólatok.

Angyalka még sír. de már nem tudja sajnálni sem igazán. Elidegenedett az apa, aki minden utat elvágott visz- szafelé. Lánya már nem megy hozzá takarítani, nem főz neki — szánalomból sem.

— Este rossz, ha egyedül vagyok és gondolkozom. Ilyenkor fáj minden, ami történt. Tanulás közben is fel-felriadok, és eszembe jut 'sokminden. Aztán hirtelen ideges leszek. Dúlok-fúlok, ingerült vagyok és goromba is. Azt sem tudom feledni: apám sírt. amikor a költözésre került a sor.

Ha kérdik, Angyalka letagadja, hogy elvált szülök gyermeke. Sok megjegyzést kapott már emiatt. ö szégyenkezik.

Csűri

Annának nem az édesanyja találta ki a Csűri becenevet. A lányka ugyanis még be sem töltötte hetedik hónapos korát, az anya elment. Elment országot látni, többre jutni, másutt keresni boldogságot. A csepp emberke, akit nevezzünk immár mi is Csu- rinak, nagymamára és az édesapára maradt.

— Nem beszélünk róla. Soha nem szidja senki előttem, nem is tudom pontosan, hogy mi történt. Voltam anyámnál úgy kétéves koromban egy ideig, de aztán újra visz- szahozott. Itt felejtett. Tárgyalás is volt belőle. Ekkor már nagyobb voltam. Kérdezték: kinél akarsz élni? Édesapámat és nagymamámat választottam. Nem bántam meg.

Amikor aztán anyukának igozolás kellett a gyerekről, ez 30 ezret ért. akkor jött le, s nézte meg. Kapcsolatuk hűvös, a kis Csűri évente 3—4 dísztávirattal nyugtázza az ünnepet, névnapot.

— Édesapám sose nősült meg újra. Csak nekem él. Vasárnap is dolgozik, hogy meglegyen mindenem. Nagyon szeretem, bizalmam van hozzá. Mindent megbeszélünk. Nagymamámat mindig anyámként szerettem. Édesanyámmal nem éltem, nem is tudom, milyen az. Talán az anya igen, de az anyám nem hiányzik.

Meditál a nyáron, amikor az anyja egy hétig látta vendégül. Élménye nem maradt. Talán csak annyi, hogy ajánlatot kapott: költözzön Pestre, járjon oda iskolába. Érezte. nem komoly az egész. Amolyan kedveskedés, illendő szócsoportok. Sose menne el. Ha teheti, siet haza, hogy apját lássa: az ahányszor csak tudja, megkeresi a kisvárosban.

— Jó együtt lenni édesapámmal. Tudom, neki az az öröm, ha látja, mindenem megvan. Talán többet is akar adni. mint amennyi kell. Nagyon szeretem.

Epilógus

Tűrik a külvilág megjegyzéseit. Az apákat megpróbálják védeni, az anyáknak nem kegyelmeznek. Az élettől félnek, s minduntalan azt bizonyítják: saját sorsukat

okosabban tervezik. Érlelődő fejjel mind jobban látják, mint küszködik a velük élő anya vagy apa, hogy pótolja a hiányzó szeretetek. Néha terhes ez számukra. Szégyellik a válások okait, tagadják helyzetüket, meséket gyártanak a környezet számára.

Tanulás közben felriadnak. Elalvás előtt felébresztik őket az emlékek. Ha látják, másnak apa vagy anya a haját simítja, elfordulnak. Érzékenyek, líraiak, erőszakosak, ingerültek, sírásra könnyen fakadók. Emlékeket nem őriznek, suttogó vagy nyílt gyűlölködés örökös légkörében támadnak és védenek.

Bora, Zsófi, Angyalka és Csűri sok ezer hasonló sorsú gyermekkel kitörni és menekülni vágyódik. Oda. ahol nem ismerik, oda, ahol a kis élet eddigi bajait eltemethetik. Valakivel, vagy éppen riadtan egyedül. Megsérültek mindannyian. Meggondolatlanságok. italozások, könnyelműségek, nagyravá- gyások, intrikák áldozatai, akiknek senki nem tudja megadni a kárpótlást.

Az otthoni tárgyakon még ott érzik az elment, elküldött, elszökött, elzavart hiányzó szülő kéznyomát, őrzi a bögre, a tányér, a fésű. a mosdó. Hessegetik, mégis ott marad. A tárgyakon át is kísért a múlt, az, akit feledni akarnak, akit feledni nem akarnak, akit feledni tudnak, és feledni nem tudnak.

