Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-21 / 274. szám

2 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. november 21. Kádár János beszéde a Központi Bizottság ünnepi ülésén (Folytatás az 1. oldalról) gát s annak elnökét. Kun Bélát. Azon a hat­van évvel ezelőtti napon ily módon létre­jött a magyar munkásosztály marxista—le­ninista pártja, ami máig ható fordulópontot jelentett munkásosztályunk, népünk történe­tében. A kommunista párt rövid idő alatt meg­nyerte a munkások és a parasztok nagy tö­megét. Maga mellé állította a nemzet sor­sáért aggódó és a társadalmi haladásért cse­lekedni akaró értelmiségieket. A polgári kor­mány tehetetlensége és az ország válságos helyzete sürgette, a tömegek forradalmaso- dása, a kommunista párt és a szociáldemok­rata párt egyesülése pedig lehetővé tette, hogy 1919. március 21-én a nép nagy több­ségének akaratából az Oroszországban győz­tes Nagy Októberi Szocialista Forradalom után másodikként hazánkban is" győzzön a szocialista forradalom. A Magyar Tanácsköztársaság 133 napos fennállása népünk történelmének kimagasló időszaka. Létrejötte azt jelentette, hogy ha­zánkban először került minden hatalom a dolgozó nép kezébe. A Tanácsköztársaság rö­vid fennállása alatt, rendkívül nagy nehéz­ségek közepette is, bebizonyította .a magyar munkásosztály államalkotó erejét, elhivatott­ságát a társadalom megújítására, a nemzet vezetésére. Az első magyar proletárdiktatúrát — amelyet Európa-szerte rokonszenvvel fogad­tak a munkástömegek, a népek — „külső erő”, a nemzetközi imperializmus fegyveres beavatkozása verte le. Az intervenció fő szervezője az Antant, azon belül az európai hegemóniára törő francia imperializmus volt. Céljaihoz felhasználta a forradalomtól ret­tegő csehszlovák és román burzsoázia fegy­veres erőit. A külső fegyveres erővel a ma­gyar nép nyakába ültetett horthysta ellen- forradalmi rendszer, a fehérterror megsem­misítette a Tanácsköztársaság vívmányait és negyedszázadon át kíméletlenül elnyomta a népet, kegyetlenül üldözte a kommunistákat, és eltiport minden haladó törekvéseket. Bz MKP a népi demokratikus átalakulásért Az ellenforradalmi rendszer huszonöt éves uralma, a legkegyetlenebb terror sem tudta azonban megsemmisíteni a Tanácsköz­társaság emlékét. A proletárdiktatúrát ak­kor leverhették, az eszmét azonban nem győzhették le. A Kommunisták Magyaror­szági Pártja á% 'ellehföiiäiJäitni' terror elle­nére Kun Bélának, a Magyar Tanácsköztár­saság kimagasló vezetőjének, és Landler Jenőnek, a magyar kommunista mozgalom baloldali szociáldemokratából lett kiemelke­dő személyiségének irányításával hamaro­san talpra állt. Üjult erővel és 25 éven át szakadatlanul folytatódott az illegalitásban dolgozó kommunisták és más demokratikus erők harca a fasiszta rendszer ellen, a dol­gozó nép Magyarországáért. A második világháborúban megsemmi­sítő vereséget szenvedett a fasizmus és a Szovjetunió Vörös Hadserege Magyarország számára is elhozta a felszabadulást. A né­met fasizmus veresége kedvező nemzetközi feltételeket teremtett a demokratikus fejlő­déshez, de az újjászületés belső feltételeit rendkívül nehéz viszonyok közt, népünknek kellett megteremtenie. A népi demokratikus átalakulás vezető ereje a Magyar Kommunista Párt volt, amely az illegalitás negyedszázada után is életerősen, határozott programmal, nagy szervező erővel lépett a politikai élet po­rondjára. Mint a népi demokratikus átala­kulás legkövetkezetesebb képviselője, gyor­san növelte befolyását és hamarosan az or­szág legerősebb pártja lett. Három évvel a felszabadulás után, pártunk vezetésével, az osztályharc eredményeként Magyarországon másodszor is győzött és hatalomra jutott a munkásosztály, létrejött a proletárdiktatúra, hazánk a szocialista fejlődés útjára lépett. A szocializmus építésének kezdeti len­dületét törték meg az akkori pártvezetésben eluralkodott szektás, dogmatikus hibák, amelyek súlyos politikai torzulásokhoz, a pártélet lenini normáinak