Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-09 / 264. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. november 9. Napi külpolitikai kommentár Élesedő válság Iránban F ölgyorultak az események Iránban. Miközben Teherán és több más város fölött katonai és rendőrségi helikopterek köröznek, a sahellenes tömegméretű megmozdulások nem csitulnak. Ellenkezőleg, a katonai kormány megalakításának a híre még inkább elmérgesítette a helyzetet. Jellemző a lecsillapíthatat- lan szenvedélyekre, hogy még a polgári—liberális tömörülés, a nemzeti front is úgy véli: nincs lehetőség a válság alkotmányos rendezésére. A Szocialista Internacionálé kongresszusán részt vett küldöttségük köréből származó értesülések szerint a front elvetette a törvényes eszközöket Reza Pahlavi sah uralmának megdöntésére, s egyetért a legradikálisabb síita vallási mozgalommal, amelynek vezére: Khomeini Ayatollah egyik legutóbbi nyilatkozatában népi fölkelést hirdetett meg. Ilyen körülmények között alighanem késve döntött a kabinet a korrupció megfékezése érdekében teendő lépésekről, s az ötven — más források szerint legalább 150 — volt vezető kormánytisztviselő, államférfi és főtiszt letartóztatása aligha húzza ki az iráni krízis méregfogát. A császári család több tagja már külföldre távozott, s az ország bevételei napról napra csökkennek. Az olajmunkások sztrájkja következtében napi 5,4 millió barrelről 1,5 millióra csökkent a mezők hozama. Aligha segít a legfrissebben bevezetett valutaellenőrzési rendszer: már ré- ges-rég megkezdődött a tőke kimenekülése a bizonytalanná vált országból. Iránban a sah és az ellenzék erőpróbája ily módon döntő szakaszába ért. Rendet és nyugalmat most már kizárólag az eddiginél is féktelenebb terrorral lehetne teremteni, akkor sem tartósan. Az ellenzék elzárkózik mindenfajta tárgyalás elől, s egyre több olyan jel mutatkozik, amelyből arra lehet következtetni, hogy a sortüzek, a véres megtorlások még a császárral szemben lojális erőket is az ellenzék oldalára taszítják. Reza Pahlavi ellenfelei két nagy táborra oszthatóak. Az egyikben a síita mohamedán vallási mozgalom hívei követelik jogaikat, hibáztatva az uralkodót a reformtervek kapcsán bevezetett modernizálási törekvéseiért. A másik ellenzéki erőt azok a burzsoá politikusok vezetik, akik Iránban a nyugati mintájú polgári demokratikus rendszer meghonosítását tűzték ki célul. A jelenlegi helyzetben a két erő azonos célokért küzd: a császár lemondását követeli. □ érdés azonban, hogy a közép-keleti császárság esetleges fölbomlása után melyik ragadja magához a hatalmat? Ma már — az iráni események tükrében — egyre inkább ez foglalkoztatja a világsajtót. S a jelekből ítélve, az iráni nép igazi fölemelkedése szempontjából mindkét irányzat megannyi bizonytalansági tényező hordozója. Gyapay Dénes • ....."" vIndira Gandhi, India volt minis, ‘erelnöke visszaszerezte képviselői helyét, miután a dél-indiai Chikmagalurban rendezett pótválasztáson győzelmet aratott. (Kelet-Ma- gyarország telefotó) Pierre Hubert svájci külügyminiszter Budapesten Szerdán, a késő esti órákban hazánkba érkezett Púja Frigyes külügyminiszter meghívására Pierre Aubert, Svájc külügyminisztere. (Kelet-Magyarország telefotó) Pierre Aubert svájci külügyminiszter 1927. március 3-án született La Chaux-de- Fonds-ban. A neuchateli és a heidelbergi egyetemen végzett jogi tanulmányai után 1953-tól ügyvédi gyakorlatot folytatott szülővárosában. 1960—1968 között a La Chaux-de-Fonds-i Városi Tanács főtanácsosa volt, 1967— 68-ban a tanács elnöki tisztét töltötte be. 1961 és 1975 között tagja a neuchateli nagytanácsnak is, amely 1969 —1970-re elnökévé választotta. A neuchateli egyetem tanácsának elnöke. 1971-től tagja az államok tanácsának, a szövetségi parlament egyik kamarájának, 1978 februárjától pedig a szövetségi tanácsnak, a kormánynak is, és így egy évre a szövetségi elnöki cím várományosa. A svájci külügyminiszter tagja az Európa- tanács politikai bizottságának is. Pierre Aubert 1953-ban lépett be a Svájci Szocialista Pártba, jelenleg a párt országos vezetőségének tagja. A külügyminisztérium vezetőjévé 1977. december 19- én nevezték ki; e funkciót ez év február 1-e óta tölti be. Edward Gierek beszéde a szejm ünnepi ülésén Lengyelország függetlensége visszanyerésének 00. évfordulója alkalmából ünnepi ülést tartott hétfőn este a lengyel parlament. Az ünnepi ülésen részt vett Edward Gierek, a LEMP KB első titkára, Henryk Jablonski, az államtanács és Piotr Jaro- szewicz, a minisztertanács elnöke. Ünnepi beszédében Edward Gierek kiemelte, hogy az ország függetlenné válásával lengyelek nemzedékeinek álma vált valóra, rámutatott arra, hogy az Októberi Forradalom és a Lenin-vezette Szovjet-Oroszország internacionalista politikája nyitotta meg az utat az álmok megvalósulásához, és Szovjet- Oroszország kormánya volt az első, amely elismerte a lengyel nemzet önálló államalapítási jogát. Felmérve a háború utáni évtizedek eredményeit, a szónok hangsúlyozta: a nemzet jól használta fel azokat a lehetőségeket, amelyeket a fel- szabadulás és a szocializmus építése nyitott meg számára. Az ország külpolitikájával foglalkozva, Edward Gierek hitet tett a békés egymás mellett élés és az együttműködés folytatása mellett. Leonyid B rezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke Lengyelország független államisága visszanyerésének 60. évfordulója alkalmából üdvözletét intézett a lengyel vezetőkhöz. — Ez a nevezetes esemény elválaszthatatlanul összekap csolódik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével. A lenini dekrétum; megnyitotta az utat az önálló: lengyel államiság visszaállításához —, hangzik az Edward Gierekhez, a LEMP KB első titkárához és Henryk Jablonskihez, a Lengyel Nép- köztársaság államtanácsának elnökéhez intézett távirat. — A Lengyel Népköztársaságnak ma tekintélye és szava van a nemzetközi színtéren, a Varsói Szerződés más tagállamaival együtt méltóképpen hozzájárul a békéhez és a nemzetközi együttműködéshez. — A népi Lengyelország a szocializmus útjára lépett, s ezzel tovább szilárdult a dol-j gozók osztályszolidaritása, a szovjet és a lengyel nép barátsága, amelynek magvát az SZKP és a LEMP közötti harci szövetség képezi. A szovjet—lengyel együttműködés fontos tényezővé vált azoknak a sokrétű feladatoknak a megoldásában, amelyeknek célja az új társadalom megte- temtése mindkét testvéri országban — állapítja meg a távirat. Amerikai levelünk Saját zsebre WJ ashingtonnak megvan az ügyeletes botránya. Ez- jk i i úttal nem politikai, hanem gazdasági bűnesetekig J mény halmaza okozta, igaz, egy elsőszámú közhivatalban. És nem is csak washingtoni a botrány. Az általános szolgáltatások hivatala ugyanis az Egyesült Államok egész területén folytatja tevékenységét, mindenütt, ahol kormányhivatalok működnek. Ez az intézmény látja el irodaszerrel, bútorral, felszereléssel a kormányhivatalokat, de irodabérletüket, építkezési beruházásaikat is intézi. Elsőnek a baltimore-i nagy esküdtszék emelt vádat csalás és visszaélés címén az általános szolgáltatások hivatalának tizennyolc alkalmazottja ellen. Azután hol az egyik, hol a másik városban kezdődött hasonló per. Fokozatosan kiderül, hogy az évi 5 milliárd dollárral gazdálkodó szövetségi hivatalban csak az nem csalt és lopott, aki nem akart. Vagy aki túl kis pont volt hozzá. A hivatalban eluralkodott korrupció méreteire jellemző, hogy csupán az úgynevezett 3. számú körzetben, ahova a szövetségi kormányszervek egyharmada tartozik, 30 intézmény közül 28-ban fedeztek fel eddig visz- szaélést. Pedig a vizsgálat jóformán csak most kezdődik ... Vincent Alto, az ügy fő vizsgálóbiztosa annak a balsejtelmének adott hangot, hogy ez lesz az amerikai szövetségi kormány történetében a legnagyobb anyagi botrány. Milyen visszaéléseket követtek el az általános szolgáltatások hivatalának munkatársai? Néhány példa a teljesség igénye nélkül. A hivatal 360 millió dollár értékben rendelt különféle berendezéseket az Art Metall Inc. nevű cégtől, holott az állami intézményektől már korábban számos panasz érkezett arra, hogy ez a vállalat silány minőségű árut szállít. Egy ízben másfél millió dollár értékben adott el az általános szolgáltatások hivatalának, vagyis az állami intézményeknek használhatatlan páncélszekrényeket és -dobozokat. Azonnal ki kellett selejtezni őket. Ekkor immár 2,3 millió dolláért rendeltek újabb páncélszekrényeket. A változatosság kedvéért ugyanettől a cégtől. Vajon miért? A hivatal Washington külvárosában egy magánvállalkozótól irodákat bérelt állami intézmények részére. Az irodaház azonban olyan előnytelen helyen feküdt és olyan alkalmatlan volt arra, hogy dolgozzanak benne, hogy a kijelölt hivatalok — dolgozóik nyomására — egyszerűen nem voltak hajlandók beköltözni. A vizsgálat tucatszámra leplezett le olyan eseteket, amelyekben az általános szolgáltatások hivatalának különféle rangú beosztottjai bizonyíthatóan csúszó- és hálapénzeket fogadtak el a szállítóktól. Az utóbbiak egyébként persze nem mindig szállítottak selejtes árut. Sok esetben a minőség ellen nem lehetett kifogás. Csak mondjuk az ellen, hogy a hivatal másfélszer annyit fizetett a szállítóknak bizonyos árukért (holott nagyban vásárolt), mint amennyiért azokat bármely áruházban, vagy sarki boltban meg lehetett vásárolni. Nem fillérre ment a játék. Alto szerint egyetlen esztendő alatt a hivatal csalói és a velük kapcsolatban álló vállalkozók 66 millió dollárt vágtak zsebre. Külön kínos vonatkozása az ügynek, hogy olyan „szolid” intézmények alkalmazottai is „sárosak” lettek benne, mint a hadsereg, a haditengerészet, sőt az igazságügyi minisztérium. E s végül persze — ahogyan az már itt lenni szokott — az egyre dagadó botrányból nem maradhattak ki a hivatásos politikusok sem. Például Philadelphiában az általános szolgáltatások hivatala 52 millió dollárért vett bérbe egy 18 emeletes irodaházat Scott szenátornak, a szenátus republikánus frakciója akkori vezetőjének barátjától és volt üzlettársától, noha sokkal előnyösebb ajánlatokat is kapott. Csakhogy a befolyásos szenátor a hivatal akkori vezetőjéhez intézett levelében nyomatékosan ajánlotta ezt a szerződést. Megint túlságosan sokan dolgoztak a saját zsebükre. New York, 1978. november. DCulaiÁr ^hJtixán FRANCIÁK ÉS MAGYAROK (1.) ________________________________________________ Kérdések — Párizsban Kétórás repülőút — 1800 kilométer — után ér Párizsba a magyar utas. A francia és a magyar főváros között fél kontinens: Közép-Európa. Mégsem volt ez soha le- gyűrhetetlen távolság, s különösen nem az ma, az ex- presszek, sugárhajtásos gépek idejében. S az emberi gondolat, a népek, nemzetek együttélésének évezredes hétköznapjai finom szálakkal át, meg átszőtték egymás kultúráját, gazdasági életét. Jámbor Saint Gilles-i szerzetesek telepedtek le már a XI. században a dunántúli Somogyváron, s követték őket vallon mestereik, ötvösök, gyertyaöntők, szőlőművelők, három évszázados jelenlétük kisugárzó, erjesztő hatását csak sejthetjük. A XVIII. század végén Batsányi és társai vetették „vigyázó szemüket” Párizsra, hagyományt kezdve és teremtve az egy nemzedékkel későbbi, reformkori generációnak. A múlt század harmincas-negyvenes éveitől már vízválasztónak számított a magyar politikai-szellemi életben a francia eszményekhez, a francia kultúrához való viszony. Petőfi, Vasvári és a plebejus demokraták a jakobinusok forradalmi eszméin nevelkedtek, s amikor a szabadságharc bukása után leszűkültek a politikai cselekvés lehetőségei, írók, festők, szobrászok sokasága mérte önnön művészetét, korszerű világlátását, szellemi magatartását az Európában leghaladóbbnak számító franciához. E francia hatás nélkül ma szegényebb volna egy színnel, fejezettel a magyar művészet-, gondolkodás- és irodalomtörténet. Az első világháború tragikus eseményei és az azt követő évek lehűtötték ezt az évszázadok óta termékeny kapcsolatot, s a második világégés után, a hidegháborús évek pedig mélyen a fagypont alatt tartósították azokat. Az olvadás, a kölcsönös közeledés csak a 60-as évek derekán kezdődött. Magyar részről a békés egymás mellett élés fontosságának, lehetőségének gyakorlati — politikai síkon való — megvalósítása volt a közeledés alapja. A francia politikát pedig De Gaulle tábornok nyitottabb, rugalmasabb koncepciója vezette. Péter János külügyminiszter 1965-ben járt Párizsban, s rá egy évre kollégája, Couve de Murville Budapesten. Ez és az aláírt három megállapodás volt a szélesebb körű francia—magyar kapcsolatok legújabb kori nyitánya. Követték ezt a szakminiszterek látogatásai. Legutóbb, 1976-ban Lázár György miniszterelnökünk járt a párizsi Matignon-palo- tában, s tavaly Barre professzor, francia kormányfő tárgyalt Budapesten, az Országházban. Űj fejezetet írunk több mint egy évtizede a két nép évezredes kapcsolatának történetében. Nem közömbös, milyen gyorsan telnek a „lapok”, s főleg milyen tartalommal ... Hol tartanak ma e kapcsolatok, melyek azok a területek, ahol kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről tárgyalhatunk, ahol mindkét félnek előnyös üzletek köthetők, s ahol termékenyen meríthetünk egymás kultúrájából, művészetéből? Párizs... A tízmilliós francia metropolisban kerestünk választ a kérdésekre. Itt, ahol a kormányhivatalok, a vállalatok munkáját ősz- szefogó központok, a nagy lapok szerkesztőségei, kulturális létesítmények vannak. Ahol a párizsiak kétharmada alkalmazotti minőségben, hivatali, oktatói, egészségügyi foglalkoztatottként dolgozik. A különbségek észlelésén túl meghökkentő, hogy a tízmilliós francia főváros sok tekintetben hasonló cipőben jár, mint Budapest vagy néhány vidéki — méreteiben természetesen jóval szerényebb — városunk. A múlt század vége óta emlékezetünkben, s irodalmi művekben, útibeszámolókban, festményeken élő Párizs-kép mintha szakadozna. A belváros most is nyüzsgő, elegáns, a fények ragyogóak, a boul- vard-ok az esti órákban is tömöttek, s vidám társasággal tele a csaknem tízezer kisvendéglő. De ez a belváros, 2 millió ember otthona. A többi párizsi — a városi lakosság négyötöde — külvárosokban él. Párizs lélekszá- ma a második világháború után kezdett nőni ugrásszerűen. 1964-ben már 8,4 millió ember élt e régióban. S a gondok — az emberi létfeltételek megteremtése, közművesítés, lakás stb. — úgy látszik azonosak mindenütt, a Szajnától a Dunáig, s a gyors megvalósítás is ugyanolyan gyermekbetegségekkel jár. 1954-ben indítottak el egy nagyszabású építkezési tervet a városatyák — ma már látszik, hogy megfelelő előkészítés és elképzelés nélkül. Ez volt a nagy lakótömbök korszaka, a jellegtelen, egyforma betonóriások születésének története. Ugyanakkor épült sok kisebb lakóház is meglehetősen ellenőrizhetetlenül és építészeti-városrendezési koncepció híján. Nagyobb jelentőségűek azok a változások, amelyek a város ilyen gyors és mohó kiterjedéséből következtek. A városközpontban már-már elviselhetetlen a túltelítettség, a peremkerületekben pedig az álmos alvővárosok, az álló nap élet nélküli háztömbrengeteg. Kétségkívül szegényedik a Párizsra olyannyira jellemző társadalmi elvegyü.és sokrétű gazdagsága és a mindenfajta ember és tevékenység színes szomszédsága. Alvó városok, hivatalnokutcák, üzletközpontok, éjszakai mulatók, mozik, szex-shop-ok negyede — az elkülönülés ma is tart, sőt mindennapi realitás. Cs. T.