Az árváknak és félárváknak legalább vannak jó álmaik. Hősnek látják a hiányzót. aki vállára vette a bánya járatát, az életet, aki nagy volt és becsületes, idő-szépí- tette bátor és okos. És mi lehetett volna még?! Nekik nem jutnak ilyen álmok, nekik nem válik hőssé az elment.

Jussuk a félszeretet.

Miért jussuk a1 félszeretet?

Bürget Lajos

Jövőnkért, gyermekünkért

j •

Irta: Erdei Lászlóné, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke

D

éget értek december ünnepségei, melyek elsősorban családi körben melegítenek igazán, melyek meghittsége erőt, biztonságot ad. Köny nyebb örömökké) feltöltődve átlépni az új esztendőbe, vállalni az újabb hétköznapokat.

Csak rajtunk múlik, sikerül-e kiterjeszteni családunk, otthonunk ünnepi boldogságát a nem pirosbetűs napokra is, csak rajtunk múlik, sikerül- e tartóssá, másokra is kisugárzóvá tenni azt.

Mert a feltételek — az alapok — adottak. Országunkban béke van.

Könnyű kimondani, leírni ezt a szót, de nem könnyű kivívni, megtartani. Európában immár több mint 33 esztendeje béke van.

Népünk mintegy felének nincs személyes tapasztalata a háborúról, és azt akarjuk, ne is legyen. A béke meg- védelmezéséért ki-ki a saját, lehető legjobb munkájával teheti a legtöbbet. Országunkban — és a többi szocialista országban — nincsenek olyan erők. amelyeknek érdekében állna a háború, az emberi élet, az ember teremtette világ elpusztítása.

Az imperialista országokban viszont — jól tudjuk — még léteznek veszélyes, befolyásos erők, amelyek fenyegetik az emberiséget, mesterségesen szítják a fegyverkezés tüzét. A közelmúltban Budapesten megtartott IX. magyar békekongresszus határozottan állást foglalt a következetes harc mellett az enyhülésért és a helsinki záróokmány valamennyi pontjának betartásáért. Hazánkat világszerte békeszerető, a békéért tettekre kész országként ismerik, — s erre büszkék lehetünk. Elsősorban azért, mert aki szilárd hittel és kemény következetességgel békét akar, egyben jövőt épít. S nemcsak magának! E jövő örököse a ma felnövekvő ifjú nemzedék, gyermekeink, unokáink, akiket elhalmozunk szeretetünkkel és mindennel, amiben nekünk, szülőknek nem volt, nem lehet részünk. Nyugodtan elmondhatjuk, ma már olyan körülmények között nevelkedhetnek, élhetnek gyermekeink, mint ebben az országban soha. Szocialista társadalmunk a folyamatosan emelkedő élet- színvonalnak megfelelően mind jobb feltételeket teremt a gyermekek számára. Talán nem kell külön hangsúlyozni, hiszen már oly természetes, hogy mindez társadalmi érdek. Fiaink,- lányaink megfelelő gondozása, nevelése, személyiségük fejlesztése nem csupán a család feladata. Álla- mutjk a párt társadalompolitikájának alapján rendkívül sokoldalú anyagi és erkölcsi támogatással vállal részt ebből a feladatból. Elég csak megemlíteni, milyen nagy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy megfelelő számú bölcsőde, óvoda, iskola, napközi otthon, kollégium álljon a gyermekek rendelkezésére. Több mint tíz esztendeje, hogy a fiatal anyák igénybe vehetik a gyermekgondozási segélyt. Természetesnek tekintett juttatás a terhesgondozás, az ingyenes egészségügyi ellátás, a családi pótlék, és még sorolhatnánk tovább.

Hazánkban a gyermekek 96 százaléka családban nevelkedik, a többieket teljes mértékben az állam látja el. Felsorolni lehetetlen, hány szocialista brigád küldte el a legutóbbi hetekben is a nagy szeretettel készített ajándékokat, patronáló családok vették magukhoz az ünnep napjain a szüleiket elvesztett apróságokat. Az árva, a gondatlan szülőktől elhagyott gyermek számunkra rendkívüli eset. Figyelmeztető azonban, hogy szaporodik a válások száma, ebből fakadóan egyre több a csonka családban felnövő gyermekek száma. A gyermekeket egyedül nevelő szülőket gyermekszerető társadalmunk — éppen a kicsinyek érdekét szem előtt tartva — is támogatja.

Általánossá vált szemlélet ma már: a gyerek nélküli család nem teljes. Társadalmunk nem csupán szólamokban biztat a gyermek, sőt, több gyermek vállalására. A párt nő- és népesedéspolitikai határozata, a különböző törvények, rendeletek — az ifjúsági, a családjogi, az egészségügyi, a a közművelődési törvény — mind-mind a

felnövekvő nemzedék érdekében születtek. A társadalmi keretek megteremtése azonban természetesen nem veszi le teljes mértékben a szülők válláról a gyermeknevelés gondját. Nem is ez a cél. Sokkal inkább az, hogy olyan feltételeket teremtsünk, melyek. mellett a szülők anyagilag, erkölcsileg eleget tudnak tenni a nemes, az emberhez legméltóbb kötelességüknek.

Mindennapjainkat áthatja az alkotni, teremteni vágyó szándék. Gyermekünkben új embert adunk a holnap számára. Nevelni soha nem volt könnyű feladat és valószínűleg nem is lesz az. Az örömök mellett minket; s a mindenkori szülőket kudarcok is érhetik, bánatuk is akad. Arról azonban soha nem feledkezhetünk meg — csak azért, mert a mi gyermekeink már szorgalmas munkánk eredményeként, jó körülmények között élnek —. hogy léteznek még olyan országok, ahol a gyermekek éheznek, elnyomásban, faji megkülönböztetésben, testilelki kínzásokban van részük. Az apartheid nemcsak a felnőtteket érinti Dél-Afrikában, a fasiszta rezsimek nem kímélik a haladó gondolkodású emberek gyermekeit sem, a munkanélküliség, a létbizonytalanság őket is sújtja. Sőt talán őket — védteleneket — még inkább. A mi gyermekeinknek mindezt szerencsére nem kell átélniük. De érteni, tudniuk igen! S az, hogy mindezek megszüntetéséért küzdeni tudó felnőttekké váljanak, a mi dolgunk.

A gyermekeknek — egészséges fejlődésük érdekében — a világon mindenütt különleges gondolkodásra és megkülönböztetett figyelemre van szükségük, — állapította meg az ENSZ 1959-ben a gyermekek jogairól szóló deklarációjában. E nyilatkozat elfogadásának 20 évfordulóját, az 1979-es esztendőt az ENSZ a gyermekek nemzetközi évének nyilvánította azzal a céllal, hogy felhívja a világ közvéleményének, a kormányoknak a figyelmét a gyermekek helyzetére, jogainak védelmére, azok teljes érvényre juttatására. Hazánk, híven a szocializmus eszméihez, társadalmi rendünk humanizmusához, magáévá tette az ENSZ felhívását. Megalakult a nemzetközi gyermekév nemzeti bizottsága, mely programjában célul tűzte ki: szocialista hazánkban tovább gazdagítsuk az okos gyermekszeretetei, ápoljuk a szocialista családeszményt, javítsuk a gyermekek testi-lelki és szellemi nevelésének, egészségügyi ellátásának feltételeit, erősítsük gyermekeink érdekében a társadalmi összefogást. Munkálkodjunk továbbra is közösen azon, hogy gyermekeink képességei még teljesebben bontakozhassanak ki, hogy egyéni vágyaiknak, valódi képességeiknek, a társadalom igényeinek megfelelően választhassák meg életpályájukat. Neveljük őket alkotó munkára, a munka sze- retetére, neveljük őket olyan felnőttekké, akik lelkiismeretesen dolgoznak és harcolnak a szocializmusért, a haladásért, olyan közösségi emberekké, akik vállalják nemzetük, hazájuk sorsát és gondját. így vezethetjük őket a teljesebb emberi élet útjára. Alapvető törekvésünk, hogy gyermekeinknek növekvő lehetőségeink alapján még többet, még értékesebbet adjunk. Ez az egész társadalom, minden szülő érdeke, kötelessége. Tudatában vagyunk annak, hogy sokat kell még tennünk mind a szülői felelősség erősítése, mind a fiatalok családi életre nevelése érdekében. Mert miközben neveljük, tanítjuk őket, ők is formálják, alakítják önmagukat, a családot és az egész társadalmat.

D Magyar Nők Országos Tanácsa magáévá tette a gyermekév nemzeti és nemzetközi programját. A nemzeti bizottsággal és a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetséggel aktívan együttműködve dolgozik a célok, a programok megvalósításáért, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy ez a tevékenység is hozzájárult az egész világon a gyermekek sorsának javulásához, ahhoz, hogy földünkön mindenütt nyugodt, békés, boldog hétköznapok legyenek.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET