Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-30 / 306. szám

4 KELET-MAGYARORSZÄG 1978. december 30. Szovjet vélemény A kínai—amerikai kapcsolatokról W ashington enyhén szól­va óriási késéssel, a kínai forradalom győ­zelme után 29 évvel ismerte el a Kínai Népköztársaságot. A teljes diplomáciai kapcso­lat helyreállításával azonnal felmerült több, kikerülhetet­len kérdés. Például olyan is, hogy az elismerés tényében a megkésett realizmus, vagy a nyílt opportunizmus domi­nál-e? Az utóbbira mutat az a hir. télén döntés, amely egy pil­lanat alatt félretette az útból az elvi jellegűnek hirdetett tajvani kérdést. Ez már ön­magában is elárulja, hogy a két fél közül legalább az egyik kedvező politikai elő­nyökhöz akart jutni az ügy kapcsán. A jelenlegi kínai vezetés különben az utóbbi években és hónapokban nem is leplezte, hogy minden újabb világpolitikai partner csak annyira értékes számá­ra, amennyire az „egységes szovjetellenes front” eszmé­jét szolgálni képes. Ami pedig az Egyesült Ál­lamokat illeti, nem vonhat­juk kétségbe azoknak a meg­figyelőknek az igazságát, akik a Washingtonban Kína iránt felébredt „különleges érdeklődést” éppen Peking nagyhatalmi, soviniszta irányzatának kialakulásával — miként ezt Vietnam példá­ja is mutatja — kapcsolják össze. Ugyanakkor Moszkvában jól tudják, hogy Carter elnök a Fehér Házban tartott kato­nai eligazításon kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem szándékozik „új viszo­nyát Kínával az oroszok, vagy bárki más kárára” fel­használni. Miként a Pravda írja, ez igen fontos bejelen­tés, de az idő mutatja meg, hogy követik-e gyakorlati tettek és politikai lépések. Ugyanakkor Pekingben nem sietnek egyetértésüket kifejezni ezzel a hivatalos amerikai bejelentéssel. Jel­lemző az is, hogy számos nyugati megfigyelő azonnal az új lehetőségekről kezdett beszélni, amelyben a „kínai kártyát” ki lehet játszani a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió őszintén kí­vánja, hogy minden ország között normális kapcsolatok legyenek. De annyira nem vak, hogy ne lássa, a jelen­legi pekingi vezetés minden lépését egyetlen elvnek ren­deli alá: Kína bárkit kész tá­mogatni, aki a szocialista or­szágok és a nemzeti felszaba­dító mozgalmak ellen szer­vezkedik. is mondhatnánk: ha ■ újabb akadályok me- SJJI rülnek fel a feszült­ség enyhülésének útján, ak­kor ennek elsősorban Peking­ben örülnek. Peking az erő­szak, a konfliktusok diplomá­ciájának fenntartása mellett van, sőt nem is leplezi tü­relmetlenségét, szeretne mi­nél hamarabb, teljes súlyá­val beszállni ebbe a „játék­ba”. A jelenlegi kínai vezetés számos nyugati ország fővá­rosában a legkülönbözőbb korszerű fegyverek vásárlá­sára jelentkezett. Képmuta­tóan, a hegemonizmus ellen szónokolva Peking mindent megtesz, hogy partnereit saját hegemonista törekvései szolgálatába állítsa a világ minden pontján. Az amerikai—kínai kap­csolatok fejlődését az enyhü­lés útján, a leszereléshez ve­zető úton, csak üdvözölni- tudnánk. A kínai vezetés nyilatkozataiban és gyakor­lati lépéseiben azonban sem­mi sem utal erre. Szpartak Beglov Bumedien temetése Pénteken az Algírtól mint­egy húsz kilométerre lévő mártírok temetőjében elte­mették Huari Bumedient, a szerdán elhunyt algériai ál­lamfőt. A gyászszertartáson és a temetésen a külföldi küldött­ségek vezetőinek sorában ott volt többek között Vaszilij Kusznyecov, az SZKP KB Politikai Bizottságának pót­tagja, a Legfelsőbb Tanács elnökségének első elnökhe­lyettese, . Michael Blumen­thal amerikai pénzügymi­niszter, Jean Francois-Poncet francia külügyminiszter, egy (Folytatás az 1. oldalról) Dolgozó Ifjúsági Szövetség­en tevékenykedtek, majd az ellenforradalmat követően a Magyar Szocialista Munkás­párt vezetésével újjászervez­ték az ifjúsági mozgalmat. 