semmibevételéhez, a demokratikus jogok korlátozásához, tör­vénysértésekhez, végső soron a párt és a tö­megek kapcsolatának megromlásához vezet­tek. E súlyos torzulások, a revizionista áru­lás, a belső és külső osztályellenség támadá­sa együttesen tette lehetővé, hogy 1956-ban ellenforradalmi felkelés törjön ki. A marxizmus—lenioizmus a munkásosztály fegyvere A párt úrrá tudott lenni a súlyos hely­zeten, és két évtizede ismét és megfelelően betölti társadalmunkban azt a vezető szere­pet, amelyet a munkásosztály, a dolgozó nép elvár tőle; politikája élvezi a legszélesebb tömegek támogatását. Ennek eredményeként hazánkban ma a munkásosztály, a dolgozó nép hatalma szilárd, az ország belpolitikai helyzete kiegyensúlyozott, népgazdaságunk fejlődik, népünk életkörülményei lehetősé­geinkkel arányosan javulnak. Népünk szo­cialista építőmunkájának eredményeit, s azt, hogy szocialista államunk, a Magyar Nép- köztársaság méltóan kiveszi részét a hala­dásért, a békéért világszerte folyó küzdelem­ből, nemzetközileg is széleskörűen elis­merik. Tisztelt Központi Bizottság! {•ártunk, a magyar munkásosztály a küz­delmes hat évtizedben sok győztes csatát vívott, de történelmi útunk nem volt men­tes kudarcoktól és tévedésektől sem. Az egész utat áttekintve, mégis joggal és büsz­kén mondhatjuk: a párt harca sikeres volt, a mérleg pozitív, pártunk a munkásosztály, a dolgozó tömegek, népünk támogatásával történelmi jelentőségű eredményeket ért el. Az évforduló alkalmából szólni kell a hat évtized harcának néhány fő tapasztalatáról, hiszen ezek nemcsak maradandó eredmé­nyeink, történelmi vívmányaink fő forrásai, hanem iránymutatók pártunk tevékenysé­gében most és a jövőben is. Pártunk eredményeit és sikereit minde­nekelőtt annak köszönheti, hogy a tudómá- nyos szocializmus, Marx, Engels és Lenin tanításait vallja magáénak, s e tanítások al­kotó alkalmazására törekszik gyakorlatá­ban. Világnézetünk és politikai gondolkodá­sunk elméleti alapja és tudományos módsze­re a marxizmus—leninizmus. A világhely­zetnek az utóbbi hat évtizedben bekövetke­zett alapvető megváltozása és jelenlegi fő iránya, ezen belül a magyar párt története, országunk mai szocialista valósága, más­szóval a gyakorlat bizonyítja az 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban először meghir­detett eszmék megdönthetetlen igazságát, hallatlan életerejét s egyben annak óriási jelentőségét is, hogy Lenin, szakítva a II. Internacionáléban eluralkodó opportuniz­mussal, megvédte, általános érvénnyel to­vábbfejlesztette, az imperializmus és a pro­letárforradalmak korszakára alkalmazta Marx és Engels tanításait. Tapasztalataink alapján valljuk, hogy a marxizmus—leninizmus elmélete nélkülöz­hetetlen fegyver a munkásosztály forradal­mi harcában. Közismert az is, hogy a marxis­ta—leninista elrnélet nem dogma, hanem a cselekvésnek, a konkrét helyzet konkrét elemzésének vezérfonala. A tudományos szo­cializmus megalapítói nem minden helyzetre alkalmazható sémákat hagytak ránk, ha­nem a társadalmi fejlődés*,,törvényeit, az osztályharc vezetésének tudományos módsze­rét tárták fel. A tudományosan kidolgozott elvek és módszerek birtokában minden kor minden forradalmi pártjának magának kell eldöntenie, hogy az adott helyen és helyzet­ben milyen megoldások a legcélravezetőb­bek. Pártunk történetének minden szakasza, megalakításától a mai napig, azt bizonyít­ja, hogy a párt erejét elsősorban a tudomá­nyos szocializmus elméletének alkotó alkal­mazása, az elvi alapokon nyugvó politika ki­dolgozása és megvalósítása adja. Ez eredmé­nyezte 1918—I9-ben a tömegek megnyeré­sét és forradalmi fejlődését, a munkásosz­tály hatalmának kivívását, a szocialista for­radalom győzelmét, a Magyar Tanácsköz­társaság kikiáltását. Ez segítette pártunkat a negyedszázados ellenforradalmi rendszer el­leni harcában is. A marxista—leninista elmélet segítsé­gével vezette pártunk a hatalomért folyta­tott harcot a második világháború éveiben és a felszabadulás