Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
ELEK EMIL FELVÉTELE Ünnep és társadalom A z emberiség ünnepei sokfélék. Társadalmi emlékezetünk határáig nyomon követhetjük jelenlétüket, hiszen ahol emberi kultúra sarjadt^ ott az ünnep napja is felvirradt. Mégpedig hányféle és micsoda ünnepeké! A primitív népek rituális szertartásaiban például a közösség és a természet intim kapcsolata, a természeti erőkhöz fűződő viszony és a felnőtté válás közösségi képzettársításai tükröződnek. Hatásai pedig a civilizáció késői időszakáig nyúlnak: a népi ünnepelési alkalmak mindmáig megőrizték a természet fordulóihoz, a munka nagy eseményeihez való kötődést, s a népi-közösségi ösztönzők intenzív, sokszor pajzán vagy éppen vaskosan érzéki formáit. A XX. század emberét ámulatba ejtheti és gondolkodásra késztetheti az az intenzitás és őszinte önmegnyilatkozás, az a tartalmasság, amely kulturális és közösségfenntartó jelentőségűvé emelte'az emberi közösségek mindenkori ünnepeit a múltban. Mert ahogy a Világosság című folyóirat ünnepekről szóló augusztusi—szeptemberi számában Ancsel Éva írja: „A történelmi fejlődés során csak a népi ünnepeket jellemzi, hogy az emberek ilyenkor — ha átmenetileg is —, azzá válnak, amivé válhatnának, ha a társadalmi antagonizmusok nem áll- nák útját az elvont lehetőségek realizálásának. Miként a héroszok antik kultuszai módot adtak arra, hogy sorsuk és szenvedésük újraélése révén megszűnjön a formátumukból következő különállásuk, s az emberek hozzájuk, vagyis önnön lehetőségeikhez felnőjenek — ez történik más-más tartalommal és formában minden későbbi közösségi, népi ünnepen... A plebejus ünnepeken ezért mindig jelen van a lázadás a fennálló ellen és a nosztalgia egy másfajta élet után: éppen ennek időleges realizálásából fakad a kivételes öröm- és szabadságélmény.” Ám éppen az energiákat felszabadító és közösségi egységbe kötő népi ünnep kulturális jelentőségének felismerése vezetett oda, hogy a közösségek mindenkori tevékenységéből szervesen és spontánul kibontakozó ünnepre felépítsék a hivatalos ünnepek szféráját. „A régi királyok — írja Konfucius — óvatosak voltak azokat a dolgokat illetően, amelyek az elmére hatnak. És ezért szertartásokat vezettek be, hogy az emberek céljait helyesen irányítsák: zenét, vagy harmóniát adjanak hangjuknak; törvényeket, hogy érvényesítsék viselkedésüket; és.büntetéseket, hogy megóvják őket a rosszra való hajlamtól. A cél, amelyet a szertartások, zene, büntetések és törvények szolgálnak ugyanaz; ezek eszközök, amelyekkel az emberek elméjét hasonlóvá teszik, és jó rendet teremtenek a kormányzásban.” Mihelyt odáig jutnak a dolgok, a közösségi teremtőerőt reprezentáló ünnep mellé odalép az intézményes szándékosság. a számító akarat, s megteremtődik ezzel a látszatünnep lehetősége. A lehetősége, mert a kétfajta ünnepben rejlő an- tagonisztikus feszültség csak a modern elidegenedés és atomizálódás világában fokozódik megsemmisítő erővé. Az ókor és a középkor még inkább keretet biztosít a népi ünneplésnek: a hivatalosságot, a kihirdetett és megrendezett ünnepet elárasztja és elfedi a spontán ünnep népi tarkasága. A konfliktusok ugyan keserűek és barbár módon törnek a felszínre, mint például a kiirthatatlannak bizonyuló babonaság, s az ellene nemcsak a liturgiái és egyéb előírásokkal és szabályokkal védekező egyház esetében; de a terfnészetadta közösség maga is a szokások és a hagyományok rabja, s az ellentétes törekvések még beleolvadnak a hit, a pompa és látványosság mindenkinek élményt és eseményt biztosító általánosságába. Ügy tűnik, hogy a törés a polgári forradalmak lezárulásának idejére esik. A forradalmakban évezredes intézmények veszítik el központi szerepüket, vagy — mint a királyság és az egyház minden forradalmak közül a legradikálisabban a franciában — válnak éppen nyílt ellenséggé. Az események során nem kevesebb, mint a hagyományos közösségi társadalmak folytonossága, s a történelmi fejlődés „szervességébe” vetett bizalom ér véget. S ennek megfelelően a polgári forradalmak ünnepei is felszabadultak, harsányak és véresek: rombolják a múltat és a történelmet. Közösségei politikai közösségek, anélkül azonban, hogy megvalósíthassák a képzelt egység, a természet harmóniájára és rációjára épülő egyetemesség birodalmát. Ehelyett radikálisabb és konzervatívabb csoportokra esnek szét. Kultuszaikból pedig kiolvasható, hogy ideológiájukban több ponton is a régi hordozói. Mert a forradalom ateista szárnya diadalmának napjaiban ugyan Párizs püspöke is „észlénnyé” válik, amikor bejelenti tisztéről való lemondását azzal, hogy most már semmi másra nincs szükség a szabadság és egyenlőség kultuszán kívüL Am a vallási kultuszt mégis csak egy másik kultusz, az Ész Istennő kultusza helyettesíti. S mivel az utóbbit egy párizsi szépasz- szony szimbolizálja, az új kultusz a népi természet tobzódásait is kiváltja. S ha a forradalmi radikalizmus következő hulláma meg is buktatja az Ész Istennő kultuszát (vérpadra küldve szépséges megtestesítőjét is), a Legfőbb Lény robes- pierre-i felfogásában ateistaellenes éllel támad újjá a morális köntösbe öltöztetett újabb vallási kultusz. Mintha érezné az új világ, hogy konszolidációjához a Konfucius által említett elemeket is fel kell használnia. A polgári forradalom tobzódásaiban még ott ünnepli a nép is vélt és valóságos felszabadulását. A pátosz és az illúziók múlásával azonban felszínre bukkan az ünnepek formalitása. „A polgári világ tipikus egyéne — olvashatjuk ugyancsak a Világosságban —, ez a minden közösségből kihullott lény már nem képes ünnepelni. Ott, ahol — a Kommunista Kiáltvány szavaival — minden személyes méltóság csereértékké oldódott fel, már csak a falakat lehet díszíteni, az asztalokat ezüsttel megteríteni — ünnepi érzelmeket felszabadítani már nem lehet. Akik se társulni, se a maguk ácsolta korlátok közül kilépni nem tudnak —, azok nem ismerhetnek ünnepet.” Az ünnepek kapitalizmusbeli holdfogyatkozását a kívül- rekedtek eszmélésének közösségteremtő mozgalmai tudják csak megszűntetni. Az elidegenedés elleni tiltakozásban, a kizsákmányolás anyagi és szellemi formái elleni harcban az emberi szolidaritás, és az ember világjavító, új világot teremtő erőfeszítése teremtheti csak újjá a valóságalakítás és élet- formálás emberléptékű pátoszát, s formálhatja ezzel újjá az emberiség tartalmas ünnepeit. Világunk csak úgy újulhat meg, ha az emberi bátorság és erkölcsi tartás mély közegéből táplálkozik a társadalmi célkitűzések és cselekedetek mindennapi világa; ha a „kizökkent idő” érzetét összekapcsoljuk az emberi küldetés elodázhatatlan felelősségével. A történelem üzenete: ünnepeinknek feltételei vannak. Csak az az ember, nép, nemzet és mozgalom ünnepel, aki és amely életének és sorsának körét munkájával és szellemével kiszakítja a mindennapi és pillanatnyi lét puszta vegetációjából és eltűnésre itéltségéből, hogy a múlt és a jövő dimenzióiba építve bele, megteremtve a folytonosságot, azí önmagát tételezés és megőrzés lehetőségét. A múlt és a jövő idősíkjaiba belehelyezett jelen így mindenkor egy állomás is: mert valahonnan jöttünk és valahová tartunk. Csak azért vagyunk itt, mert valahonnan ide érkeztünk, mert eddig küzdöttük magunkat, s egyúttal csak azért vagyunk itt, hogy tovább mehessünk. Mert az ember úton lévő lénynek bizonyul. Csak így őrizheti meg önmagát, őrizheti meg és építheti tovább kultúráját és ünnepeit. A kultúrába beépülő múlt- és jövőtudat, s a kultúrá- hoz tartozó egyének mindennapi létküzdelme újra és újra szimbolikus jelekkel és értelemmel tölti meg a születés, a megújulás, a nagy történelmi események és sorsfordulók időpontjait. S ezért lehetséges, hogy az olyan sok ágból kialakult, ősi, mágikus és vallásos vonásokat hordozó ünnep, mint a karácsony és az újév is megőrizheti folytonosságát akkor is, amikor a mögötte lévő hagyomány és valóságkép veszít értékéből, vagy éppenséggel már felidézhetetlennek bizonyul. Az ember újra és újra magára vonatkoztatja életének történéseit, felismeri bennük sajátmaga fontosságát. Mert nem arról van-e szó még a vallásban is, ahol az ember a teremtés koronájává, a Föld pedig a Kozmosz kitüntetett helyévé fokozódik? Végül is mindig az alkotó és küzdő ember ünnepel. Mert megtett valamit, mert őrzi és újjáépíti kis és nagyobb közös- geit és önmagát. S így valóban méltó az ünneplésre. S ha nem is tudja, de érzi: ünnep nélkül nincs kultúra. Kultúra nélkül pedig nincs emberi létezés ... Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk lapunk minden olvasójának! IÍl£HB IWaoyarorszáB XXXV. évfolyam, 303. szám ÄRA: 1,50 FORINT 1978. december 24., vasárnap MA Rangot Úrhatnám a minőségnek utódok (3. oldal) (io. oldal) Zöld út Élet a tehetségnek „ születik (6. oldal) (s. oldal)
