Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

Az emberek javát szolgáló urbanizáció Új városok a térképen Kesergünk a gyors urbani­záció miatt és a falusi élet örömeit dicsérjük, mégis vá­rosban kívánunk lakni. Lehe­tőleg a belvárosok sűrűjé­ben. Életünk természetes rendje, hogy az emberek igényt tartanak a kényelme­sebb életmódra, kielégítő komfortra. A világszerte fel­gyorsult urbanizáció vég­eredményben az emberek ja­vát szolgálja. A folyamat megállíthatat­lan; értelmetlen lenne szem­beszegülni vele. A magyar- országi fejlődésnek szintén valami olyan varázspálca, amely azonnal két kézzel hul­latja az urbanisztikai manná­kat: Az ilyen elképzelésnek túlságosan szűk rádiusza van, alighanem csak a közigazga­tási feladatkörre gondol. Pe­dig nem az az elsődleges, ha­nem az eleven városi test, amelyet így jellemez Erdei Ferenc: „ ... önmagában is, vidékével együtt is szervezeti és autonóm vezetésű társa­dalmi egységet alkot, s egy­felől nagyobb számú népessé­gének a lakóhelye, másfelől vidékre kiható funkciók te­a jogi státus adja meg, az csupán nyugtázza, elismeri a fejlettség szintjét. A folyamat nem fordítható meg. Nem lehet városi Tan­gót adni olyan indokkal, hogy így könnyebben érhesse el egy település a városi szintet. Helységeink viszonyait átte­kintve, a közeljövőben aligha fog gyorsan szaporodni a ma­gyar városok száma. Nem azért, mert nincs az Elnöki Tanácsnak kitöltetlen okira­ta. Az igazság, hogy amit a tegnap városainak gondol­tunk. az ma legfeljebb nagv­jellegzetessége az urbanizá­ció. Erre utal például az inf­rastrukturális beruházások növekedése. Újsághírek szá­moltak be arról, hogy szá­mos nagyközség kapja meg január 1-től a városi ran­got: Barcs, Berettyóújfalu, Celldömölk, Érd, Fehérgyar­mat, Körmend, Lenti, Paks és Vásárosnamény. A jogi elismerés természe­tesen egy folyamatot értékel, elismeri a megtett utat és a városi státus megnövekedett lehetőségei, kötelezettségei közepette a jövő feladataira serkent. Az új városokról sem képzelhető el, hogy az Elnöki Tanács által adományozott okirat birtokában holnap metropolissá válhatnak: Azért kell ezt hangsúlyozni, mert vannak még illúziókat ker­getők, akik azt hiszik, hogy a jogi elismerés magában is lephelye, s e szerepnek meg­felelő technikai berendezés­sel rendelkezik”. A város tehát nem egy­szerűen emeletes vagy föld­szintes épületek tömege, ha­nem sajátos szervezeti kere­tek között élő társadalmi egység. Ilyenféleképpen az általános tennivalókat illetően nincs különbség az ó és az új város között: a tervszerű és arányos fejlesztés terve­zése, szervezése a városszer­vezet funkcióinak, a város szerepkörének, vonzáskörze­tére gyakorolt hatásainak, a társadalmi-gazdasági folya­matnak megfelelően. Ám az általános tennivalók egysze­rű felsorolásánál is rá kell mutatni, hogy az említett szintű és jellegű feladatok megoldása feltétlenül megkí­vánja a fejlettség városi fo­kát. Ezt nem a jogállás, nem községi szint lehet, és ami ma nagyközségi szint, holnap ta­lán csak társközségi lesz. Az urbanizációs folyamat fok­mérője a falvak infrastruk­turális szintjének is, mint ahogy a fejlődés újabb igé­nyeket támaszt a városok­ban. Ki mondhatja ma, hogy a vezetékes ivóvíz, a villany- világítás már várost jelent? Tegnap még sok városnak nevezett településünk volt víz, csatorna és villany nél­kül. Városnak lenni tehát ma nagyobb rang és nagyobb színvonal, mint valaha is volt. A régi térképek sajátosan csak mágyar anomáliájának kellene azt is tartanunk, hogy korábban kevés igazi város körét mutathatták. Tény, hogy hazánk területén már az időszámításunk előtti első században húszezernél na­gyobb lakosságszámú város létezett valahol a mai Tác község helyén, Gorsium név­vel, de Magyarország