1957. március 21-én létrehoz­ták a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséget. — A KISZ születése pilla­natától a párt politikájának szolgálatában állt, céljait a munkásosztály hatalmának helyreállításában, a szoci- mus felépítésében jelölte meg — húzta alá az ünnepi ülés szónoka. — Ma a Magyar Kommunista Ifjúsági Szö­vetség képviseli az ifjúsá­gunkat, és tagságát arra moz­gósítja, hogy legjobb képes­ségei szerint vegye ki részét a szocialista építőmunkából, a tanulásból, a haza védel­méből, a békéért és a társa­dalmi haladásért vívott vi­lágméretű küzdelemből. A párt példáját követve és ve­zetését, támogatását élvezve a KISZ több mint két évti­zede betölti hivatását a ma­gyar társadalomban — mon­dotta. Az ifjúsági szövetség mai tevékenységéről szólva Ma- róthy László elmondotta: az ifjúsági mozgalom egészét át­tekintve megállapíthatjuk, hogy tervszerűen folyik a KISZ IX. kongresszusán ho­zott határozatok végrehajtá­sor arab ország vezetője, Ma­gyarországot Losonczi Pál, a MSZMP PB tagja, az Elnöki Tanács elnöke képviselte. Az algériai fővárosban a gyászolók százezrei vonultak az utcára, hogy szemtanúi le­gyenek, amint utolsó útjára kísérik Bumedient A rend- fenntartó erők csak a legna­gyobb erőfeszítések árán tudták biztosítani, hogy a gyászmenet áthaladjon a tö­megen. Zokogó algériaiak áll­tak az út mentén, amely a fővárosból az El Alia teme- metőhöz vezet. sa. Alig néhány hónap vá­laszt el bennünket attól, hogy számot adjunk a KISZ IX. kongresszusán magunk elé tűzött feladatok időará­nyos végrehajtásától. — A társadalom megkü­lönböztetett figyelmet fordít az ifjúságra: bizalmat és le­hetőséget, támogatást és ked­vezményeket ad. Viszonzásul azt várja, hogy a fiatalság becsülettel teljesítse köteles­ségeit, felelősen éljen jogai­val, hogy tudása és képes­ségei legjavát nyújtsa min­den területen. — Hat évtizedes kommu­nista ifjúsági mozgalmunk legfontosabb tapasztalatait érezzük sűrűsödni abban a jelszóban, amely a párttól kapott zászlónkon lobog és amely a további évtizedeken is meghatározza tevékenysé­günket: „Hűség a néphez, hű­ség a párthoz!” — zárta be­szédét Maróthy László. A nagy tapssal fogadott be­széd után Nemes Dezső, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségé­nek egykori titkára emelke­dett szólásra, s az MSZMP Központi Bizottsága nevében üdvözölte az ülés részvevőit. Az ünnepség első részét a DlVSZ-induló zárta, majd műsor következett. A KISZ KB kibővített ünnepi ülése az Internacionálé hangjaival ért véget. Afrika-dosszié '78 Eseménynaptár Január 2.: Angolában több mint száz mezőgazdasági vállal­kozást, ültetvényt, Mozambikban csaknem min­den külföldi és helyi magánbankot államosítot­tak. Február 15.: Rhodesiában Ian Smith miniszterelnök és a vele együttműködni kész helyi afrikai politiku­sok megállapodtak a „belső rendezésről”. Március 11.: Etiópia csapatai kiűzték Ogaden tartományból az agresszor Szomália alakulatait. Május 12.: Újabb kormányellenes felkelés tört ki Zaire Shaba tartományában. Belgium és Franciaország közvetlenül, az USA közvetetten részt vett a fel­kelés kegyetlen elfojtásában. Június 3.: Huang Hua kínai külügyminiszter Kinshasában országa támogatásáról biztosította Mobutu zai- re-i elnököt és a nyugati hatalmak beavatkozását a shabai eseményekbe. Július 27.: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta a na- míbiai rendezési tervet, amelyről az „érdekelt” tőkés országok és a Délnyugat-afrikai Népi Szer­vezet, a SWAPO képviselői 15 napja az angolai fővárosban megállapodtak. Augusztus 14.: Ian Smith rhodesiai miniszterelnök és Jo­shua Nkomo, a Zimbabwe Hazafias Front társ­elnöke titokban találkozott a zambiai főváros­ban. Szeptember 20.: A dél-afrikai