után; ezzel jutott hata­lomra másodízben 1948-ban a munkásosz­tály, s vette kezdetét hazánkban a szocialis­ta társadalom alapjainak lerakása. B párt vezető szerepéről Az 1956 őszén kirobbant ellenforradal­mi felkelés fegyveres leverése után tudomá­nyos elméletünk alkalmazása tette lehetővé, hogy úrrá legyünk a mély politikai válsá­gon, és folytatódjék a szocializmus építése. A pártban volt annyi erő, hogy az elmé­let segítségével, igazi marxista módon, kriti­kusan és önkritikusan vizsgálja az akkori tragikus helyzet okait és tanulságait, kidol­gozza a konkrét helyzetnek megfelelő poli­tikát és tennivalókat. A párt ennek megfele­lően szakított mind a dogmatikus, szektás torzulásokkal, mind a revizionista árulással, újjászervezte sorait, nyílt elvi politikájával visszanyerte a tömegek bizalmát. Mindez lehetővé tette a gyors konszolidációt, a mun­kásosztály hatalmának megszilárdítását, a szocializmus építésének lendületes folytatá­sát, a szocializmus alapjainak lerakását s ezzel a harc hazánkban eldőlt a szocializmus javára. A Magyar Szocialista Munkáspárt saját magára nézve kötelezőnek tartotta és tart­ja, hogy elméleti és gyakorlati munkájában mindenkor és egyidejűleg vegye figyelembe a marxizmus—leninizmus általános érvényű törvényszerűségeit, saját munkásosztályunk és népünk történelmi tapasztalatait, orszá­gunk adottságait, a nemzeti sajátosságokat. Igyekszünk tanulni a testvérpártoktól, külö­nösen nagy jelentőségűnek tartjuk a Lenin alapította Szovjetunió Kommunista Pártjá­nak tapasztalatait. Ügy véljük, hogy ma, amikor a kommunista pártok önállóan dol­gozzák ki politikájukat, minden párt szá­mára növekszik annak fontossága, hogy mi­nél jobban ismerjék és értsék egymás har­cát, tevékenységét, hiszen korunkban a kom­munista és munkáspártok tapasztalatainak összessége elméletünk és gyakorlatunk fej­lesztésének a fő forrása. Gyakran hallani olyan — nem újkeletű — burzsoá szólamokat, valamint olyan „újí­tó” okfejtéseket, amelyek a marxizmus, vagy legalábbis a leninizmus „elavultságáról" szólnak, s tanúi vagyunk annak is, hogy a maoista irányzat mily messze került a tu­dományos szocializmus elveitől. A mi néze­tünk világos: korunkban ahogy Marx és Em gels tanításai nélkül nincs, úgy Lenin taní­tásai nélkül sincs marxizmus. Számunkra a marxizmus—leninizmus olyan tudomány, amely a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet egész történelmi korszakának társadalmi törvényeit tárja fel, amely maga is fejlődik, lépést tart a valósággal, ezért időszerűsége egyre inkább megmutatkozik korunk nagy világfolyamataiban az egész földkerekségen. Kedves elvtársak! Évtizedes történelmi tapasztalataink igazolják, hogy a munkásosztály a kapita­lista kizsákmányolás elleni harcban, a ha­talomért vívott kiélezett küzdelemben és a szocializmus viszonyai között egyaránt csak akkor tudja társadalmi küldetését betölte­ni, ha harcát olyan szervezett forradalmi élcsapat vezeti, amely egyaránt képviseli na­pi érdekeit és sohasem téveszti szem elől történelmi céljait. A párt, a munkásosztály vezető szere­pének érvényesülése a szocializmus viszo­nyai között, a hatalom birtokában is elsőd­legesen a szilárd marxista—leninista elve­ken alapuló politikán múlik. Ahogyan a he­lyes politika, a szocialista forradalom fej­lődési ütemének helyes meghatározása erő­síti a párt vezető szerepét, úgy csökkenti azt az olyan szektás, álradikális politika, amely figyelmen kívül hagyja a tömegek napi érdekeit, számukra még nem érthe­tő célok érdekében követel áldozatokat, és a türelmes, mindennapi felvilágosító és szer­vező munkát, a példaadást parancsolgatás­sal akarja helyettesíteni. Ugyanígy gyengíti a párt vezető szerepét, tömegbefolyását és veszélyezteti az előrehaladást az a revizio­nista, megalkuvó álláspont is, amely az el­maradottabb, konzervatívabb tömegek han­gulatát tükrözve, a tömegek értetlenségére hivatkozva figyelmen kívül hagyja a távla­ti célokat, lemond a dolgozók