történe­te mégis inkább a városnél­küliség históriája. A legtöbb magyar város még a közép­korban született, sokkal ke­vesebb a barokk városfejlő­dés periódusában és a kapi­talizmus idején csak egyet­len: Salgótarján. E fejlődési rendellenességnek semmi kö­ze holmi misztikus magyaros lelki alkathoz és átokhoz, a térkép korabeli általános osz­tályviszonyok, társadalmi ál- lapatok ábrázolata. Az áz igazság, hogy a kon­zerválódott korszerűtlenség miatt rekedtek ki nagy terü­letek az urbanizálódásból, és azért maradt hézagos a ma­gyar térkép, mert például a parasztság száz évvel a job­bágyfelszabadítás után sem illeszkedhetett be a polgári társadalomba. A nagy váro­sok mellett parcellázott, alig közművesített kispolgári la­kótelepek, barakkos mun­kásnegyedek ragadtak meg; a nagybirtokokon falusi szór­ványtelepek fulladoztak; a dű- lőutak mentén tanyák kapasz­kodtak, sokszor kőkorszaki kunyhókkal. A települési vi­szonyok a földesúri kastélyok és egykonyhás cselédházak ellenpólusaival általában a feudális falusiasság szintjén maradtak, a városok is úgy­nevezett mezővárosok. A településhálózat fej­lődését alapvetően az ha­tározta meg, hogy a fél­gyarmati elnyomással pá­rosult feudalizmust késve vál­totta a kapitalizmus. Nem a magyar térképen fejlődtek akkoron magyar lakosú vá­rosok: a század első tizennégy évében másfél millió -ember vándorolt ki a nyomorúság elől menekülve. Amerikában lettek városlakók. A ma térképét szorgalmas, áldozatos és tudatos munka rajzolja. Megtanultuk, hogy nincs veszedelmesebb az il­lúziónál. A szocialista építés térképrajzolóinak nem szabad sem légvárakat, sem mesetá­jakat álmodniuk. Tudatosan és reálisan kell a jövőre gondolni. Mégis jobban érez­zük magunkat, mint valaha. Soltész István ismeretlen ismerőseink N agyanyám fekszik fekete-fehér gyászban, körüláll- juk még egyszer, utoljára, élet-halál egyébként megmagyarázható törvényszerűségeit kérdőre von­va: hát neki is be kellett fejeznie? Néha —, hogy az utóbbi években egyre apróbb, vékonyabb lett — arra gondoltam, itt az ideje megkérdezni: mitől van az, hogy mindig de­rűs, kiegyensúlyozott, mi a titka harmóniájának? Megle­het, válaszolni sem tudott volna rá, ez azonban nem ment fel az elmulasztott beszélgetésekért, melyeknek bizonyára örült volna. Talán túl sokat akartam kérdezni, ezért nem kérdeztem semmit. S közben elment, szépen, egyszerűn — mint ahogy élt... Nézem a végtisztességadókat. Ki a könnyeivel küsz­ködik, ki keményebben befelé sír. Némelyik arc teljesen ismeretlen, legfeljebb úgy tíz év homályából idéződik fel. jóval kevesebb ránccal-gonddal, ősz hajszállal. Igen, egy másik temetésen láttuk egymást utoljára. Valakinek meg kell halni ahhoz, hogy a rokonság találkozzék ... Mennyi minden történhetett azóta. A fiatalok meghá­zasodtak, gyerekek születtek, az akkori csecsemők megnőt­tek, a családok új lakásba költöztek, egyesek munkahelyet változtattak. Mindenkivel történt valami, amit jó volna el­mondani, de nincs rá időnk, másfajta szokások alakultak ki, s bámulunk egymásra; ki-kicsoda, hogyan él, boldog-e, vagy boldogtalan? Nézem a rokonságot, s eszembe jutnak ismeretlen is­merőseim. Akiket akaratlanul megismertem, akikre talán nem is voltam kiváncsi, akik talán maguk sem tudták, hogy pár perc múlva egy idegenre bízzák féltett titkai­kat ... Például állok a vonat folyosóján, s megszólít valaki. Ne értsem félre, nem akar tolakodni, de nem vagyok-e vé­letlenül nyíregyházi. Mondhatnám, hogy nem, aztán egy egyszerű „de, igent” mondok. Ez is elegendő egy fél élet el­beszélésére. Az őszinteségre biztosíték az ismeretlenség, valamint az a tény, hogy többet úgysem látjuk egymást... Sok éven át mennyi titkot hallanak az expresszvonat folyosói. Amiket semmi rokoni fokon nem közöltek volna, csak az az ismeretlen tudja, akivel őszintének lehetett len­ni. Egy öregasszony arról beszélt, miért nem szeret fiánál- menyénél alaudni, inkább utazik hajnalban-éjszaka. Egy fiatalember házasélete boldogtalanságáról vall, részletesen, kendőzetlenül. Tudja, ha leszáll magával viszi személyisé­gét, titkait. Pár napja valaki ahhoz kérte tanácsomat: változtassan-e munkahelyet, ha ilyen, meg ilyen a jelen­legi, s amolyan, amivel kecsegtetik. Hozzátette: még sen­kitől sem kért tanácsot, inkább egy idegentől, mert ennek nincs hátulütője ... Más vonatok, más folyosók, más ismeretlen ismerősök. Regényes sorsok lépnek be az életbe, hívatlanul. Mind egy külön világ, s mégis mind azonos egyben: megcáfolják, hogy egy modern embernek ne lenne szüksége egy másik ember őszinte szavára, tanácsára, véleményére. Legtöbb­ször azzal indokolják a nyíltságot: nyugodtan beszélhet­nek, hiszen jphbé sosem találkózuhk^ Egy pillanatra 'ki-1 tárulkoznak, legmélyebb embei-f érzéseikről välfäii&'k' áh-' nak, akinek titoktartásáról a névtelenség, az ismeretlen­ség szavatol... Madarat tolláról, embert barátjáról — tartja a köz­mondás. Mennyire múlta ez idejét, mennyi igazság van ma benne? Van-e szükségünk barátokra, van-e egyetlen ember, akinek a szemében valódi önmagunkat megláthat­juk? Mi az oka, hogy közlékenyebbek vagyunk egy ide­gennel, mint munkatársunkkal, rokonunkkal, egy ismeret­lenre rábízzuk titkunkat, akit a vonat nemcsak egy állo­mással visz tovább, de kirobog vele az életünkből is... □ s temetés után néhányan még összegyűltünk nagy­anyám öreg házában. Milyen egyszerű volna meg­kérdezni X-et. vagy Z-t: mi érdekli, mi foglalkoz­tatja, boldog-e? Hogy vagytok? — na és a gyerekek? — kérdeztük, s aztán siettünk, várt a munka, indult a busz, a vonat... Baraksó Erzsébet „ÁLMODTAD TE EZT, GÁBOR!" Századunk legendái Ügy is kezdhetném: hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy ember. Szép fehér bajusza volt, a szeme izzott, mint a parázs, mesélni pedig úgy tudott, mint rajta kívül tán senki más e világon ... Váltsuk azonban a múlt időt jelenre, hiszen e beszél­getés főszereplője létező sze­mély, Ópályiban él, ' Havasi Gábor a neve. Igaz, már 85 esztendő van a háta mögött, de úgy dolgozik még, hogy sok fiatal megirigyelhetné. S ha van valaki, aki meghall­gatja, tapasztalni fogja: Gá­bor bácsi költő és tudós egy- személyben. Szavai nyomán megelevenedik a múlt, össze­fonódik a jelennel, s olyan csodálatos világ tárul a sze­münk elé, melyet csak az öreg tud elővarázsolni. — Mire kíváncsi? — tolta tarkójára kucsmáját az öreg, jelezve, hogy kezdhetjük. — Mindenre. — Akkor a faluval kezdem, meg az utcánkkal. Jó? — Jó. — Pályi az régi, nagyon régi falu. Már Attila idejé­ben is állt. Azokra az időkre én nem emlékezhetem, hiszen csak 130 éves vagyok, de a régi öregek elbeszéléséből tu­dom, élt itt az utcánkban egy ember, úgy hívták, hogy De­meter. No hát ez bejárta a fél világot a magyar seregek­kel, s eljutott Tatárországba is, ahol megtanulta a nyel­vüket. Történt egyszer, mi­kor a magyar seregek meg­gyengültek, hogy a tatárok megindultak a világ ellen. Magyarországra is elértek és Pályiban, itt a falu végén ez a Demeter fogadta őket, mi­vel értette a nyelvüket. Be is kvártélyozott vagy hetet be­lőlük a házába, etette, itatta őket. Jól érezték magukat nála a tatárok, olyannyira, hogy mikor a seregük tovább indult, egyikük Demeternél maradt. Szép egy szál ember volt, s bizony megtetszett a háziasszonynak is. Szemet szúrt ez Demeternek, de csak legyintett rá, hiszen nem tud­hatta, hogy azok ketten már a szökésen törik a fejüket. Az asszony eleinte ingadozott, de mikor megtudta, hogy a tatár nyeregkápája tele van arannyal, kötélnek állt. — Napkelte előtt indultak jóval, hogy mire Demeter észbekap, már túl legyenek hetedhét határon. A hoppon- maradt gazda éktelen harag­ra gerjedt, mikor felébredt. Azon nyomban felnyergelt, és üldözőbe vette a szökevé­nyeket. Elmúlt már három nap, meg három éjszaka, mi­kor rájuk talált, összeugrott a két ember, csak úgy don­gott a föld, végül is Demeter leszorította a tatárt. Csatará- szott az asszony, hogy így édes uram, úgy édes uram, de a pályi ember nem kegyel­mezett. Megölte mindkettő­jüket. Dolga végeztével nap­nyugtának fordította a lovát, s hazáig meg sem állt. Ott osztán elment a paphoz meg­gyónni a bűnét, hiszen még­is csak embert ölt, s a pap fel is oldozta. Sőt, még azt is mondta neki, nősülj meg új­ból fiam, mert egyedül nem szép az élét. Hej, felderült a képe Demeternek,‘s azóta ezt az utcát csak Derítőnek hív­ják. — A Fekete Bátorról, meg a Gorondról mit tud? — Arra vezetett az ősi ha­HAVAST GÁBOR dák útja. Azon mentek a ma­gyar vitézek Erdélybe, meg mindenfele. Volt azok között egy fekete képű, roppant bá­tor harcos. No az, amikor ha­zatértek a messzi földről, el­rejtett a földbe egy nagy szál aranydeszkát. Később aztán meg is találták. Azóta neve­zik azt a részt Fekete Bátor­nak. — Hallottam, Gábor bácsi, maga találkozott Luciferrel is! — Hajaj! Bizony találkoz­tam. Az pedig úgy történt, hogy az egyik rokonomnak nem akart gyereke születni. Nagy nehezen aztán csak megtudtam, hogy Lucifer volt a bűnös. Cigányasszony képé­ben lent járt a földön, s el­zárta a rokonom méhének út­ját, a kulcsot meg magával vitte. No megállj! mondtam magamban —, túljárok én az eszeden. Egyszer meglestem itt a temető környékén, és nyakoncsíptem. Add csak ide azt a kulcsot, te rusnya gaz­ember — szorítottam a tor­kát. Nem lehet, — azt mond­ja — lent hagytam a pokol­ban. Nem baj, lemegyünk ér­te — bíztattam, de a torkát nem engedtem el. Le is men­tünk a pokolba, oszt a kul­csot felhoztuk. Kinyitottam a méh kapuját, s lett olyan gyermekáldás, hogy na! Eszter néni, az öreg felesé­ge, aki eddig jobbára hallga­tott, hirtelen közbeszólt: — Álmodtad te ezt, Gábor! Az öreg istentelenül fel­fortyant: — Ejnye már, az áldóját! Hogy mondhatsz ilyet!? Hát azt hiszed, hazu- dok? — Akkor maga a gyógyí­táshoz is ért. — Hogyne értenék! Min­denhez. Meggyógyítom az embert, de az állatot is. Az egérfarkkórónál, az útilapu­nál, a pemetefűnél nincs is jobb orvosság. Jönnek is én- hozzám, ajaj de mennyien! Csak ez az öregasszony nem akarja megfogadni a szavam, ha beteg. Képes orvoshoz menni. — Hány háborút élt meg Gábor bácsi? — Én? A jó isten meg szá­molta össze. De a legjobban az orosz—japán háborúra emlékszem. Én akkor a cár udvarában szolgáltam éppen. De már nagyon, húzott volna hazafelé a lábam. A cár azon­ban nem engedett, meg ott volt a legkisebb lánya is, aki igen csak jó szívvel viselte­tett irántam. Na, volt nagy rémület, mikor híre jött, hogy az orosz hadakat elverték. Ments meg Gábor fiam ben­nünket! — könyörgött a cár. Persze, akkor már én sem tudtam segíteni, ki kellett fi­zetni a hadisarcot. Egy ben­zineshordó aranyat fizettünk az ellenségnek, hogy legyen végre béke. Én aztán már egy percet sem maradtam, jöttem haza, ahogy csak a lábam bírta. Azóta sem ültem vona­ton, autón meg pláne. Gya­log járok én mindenhova, még Szálkára is. Itt egyenest a töltésen, hogy el ne tévesz- szem az utat... * Hátul az istállóban a há­rom tehén étekre vár, a ku­koricaszár meg vágatlanul lent a kertben. Gábor bácsi veszi a sarlót, és elindul, alakja kicsit meggörnyed, hi­szen nem is tudjuk hány esz­tendő nyomja a vállát. Nem is tudhatjuk, hiszen a Gábor bácsik örökké élnek. Balogh Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. december 31.

Next

/
Thumbnails
Contents