fajüldöző rezsim vezetője, Balthazar Johannes Vorster bejelentette vissza­vonulási szándékát. Nyolc nap múlva az addigi hadügyminisztert, Pieter Willem Bothát nevez­ték ki kormányfővé. Október 17.: Luandában kétnapos tárgyalás után Agostinho Neto angolai és Mobutu zaire-i elnök megállapo­dott a két ország kapcsolatainak normalizálá­sáról. Október 19.: Rhodesiai csapatok barbár támadást intéztek a Zimbabwe Afrikai Népi Unió (ZAPU) zam­biai menekülttábora ellen. A mészárlás 1700 ember életét oltotta ki. November 20.: Szovjet—etióp barátsági és együttműködési szerződést írtak alá Moszkvában a két ország vezetői. December 4.: A dél-afrikai fajüldöző rezsim által törvény­telenül kiírt „választások” Namíbiában. n most záruló esztendő­ben ez a földrész szin­te mindennap szere­pelt a hírekben. Vannak, akik meggyőződéssel vallják: 1978 Afrika éveként vonul majd be a történelembe. S hogy nem járnak messze az igaz­ságtól, bizonyíték az infor­mációáradat, amely azt is jelzi: ez a korábban világ- politikailag látszólag másod­lagos kontinens egyszerre a nemzetközi események közép­pontjába került. Ennek oka a sajátos történelmi adottsá­gokon, örökölt feszültségfor­rásokon túl elsődlegesen az, hogy a két világrendszer har­ca egyre inkább Afrikára te­relődik át, ott éleződik to­vább. o Miért éppen Angola és Mozambik szerepe az egyik meghatározó tényező a kon­tinensen? — kérdezik sokan, ha Afrika újabb forrongására kívánnak választ kapni. A volt portugál gyarmatok fel- szabadulása három éve, for­dulatot hozott a földrész' életébe is. Nemcsak egysze­rűen legyőzték a NATO ál­tal támogatott „anyaorszá­got”, hanem a szocialista orientációjú államok helyze­tét is erősítették a kontinen­sen. Szaharától délre 12 or­szág több, mint 77 millió la­kosával és 6,2 millió négy­zetkilométernyi területével ma ezt a politikai-gazdasági- társadalmi fejlődési utat kö­veti. Őket támadják legtöbb­ször a reakció erői, nem ri­adva vissza a legbrutálisabb eszközök alkalmazásától sem. Angolában és Mozambik­ban mégis megőrizték, sőt ^megszilárdították a forrada­lom vívmányait. Ez a magya­rázata az év egyik legfonto­sabb afrikai eseményének: ősszel oly hosszú ellenséges­kedés után Angola és Zaire rendezte kapcsolatait. Zaire hirtelen „békülékenységében” persze szerepet játszott az is, hogy két shabai felkelés után a szétzilált gazdaság helyre- állítása már létkérdéssé vált Mobutu számára. De békü- lésre „kényszerítették” a zai­re-i ásványkincseket kiaknázó nyugati hatalmak is: a feltárt nyersanyagok olcsó elszállí­tása csakis az angolai terü­leten átvezető Benguela-vas- útvonal újbóli megnyitásával volt lehetséges. Ez természe­tesen jelentős bevételhez jut­tatja majd a luandai kor­mányt is. A fő haszon Ango­la számára elsősorban mégis az, hogy Zaire szerződéses kötelezettséget vállalt az ag­resszív cselekmények be­szüntetésére, a szakadár an­golai szervezetek és zsoldo­sok eltávolítására a határ­menti övezetekből... e Afrika nemcsak földünk 2. legnagyobb, de minden bi­zonnyal a leggazdagabb kon­tinense is. „Aki uralja — vallotta be egy alkalommal a nyugatnémet Der Spiegel —, annak kezében van a világ krómérctartalékának 95, uránkészletének 18 és ara­nyának 53 százaléka”. A nem­zetközi reakció, a volt gyar­matosítók és az önjelölt újak ezért aztán valóságos kihí­vásként fogják fel azt, hogy mind több afrikai ország ön­állóan kívánja megválaszta­ni fejlődési útját és barátait. A nyugati hatalmak most új, finomabb módszerekkel próbálják megtartani a leg­gazdagabb területet, Afrika déli részét. A még 1975 végén is „fehér ötszögként” emle­getett térség Angola és Mo­zambik haladó rendszerének megszilárdulásával három­szögre zsugorodott: Rhodesi­ára, Namíbiára és a Dél-af­rikai Köztársaságra. S most újabb „veszély” fenyeget: Zimbabwe és Délnyugat-Af- rika függetlenségének kiki­áltását minden korábbinál határozottabban követelik az ENSZ és az Afrikai Egység­szervezet tagállamai. Opti­mista megfigyelők úgy is gondolták, hogy erre még 1978-ban sor kerülhet, s öt­venegyre nőhet a független afrikai államok száma velük. Nem így történt. A több­ségi uralom bevezetéséről Namíbiában az érdekeltek részvételével egyezmény, biz­tonsági tanácsi határozat ez­úttal is született. Az Egye­sült Államok, Franciaország, Kanada, Nagy-Britannia, az NSZK és a Délnyugat-afri­kai Népi Szervezet, a SWA­PO képviselői az ütemterv­ben is megállapodtak. Esze­rint ötezer kéksisakos és ezer-másfél ezer polgári ENSZ-ellenőr felügyelete mellett alkotmányozó nem­zetgyűlési választásokat tar­tanak jövő márciusban, ápri­lisban kidolgoznák az alkot­mányt, és Namíbia 1979 júli- usában-augusztusában nyerné el függetlenségét. Az eredeti terv már az év végére füg­getlenséget ígért, de a dél­afrikai fajüldöző rezsim kü­lönböző manőverekkel, töb­bek között a törvénytelen vá­lasztások kierőszakolásával decemberben keresztülhúzta — keresztülhúzhatta! — a számításokat. Az imént fel­sorolt nyugati hatalmak min­denesetre „közvetítőként” mossák kezeiket... Nem különb a helyzet Rho­desiában sem, ahol Smith miniszterelnök belső rende­zési tervének kudarca után egy látványos huszárvágással Joshua Nkomot, a Zimbabwei Hazafias Front egyik társel­nökét próbálta leválasztani a haladó erők oldaláról. A nyári titkos találkozó azon­ban nem azzal az eredmény­nyel zárult, amire Smith szá­mított. Néhány nappal utána Nkomo kijelentette: ameny- nyiben Smith nem adja át önként a hatalmat a front­nak, úgy fegyveres harc út­ján kényszerítik ki a többsé­gi hatalom bevezetését Rho­desiában ... o Afrika földünk leggazda­gabb kontinense — mondtuk az imént, de nemcsak az, ha­nem a legszegényebb is: a szó fizikai és pszichológiai értelmében egyaránt. Az éhinség, a betegségek leg­alább olyan ellenségei ma még a kontinensnek, mint a reakciós, neokolonialista erők. Különösen akkor, ha ezek is, azok is, egyszerre tá­madnak. Ez történt Észak­kelet-Afrikában is. „Nagy Szomália” illúzióját táplálva a mogadishui kormány ta­valy az akkor már ígéretes úton járó szomszédja, Etió­pia ellen fordult — olyan erővel, hogy az addisz-abe- bai kormány csapatai csak idén tavasszal tudták kiűzni az országból az agresszoro- kat. A haladó etióp katonai kormányzat helyzetét a Szo­máliái agresszió idején, s utána egy „testvérháború” is súlyosbította: az eritreai mozgalmak elszakadási tö­rekvései. Ez a harc tulajdon­képpen még tart — annak ellenére, hogy Addisz-Abe- bából több alkalommal is méltányos rendezést ajánlot­tak fel a szakadároknak. (Ebben az ügyben talán a legszomorúbb, hogy az erit­reai háború jó tíz évvel ez­előtt a reakciós etióp feudá­lis rend ellen indu’t, s nap­jainkban egy haladó, anti- feudális kormányzat ellen folytatódik.) ★ Az ilyen, s hozzá hasonló helyzetek, vallási és törzsi el­lentétek, a gyakran helyi há­borúkba torkolló határviták ma még fel-feltörhetnek Af­rikában. A kontinens 400 milliós népessége csaknem háromezer törzsre és al­törzsre oszlik, s ahány törzs, annyi veszélyforrás, annyi különakarat, amely már ed­dig is sok áldozatot követelt a kontinens lakóitól... A földrész 49 független or­szága valamilyen módon mégis a jövőt formálja. Afri­ka az ENSZ-tagállamainak egyharmadát, az el nem kö­telezettek mozgalmának pe­dig felét adja, 49 állama tag­ja az Afrikai Egységszerve­zetnek. A kép ma még róluk nemegyszer kusza, ellent­mondásos, de hogy jól ért­sük őket, látni kell: 365 nap nem elég, s a sokszorosa is kevés lehet az arculatát, jö­vőjét most alakító Afriká­nak, országainak. Kocsi Margit

Next

/
Thumbnails
Contents