meggyőzésé­ről, mozgósításáról és a tömegek uszályába kerül. A párt vezető szerepét az elmélet alko­tó alkalmazásán túl döntően az befolyásol­ja, hogy a párt mennyire képes megvalósíta­ni politikáját a gyakorlatban. Vezető szere­pének érvényesülése tehát elsősorban nem azon múlik, hogy országosan vagy egy-egy munkahelyen hány tagja van a pártnak, hanem azon, hogy az adott munkahelyen, és az országban hogyan és milyen mértékben valósul meg a párt politikája. Közelmúlt történelmünkben erre is ta­lálható negatív és pozitív tapasztalat egy­aránt. A párt taglétszámát tekintve az öt­venes évek elején volt a legnagyobb, amikor mintegy 900 ezer tagja volt, de a politikai torzulások, a pártegység megbomlása miatt vezető szerepe nemcsak gyengült, hanem maga a párt is megbénult. Ezzel szemben az újjászervezett pártnak 1957 tavaszán lénye­gesen kevesebb, kereken 240 ezer tagja volt, mégis eredményesen oldotta meg feladata­it, mert helyes és reális politikai célokat tű­zött ki, jó módszereket alkalmazott, egysé­ges volt és meg tudta nyerni a nép nagy többségét. Az újjászervezés óta pártunk létszámát tekintve is egészségesen fejlődött, folyamatosan kiegészült a felnövekvő fiatal nemzedékek soraiból, s ez nagy nyeresége ügyünknek. A párt vezető szerepének betöltéséhez a forradalmi elmélet, az elvi politika, a tö­megek megnyerése mellett, meghatározott szervezeti elvek betartása is nélkülözhetet­len. Amikor Lenin a század elején meg­kezdte harcát a munkásosztály új típusú forradalmi pártjának megteremtéséért, ki­fejtette, hogy ez a párt nem lehet sem egyes frakcióvezetők önkényének kiszolgál­tatott, részekre szaggatott szervezet, sem pe­dig egységes cselekvésre képtelen kispolgári, anarchikus vitaklub. A demokratikus cent­ralizmust tekintette a meghatározó szerve­zeti elvnek, s ennek érvényesüléséért har­colt mindvégig. A párt szerepe: a nép ilnzetlen szolgálata A demokratikus centralizmus elvének helyességét a legnehezebb feltételek között is igazolta a kommunista pártok gyakorlata. Marxista-leninista pártunk eszmei, politi­kai, szervezeti egységét a demokratikus cent­ralizmus lenini elvének következetes alkal­mazásával teremtettük meg. A demokratikus centralizmus lényege a lehető legszélesebb körű szabad vita a döntés folyamatában, és a teljes egység, fegyelem az elfogadott ha­tározatok végrehajtásában. A demokratikus centralizmus érvényesülése felszabadította a kommunisták alkotó energiáit, tág teret nyi­tott a felelős kezdeményezésekhez, megóvta a pártot a nagyobb tévedésektől, lehetővé tette az új kérdések marxista megválaszo­lását, erősítette a párt egységét és cselekvő- képességét a feladatok megoldásában. 1956 novemberében a pártélet lenini normáinak, a demokratikus centralizmus, a kollektív vezetés, és a végrehajtásban az egyéni felelősség elvének helyreállításával teremtette meg pártunk az eredményes munka nélkülözhetetlen feltételeit a Köz­ponti Bizottságban, a párt valamennyi szer­vében és szervezetében. Ennek kedvező ha­tása azonnal megmutatkozott a Központi Bi­zottság 1956 decemberi határozatának vitá­jában, s így volt ez később is a mezőgazda­ság szocialista átszervezéséről, a gazdaság- irányítás reformjáról, a párt programnyilat­kozatáról folyt vitákban és e nagy hordere­jű határozatok végrehajtásában is. A párt- élet lenini normáinak betartása és betarta­tása a jövőben is a párt eredményes mun­kájának elengedhetetlen feltétele. A párt történelmi küldetése, hogy elve­zesse a társadalmat a kommunizmushoz, megteremtse a dolgozók közös otthonát, amelyben az emberek békében, jólétben és szabadon élhetnek, A ragyogó cél megvaló­sításában a párt, a párttagság magára vál­lalja a munka nehezét, és ezért nem kér és nem kap kiváltságokat. Ebben az értelem­ben mondjuk, hogy a párt szerepe a nép ön­zetlen szolgálata. A pártnak ugyanakkor messzebb kell látnia mint a tömegeknek, azon kell munkálkodnia, hogy a dolgozó osz­tályok felismerjék igazi érdekeiket és vál­lalják a társadalom