Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Élők és holtak Apróhirdetés Gyakran végigböngészem az újság apróhirdetéseit, csak úgy, passzióból. Nem akarok használt zongorát, eredeti torinói Fiatot, netán pekingi palotapincsit venni, legkevésbé pedig hirdetés útjná újranősülni, — csupán elszórakozom egy kicsit. Az is megeshet, hogy a puszta kíváncsiság hajt: vajon milyen is a mi világunk a hirdetések szemszögéből? Vallom, hogy — mint cseppben a tenger — ezek a magánjellegű közlések is egyfajta jelzések a korról, a társadalmi viszonyokról.. Mindezt csupán azért mondom, mert a véletlen úgy hozta: kezdtem összehasonlítani a harminc év előtti apróhirdetéseket a maiakkal. Búvárkodás közben ugyanis ezekre a sorokra bukkantam a Nyírségi Magyar Nép 1948 november végi számában: „A MOSZK olajmag-értékesítési osztálya közli, hogy minden gazda, aki legalább 25 kilogramm tökmagot szolgáltat be, a tökmag árán felül egy darab pipereszappant is kap jutalékul”. Bizonyára elsiklik a szemem e fölött, ha nem panaszkodik a minap egy ismerős asszony: mégiscsak borzasztó, hogy „már napraforgó olajat sem lehet kapni, csak a repcét kínálják”. Más ugyanígy háborgott a rizs pillanatnyi hiánya miatt, s én hiába próbáltam indokolni mindezt a mostoha időjárással, a késői éréssel. „Az nem lehet, hogy ilyen alapvető cikk hiányozzék a boltból!” Mit lehet erre mondani? Szó, ami szó, Ugyancsak elszoktunk már attól, hogy a cukor, a liszt, a só, meg a paprika hiányzó cikk volna. Sok minden természetes, ámi- ről korábban el sem tudtuk képzelni, hogy valamikor elemi dolognak számít majd. Ugyancsak a Nyírségi Magyar Nép harminc év előtti, november végi számában bukkantam az alábbi sorokra: „Értesítem az intézmények, az intézetek vezetőit, hogy a november havi, rendkívüli lisztellátmány megérkezett. Az utalványok átvétele végett a közellátási irodában 5 napon belül annál is inkább jelenjenek meg, mert ezen idő elmúltával igényjogosultságuk megszűnik.” Aláírás: a polgármester. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs mindezek után azt mondani, íme, milyen nagy utat tettünk meg harminc év alatt. Csupán azt szeretném felidézni, hogy volt idő, amikor másfajta szokások közepette másfajta igényeinket is milyen nehezen tudtuk kielégíteni. Szó se róla, jó, hogy elmúlt s a fiatalabb korosztály azt sem tudja, miként is nézett ki az ilyen lisztutalvány, vagy a kenyérjegy. Pedig az is igaz, hogy a felszabadulást követő években még azzal a bizonyos kenyérjeggyel is éjfélkor oda kellett állni a pékség ablakához, különben az iskolába induló gyermekeknek reggel nem jutott volna egy karéj kenyér. Más. Gyakorta érkezik a szerkesztőségi postával olyan levél, amely a gyermekcipő választékát kritizálja, illetve a felnőttek lábbelijének a rossz minőségét teszi szóvá. Igaz ez is, igaz amaz is, kétség aligha fér hozzá. Ez jut eszembe, miközben megakad a szemem a harminc év előtti sorokon: „Péntek délelőtt a Kiss Ernő utca és a Szarvas utcai útvonalon elveszett egy barna, jobb lábas gyermekcipő. Megtaláló jutalom ellenében adja le ...” Pontos cím. Kelet-Magyarország, 1978. november 30.: „Anorákvásár! Kisdobosok és úttörők részére 200 forintos árengedménynyel, amíg a készlet tart! Megvásárolható az ezermester és úttörőboltban.” Hossz az ellenpélda, máris látom, hiszen 1948-ban már csak azért sem lehetett ano- rákot hirdetni, mivel akkor még azt sem tudták, mi is az voltaképpen. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a korabeli lapokból hiányzott volna a ruhahirdetés. Lássuk csak: „Egy használt antik zongora és fekete férfizakó jó állapotban eladók.” öles cím hirdeti a mostani megyei lapban, hogy hazai szénből van elegendő, s hogy a vásárlási akcióban a lakosság 11 milliós megtakarításhoz jutott. Ugyanakkor felháborodva kopogtat vidékről egy ismerősöm, mondván, neki nem adnak tisztán kokszot a kazánjához, csak keverten, pedig • azzal semmire sem megy, mivel tavalyelőtt központi fűtésesre alakíttatta át a kertes házát. Őszintén együtt érzek vele, s magam sem értem, hogyha valaki igazolja, hogy központi fűté- ses kazánja van, miért tukmálják rá a neki csak felesleges kiadást jelentő másik fajta szenet... S ekkor felvillan előttem a Nyírségi Magyar Nép egyik hasonló hirdetése, csak éppen most harminc éve: „Tengericsutka állandóan és nagyobb mennyiségben kapható az Országos Raktárházak RT Simái úti telepén.” S milyen a véletlen! Az Az idén november 30-án is szerepelt a hirdetések között a megyeszékhelynek ez a része: „Vasárnap délután a Simái út környékén elveszett egy fekete-fehér pettyes malac. Kérjük, aki tud róla, értesítsen ...” No ugye, azért mégsem annyira világváros Nyíregyháza, bár már elérte a százezer lakost. Budapesten, a körúton ez aligha fordulna elő... Mondom ezt én is sokakkal együtt, a végén már alig hallhatóan, mert tudom, hogy a következő években több száz lakással ezen a környéken épül fel az állomáshoz közeli városkapu, a Szamuely lakótelep, s akkor bizony már aligha szaladgál majd pettyes kismalac a házgyári lakások között. Ha már a lakást említettem, hadd idézzem a következő apróhirdetést harminc év- távlatából : „Űri asszony szoba-kony- hás lakást keres, esetleg társbérletben.” Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, milyen lehetett akkor egy úri asszony, aki társbérlettel is beérte volna. Azt viszont tudom, hogy manapság is sokan keresnek lakás híján albérleti szobát, de ők nem hivalkodnak a nevük előtt jelzőkkel. Hiába, változnak az idők, változik a divat, az viszont változatlan, hogy az albérleti díjak évről évre emelkednek. Mert nem nehéz elképzelni, hogy menynyit kérnek majd attól az „igényes” egyedülálló férfitól, aki fürdőszoba-használattal különbejáratú, erkélyes szobát keres, lehetőleg a Sóstói út közelében. 1948: „Bontásból kikerült nád eladó. Szarvas út.. 1978: „Kemecsei úton 600 négyszögöl telek félkész hétvégi házzal eladó.” Itt megint csak van egy kis bibi. Nehéz párhuzamot vonni a három évtizeddel ezelőtti és a mai „Ház-ingatlan” hirdetések között. Akkor ugyanis még hiányzott a szótárból a „hétvégi ház” kifejezés, hogy a „minigarzonról”, az „egy plusz kettes szövetkezeti lakás”-ról vagy a „kétszintes, tetőteraszos, kertes társasház”-ról ne is beszéljünk. Akkor: „Féderes kétkerekű gumiabroncs-kézikocsi eladó. Kereszt utca ...” Most: A „Jármű” rovatban különösen szerdán és szombaton valóságos rendszámtáblaparádé. PB-s Zsiguli, ZX-es Wartburg, LADA 1500-as, tizenhétezer kilométerrel... Persze nem mindenki az eladó kocsik miatt böngészi a hirdetéseket, azért vannak, akik erre a különös ajánlatra is felfigyelnek: „1962-es kiadású Renault 4 L. hobby- kedvelőknek ...” A Nyírségi Magyar Népben : „Bejáró mindenesnek azonnalra elmenne”. A Kelet-Magyarország- ban: „Másfél éves kislányom időnkénti gondozására vállalkozó nénit keresek ...” Ez a valaki sokáig hiába várja az ajánlatokat a Kiadóba ... Annak idején az úgynevezett „Egyéb” rovatban gumicsizmák szakszerű javítására vállalkozott bizonyos Váczy nevű cipész; svájci géppel másfél óra alatt gyönyörű dauert ígért 20 forintért (jótállással !) egy budapesti hölgyfodrász. Napjainkban már hiába keressük a cipőtalpaló, foltozó cipész hirdetését: a hölgyfodrászok pedig azért nem hirdetik másfél óra alatt az olcsó dauert, ráadásul jótállással, mert: 1. sok a vendégük amúgy is; 2. másfél óráig minimum várni kell, amíg sorra kerül az illető és 3. húsz forintért? Nehéz abbahagyni a példálózást, mert jobbnál jobb esetek kívánkoznak egymás mellé. S ha igaz is, hogy sántít egy kicsit az összehasonlítás, valamit azért felmutat előttünk arról, hogy nemcsak az a bizonyos harminc év múlt el felettünk... Angyal Sándor Egy kép az őszből. (Gaál Béla felvétele.) Győzőr a munkaadó S t óra. „Most jönnek, naná” — állt félre Győző a fal mellett, hogy maga elé engedjen egy mikrobuszt. Csörrennek az edények a kocsi alján. Párállik a százliteres hordó moslék, mögé huppan egy friss zöldséggel megrakott nylonzsák, aztán gyümölcsös ládák tűnnek el az autó mélyén. Már a múltkor látta, hogy elvisznek ezt-azt a moslék ürügyén. Beszélték a Pufajkásban is: a főszakács bátyjának gebinje van Dunaréven. A nagyoló előtt megállt. Zárva volt az ajtó. Elmentek ezek is. Mehet az öltözőig. Itt szoktak tartani egy ballont mindig az arra járó éjszakás népeknek. Ahogy belépett az épületbe, a konyha felől eloltották a villanyt. Becsapódott a vasajtó. Töksötét volt a folyosó. A hétszentségit, még csak ez hiányzott!! — mormogta. Mellette surrogott valaki. „Aha” — villant át az agyán. Körmei odakoccantak a falhoz, ahol meglapult. Aztán karja hirtelen kivágódott. Ügy érezte, mint aki nagyon-nagyon puhát fog, amely pillanatról pillanatra zsugorodik bütykei között a tenyerében. ★ — Megőrült? Eresszen el! — Hogyne. Csak kérdezek valamit. — Azért marcangolja a nyakamat? — Így jobban bízhatok az őszinteségében — lazította ujjait a főszakács faggyus bőrén. — Azt kérdezném, maga bírna-e rezet önteni azzal, amit ebédre adtak? — Nem a maga dolga. Egyébként kelkáposztafőzelék volt húsgombóccal. — Most, hogy jobban utánagondolok, tényleg. De a kérdés az, hogy tudna-e ilyen kajával rezet önteni? — Én nem szoktam rezet önteni. — Fog. — Eresszen el, mert nagyon megbánja! ★ Győző bevágta maga mögött az ajtót. A szakácsot megcsapta a gázszag. Kapkodott levegő után. Hátrált a műhelysarok felé. — Mit akar tőlem? — Hogy dolgozzon. — Miért? — Hátha nem lopnák ki az ebédből a belevalót. — Rágalom ... — Az előbb rakták fel a kocsira a szajrét, ott voltam, maga is tudja. — Akkor is, ez önbíráskodás. — Ez meg öntvény tisztító. Na fogja! — kezébe nyomta az ötkilós kalapácsot. — A kabátját leveheti. Az ingét nem ajánlom, a por hamar csíp. Kiütötte a formaszekrényből a biztosítószöget. Ömlött a finom öntőhomok, felcsapott gázos füstje. Megmutatta, hogy kell kivenni a kész öntvényt. Amíg lehajolt, érezte, hogy a főszakács egyre jobban mögé kerül. — Maga hány kiló? — kérdezte Győző hirtelen felegyenesedve. — Hatvankilenc. — Én száztizenkettő. — Ezt miért mondja? — Hogy tudjon mihez viszonyítani... A szakács tétován fogott a munkához. Jobb lesz megbékélni ezzel az őrülttel, aztán majd meglátjuk — gondolta. Meglendítette a kalapácsot, hogy leverje a salakot egy peremes bronzcsőről. Űszott a porban. — Tegyen sapkát, van ott a sarokban — ajánlotta a rézöntő. Odament a sarokhoz. Leemelt egy simlis sisakfélét. Forgatta. A szögek mellett a falra karcolták a neveket, Rocca, Tóbiás. Bóbitás, Góliát. — Itt mindenkit ilyen furcsán hívnak? — Igen. Nem tetszik nekik az a név. amit az anyjuk adott. — Magát hogy hívják? — Győző, Sebes Győző. — Nem úgy. — Úgy is Győző. Ez tetszett nekik. — És miért nem szóltak, ha kevés az ebéd ? — Szóltunk. Jött is rá válasz: ennyi jár. — Az már igaz. Odébbment egy másik szekrényhez. Ahogy megemelkedett, érezte, hogy nehezül, szeme előtt lebegnek a piros karikák. Tapad rajta minden, a sapka pereménél égni kezdett a bőre. — Rohadt egy meló ez. — Na látja, ezért nem kellene lopni. A főszakács sunyított. hosszú szüneteket tartva. Győző őrült tempóval vágta a szekrényeket. „Baromi, mit melózik ez a pali" — állapította meg a főszakács. — Mindig ezt csinálja? — Á. ez a kisebbik és a könnyebb. Délelőtt öntjük a rezet. Azt látná, ott milyen meleg van. — Holnap adok magának repetát. Rakott krumpli lesz. Dupla tejfölt is kap rá. — Nem kell. > gj-j — Miért, nem maga mondta, hogv kevés az ebéd? — De. csakhogy így megint azt adná. amit másoktól elszed. Nyolc óra elmúlt. A végéhez közeledtek. A fene egye meg ezt a marhát, jól elszúrta az időmet — dohogott magában. Mit tudhat ez? Látta a kocsit. Esetleg a zöldséget. Hol van az már? Hajjaj! Különben is mivel bizonyítaná? Holnap majd jelentem, hogy rám támadt ez a hülye. Hadd mossák meg a fejét. Lenne élelmesebb, ne másokat kritizálna. Győző egy sínen mozgó kis daruval kupacba hordta a kész rezet. — Na, főnök, megvagyunk ... — Maga meg, én meg ki. — Ugyan, egy kis melótól... — És az idegesség? — Várjon, adom a nyugtatót. Először is: azért a munkáért most nem jár pénz. Mi szocialista brigád vagyunk, és szerződésben vállaltuk, hogy soron kívül adjuk a selejtpótlást a Bendőék brigádjának, az esztergályosoknak. Másodszor: ha maga megígéri, hogy abbahagyják. én nem szólok senkinek arról, amit láttam. Harmadszor: állapodjunk meg. hogy erről a mai esetről nem beszélünk. Áll az alku? „Dögölnél meg” — gondolta, de azért rávágta : — Oké. Kovács L. Péter KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 10.