átalakításának hatal­mas feladatát. Ebben az értelemben beszé­lünk a pártnak mint a munkásosztály, a dolgozó nép legöntudatosabb élcsapatának vezető szerepéről. Fejlődésünk mai szaka­szában — mint a" programnyilatkozat is ki­mondja — pártunk fokozatosan a munkás- osztály élcsapatából az egész dolgozó nép élcsapatává válik. A proletárdiktatúra lényege: a szervezettség, a fegyelmezettség Tiszteit elvtársak! A szocializmusért folytatott harcunk ta­pasztalatai meggyőzően igazolják azt az alapvető marxista tételt, hogy az osztályharc elsőrendű fontosságú kérdése a politikai ha­talom meghódítása. A magyar munkásosz­tály is csak a politikai hatalom birtokában tudott véget vetni a kapitalista kizsákmá­nyolásnak, és foghatott az új világ építésé­hez. A munkásosztály politikai hatalmának konkrét formája mindig az adott történel­mi helyzetnek megfelelően alakult: 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság a proletariátus diktatúrájának állama volt, a felszabadulás után kialakult népi demokratikus állam, a Magyar Népköztársaság pedig betölti a pro­letárdiktatúra funkcióit. A marxizmus—leninizmus tanítása és a forradalmi mozgalmak gyakorlati tapaszta­latai szerint a munkásosztály a hatalmat szövetségesei támogatásával, békés vagy nem békés úton hódíthatja meg. A magyar mun­kásosztály 1919-ben és 1948-ban is fegyveres harc nélkül, viszonylag békés úton hódította meg a hatalmat. A történelmi viszonyok úgy alakultak mindkét esetben, hogy a burzsoázia erőtlennek bizonyult a munkásosztály poli­tikai fellépésével szemben. A hatalom meghódítása bármilyen úton történjék is, az osztályharcnak mindig dön­tő ütközete, s a burzsoázia politikai hatal­mának elvesztésébe harc nélkül sohasem nyugszik bele. 1919 augusztusában a magyar burzsoázia a hazát, nemzetet elárulva külső fegyveres erőt hívott az országba, hogy ha­talmát visszaszerezze. S 1948-at követően is megragadta az első kedvező alkalmat, szí­totta és kihasználta az országban kialakult mély politikai krízist, hogy 1956 őszén, fegy­veres ellenforradalmi felkelés kirobbantásá­val megkísérelje hatalmát visszaszerezni. Ez a kísérlete kudarcba fulladt, mert 1956-ban a magyar munkásosztály tapasztaltabb volt. mint 37 évvel azelőtt, de jelentős mérték- — ben azért is, mert a nemzetközi erőviszo­nyok időközben gyökeresen és számunkra kedvezően megváltoztak; a magyar munkás- osztály vívmányai védelmében támaszkod­hatott a Szovjetunió, a szocialista országok, a világ haladó erőinek szolidaritására, támo­gatására, és a nemzetközi imperializmusnak nem volt lehetősége beavatkozni országunk belügyeibe. A munkásosztály szándékai szerint min­den célját, így a hatalom meghódítását és megőrzését is lehetőleg politikai úton és po­litikai eszközökkel kívánja elérni. Ahol fegyveres harcra, polgárháborúra került sor, ott ezt mindig a reakciós burzsoázia provo­kálta ki, amely a haladással szemben kész volt minden eszközt, a fegyveres fellépést is igénybe venni; ez a történelem tanúsága. A politikai hatalomnak minden ország­ban osztályjellege van. A kapitalizmus szó­vivői a hatalomra jutott munkásosztályt erő­szakkal vádolják. Azok teszik ezt, akik mé­lyen hallgatnak arról, hogy a kapitalista rendszer államának lényege — minden vál­tozatában — a nagytőke diktatúrája az el­nyomott osztályokkal szemben és a dolgo­zók kizsákmányolásának biztosítása. A munkásosztály hatalma, a proletár- diktatúra állama mindenütt, ahol létrejött — Magyarországon is — a nép túlnyomó többségének a hatalmát teremti meg. A há­talom gyakorlásába a munkásosztály bevon­ja a dolgozó tömegeket, és olyan széles kö­rű demokráciát valósít meg, amelyet a nép s korábbi történelme során nem ismert. Lenin már 1919-ben, a polgárháború, a külföldi in­tervenció elleni harc időszakában és éppen a magyar munkásoknak küldött üzenetében mutatott rá, hogy „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege, és nem elsősor­(Folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents