Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
1978. november 19. o llllllllllllllllllllllllllllll ...Ili....Illlllllllllllllllllin • • _________ •• •• OROKOS PARTABAN Magányos, elhagyott kút áll az út mellett. Kávája bedőlve, ostorát szél himbálja, az ágason varjú gubbaszt. A környékét benőtte a bogáncs, a nadálytő, a beléndek, elszáradt ágaik halkan zörögnek a szélben. A kút oldalát felverte a gaz, a mélyben sötétlő vizet békalencse borítja. Vödör rég nem háborgatta, hát elvadult a valamikor szomjat oltó víz. A fenéken azonban még él a kút, hiszen, ha vékony ercskékben is, de átlátszóan tiszta víz táplálja. R. néniéket kerestük Sz.- ban. A tanácselnök javaslata alapján indultunk útnak, tehát tudtuk, hogy létezik a két testvér, egyórai keresgélés után azonban már mi is kételkedni kezdtünk, hogy megtaláljuk őket. Akárkit kérdeztünk, senki sem tudta megmondani, kiről is lehet szó. Aztán egy idősebb asz- szony megoldotta a rejtélyt: a falu nem R. nénikként, hanem R. lányokként ismeri a két nőt. Az R.-lányok a konyhában üldögélnek, babot válogatnak. Az idősebbik — nevezzük Eszter néninek — hetvenöt, míg a húga — akinek adjuk a Juliska nevet — hetvenkét éves. A nemrég vásárolt szép falusi házban együtt éldegélnek, mert nem alapítottak családot, nem mentek férjhez, öreglányok. Hellyel kínálnak. Eszter néni — akit hatvanévesnek sem hisz az ember — a boltba szalad kávéért, mert jöt- tünkkor derül ki, hogy kifogyott a dobozból, s a vendéget illik megkínálni. A spór- ban halkan pattog a nedves fa, hangját a falióra monoton ketyegése kíséri. — Nem volt az én néném- nek a fél megyében párja, olyan szép lány volt — emlékezik Juliska néni. Hangja sebzett madárként röpdös, mikor az ifjúkort idézi. — öten voltunk testvérek, mikor apánk még az első világháború kezdetén meghalt. Nem volt nekünk itt a faluban egy szem földünk sem, s apámnak azt mondta valaki, hogy Bátorban, a Bóni-gyár- ban munkát lehet kapni. Szegény felpakolt bennünket egy szekérre, s elindultunk az idegenbe. A gyárba azonban soha nem érkeztünk meg. Apánk az úton agyhártyagyulladást kapott, és indulásunk után nyolc nappal meghalt. Utána néhány hétig egy rokonunknál húzódtunk meg, majd ismét pakoltunk, visszaköltöztünk a falunkba. Anyám ekkor harminchárom éves volt, nagygazdákhoz járt mindenesnek. Kapált, aratott, mosott, megcsinált ő szegény mindent, amit csak kellett. Persze, ahogy cseperedtünk, mi is kezdtünk el- járogatni a határba, segítettünk anyánknak. No, felnőttünk, elérkezett a férjhez- menés ideje. Jöttek a kérők szép sorjában, de mindegyik Esztert akarta feleségül venni. ö volt a legidősebb, ő volt a legszebb. Eszter azonban válogatott. Az egyik fiú szép volt, de szegény, a másik gazdag, de csúnya. A né- ném tudta magáról, hogy gyönyörű lány, s ezt kihasználva csak gazdag, délceg legényhez akart párul szegődni. Eleget éhezett — mondogatta — ha az isten már csak szépséget adott neki, akkor megszerzi ő maga a gazdagságot. Kevély volt és addig válogatott, míg egy idő után kezdtek elmaradozni a kérők. Aztán azon vettük magunkat észre, hogy elmúltunk harmincévesek, s a kutya sem nyitja ránk az ajtót. — Nem haragszik a nővérére Juliska néni, hogy pártában maradtak? — Harag?... — vonja meg vállát az őszülő, zöld szemű néni. — Mi értelme van a haragnak? Az nem old meg soha semmit. Nem ő volt az oka, hogy így alakult az életünk. Rosszkor^ születtünk, s azt hittük, meg tudjuk váltani a szegénységünket. Eszter néném ma sem azért bánkódik, hogy család nélkül maradt, hanem azért, mert szegénységben kellett leélni a fiatalságot. — És maga? — Én ...? Én már csak abban reménykedek, hogy hamarabb halok meg, mint Eszter. Ezt... ezt szeretném. „Nem mehettem ahhoz, akit szerettem..." — Szereti a gyerekeket? — Amelyik megérdemli. A kiskapuban állva még kérdezni próbálom. Szavaim mintha feneketlen kútba hullanának. Válasz nem érkezik. „...a Don menti harcokban eltűnt" Ugyanebben a faluban, néhány utcával távolabb találom N. Ilonka nénit, akit környékszerte csak egyszerűen Ilonkának hívnak. Kedvezetű honvéd a Don menti harcokban nyomtalanul eltűnt. — Ebben a faluban élt a vőlegénye is? — Itt élt. persze. Néhány utcával arrébb volt a házuk, de már régen lebontották. Meghaltak az öregek, és a még életben lévő lányuk eladta a házat. Innen a faluból vették meg, de csak a telekre volt szükségük. Igaz, abban az öreg házban már nemigen lehetett élni, hiszen vagy három évig teljesen üresen állt, nagyon lerongyolódott. — Mikor volt az eljegyzésük? — Nem volt nekünk eljegyzésünk. Dehogy volt. Szegények voltunk mind a ketten, nem tellett rá pénz. Meg abban az időben nem is volt erre mifelénk az ilyesmi szokás. Megbeszéltük szépen egymással, hogy ösz- szeházasodunk, mikor negyrok. Persze lettek volna nekem már később kérőim, most két esztendővel ezelőtt is volt nálam egy özvegyember, de hát én csak mosolyogtam rajta. Menjen jó ember, mondtam neki, keressen más asszonynakvalót. Mert én már, ha kibírtam eddig férj nélkül, ezt a hátralévő időt még kihúzom valahogy. Megszoktam én ekkorra a magányosságot, meg ilyen korban már nehezen mozdul az ember. — Fiatalabb korában miért utasított vissza mindenkit? — Nem utasítottam fiam én senkit se vissza. Szépen, egyszerűen megbeszéltük, hogy nem jó helyen kopogtatott. Egyik kérőm sem hasonlított a vőlegényemhez, a legtöbben még a nyomába sem léphettek volna. Nekem meg az ilyen emberek nem kellettek. A legtöbb kérő az apám lehetett volna. Mentem volna hozzájuk dajkának? Akkor inkább maradtam. De hogy igazam volt-e, máig sem tudom. Csak annyit tudok, még a fű sem nő magában. Csak az ember képes arra, hogy egyedül élje le az életét... „Anyám miatt nem mentem..." B. Róza nénit nagyon sokan ismerik Szatmárban. Tizennyolc éven keresztül volt dajka Fehérgyarmaton, s ez idő alatt ki tudja, hány kiséletünkben szolgálók, mindenesek voltunk. Házunk, földünk, vagyonunk egy szemernyi sem volt. Anyám első ura még a tizennégyes háború előtt, kint halt meg a határban, megszakadt a munkában. A második ura pedig a fronton maradt, így egyedül nevelt bennünket. Később már csak engem, mert a másik három spanyolnáthában meghalt. Én már nyolcesztendős koromban szógáltam. Anyámat az egyik úr csak úgy fogadta fel, ha én is dajkálom a béna kisfiát. De mégis ez volt a könnyebb. Szerelmes istenem, anyám mennyit szenvedett, míg felnevelt engem. Volt olyan gazda, amelyik eldugta télen előlünk a tüzelőt, hogy ne fűthessünk. Képesek voltak arra is, hogy a tejet lefölözzék az utolsó cseppig, úgy ettük a puliszkát szegényen. Azt is, ha jutott. Látja, azért nem mentem én férjhez, hogy az anyám irántam tanúsított jóságát valahogy megháláljam. — Csak így lehetett? — Csak így. Ö sem ment férjhez, hogy engem fel tudjon nevelni, én sem, hogy neki legalább öreg korára legyen nyugodt élete. — Róza néni fiatal korában járhatott szórakozni? Mondjuk bálba. — Hogy járhattam volna? — kérdez vissza csodálkozva, majd enyhültebben folytatja. — Mifelénk szórakozni csak hétvégeken, meg ünnepnapokon lehetett. Persze, olyankor elmentek a gazdáim is, a gyerekekre meg nekem kellett ügyelnem KüSzéles, falusi parasztporta a főutcán. Az udvart benőtte a fű, a kerítés mellett hatalmas eperfák szomorkodnak. A valamikor rangos, sárgára meszelt ház még múltszázadi, tornácát sűrűn befutotta a szőlő. A kert végében álló csűr omladozik, az istállók, kamrák rég üresen állnak. A ház asszonya kemény, rideg, nem szívesen áll szóba az idegennel. Sokára, roppant óvatosan merem csak kérdezni — miután megtudtam tőle, hogy egyedül él a nagy házban —, miért nem ment férjhez? Kurtán felel: — Mert nem engedtek. — A szülei? — Azok — mondja szigorúan összevonva szemöldökét, majd még hozzáteszi: — Nem mehettem ahhoz, akit szerettem, a többi meg hiába jött! — Hány hold földjük volt? — Hatvan. — S akit szeretett? — Három — mosolyodik el kesernyésen. — Biztosan hallott már arról, hogy föld a földdel házasodhat. Hát .a mi földünk nem házasodhatott. — Soha nem gondolt rá, hogy jó lett volna más férfi is? — Soha. Én őt szerettem öt évig, mikor hirtelen megnősült. Egy hasonszőrű lányt vett el a szomszéd faluból. Azóta én rá sem tudok nézni a férfinépre. — Haragszik rá, hogy mást választott? — Nem haragszom én már senkire. Neki feleség kellett, mert négy árva testvére volt, s engem nem mert megszöktetni. Apám kiüldözött volna bennüket a faluból, mi lett volna a testvéreivel? — Magának vannak testvérei ? — Voltak. Már nem él egyik sem. — Hány éves tetszik lenni? — Számolja ki. 1914-ben születtem. vés, bölcs tekintetével, fürge járásával, egyszerű, keresetlen szavaival, maga a megtestesült jóság, örül minden szónak, szereti az idegeneket is. Jöttömre szürke fejkendőjét feketére cseréli, s köténye szélével letörli a székről a nemlétező port. Várja a kérdéseket. Előtte nem kell bujócskáznom, természetesen, magától értetődően válaszol. — Hogy miért nem mentem férjhez? — néz a szemközti falra, ahol katonaruhás fiatal férfi fényképe lóg. — A vőlegényem meghalt a fronton. Illetve hát..., nem halt meg, eltűnt. Kint harcolt valahol a Don mellett, és nem jött haza soha. Semmit sem tudunk róla. Csak annyit, hogy én már nem is tudom, negyvenkettőben, vagy negyvenháromban jött a katonaságtól egy papír, miszerint az ilyen és ilyen nevenegyben elvitték őt katonának. Utána találkoztunk még vagy háromszor, mikor hazajött szabadságra, aztán nem láttam többé. éves tetszett ak— Hány kor lenni? — Huszonkettő. — A háború után nem gondolt rá, hogy férjhez kellene menni? — A háború után? Gondoltam én rá, de hát mindig közbejött valami. Meg valahogy, kevés is volt akkor mifelénk a férfi. Nagyon sokan maradtak oda a háborúban, s nemcsak legények, hanem meglett emberes., családosok is. Meg az az igazság, hosszú ideig nem is hittem én, hogy tényleg meghalt a vőlegényem. Mindig vártam, vártam, egyszer hátha megérkezik. De nem jött senki. S látja, szép lassan megöregedtünk. Már az ötvenhetedik esztendőben jágyermekhez volt felejthetetlenül kedves szava. Most is a járási székhelyen él, s a riport többi hőséhez hasonlóan, ő sem ment férjhez. — Fiatalabb koromban nem volt rá időm ismerkedni, később pedig már én mondtam nemet — emlékezik, miközben a szemközti falon függő fényképet nézi. Nagykendőbe bugyolált idősebb asszony figyel onnan bennünket, Róza néni édesanyja. — Úgy is mondhatnám, miatta nem mentem férjhez — mutat a képre. — ö ellenezte a házasságot? — Nem, dehogy ellenezte. A kérőkben volt a hiba. A legtöbb úgy állított be hozzánk, hogy engem szívesen vinne, de anyós nem kell. Mit mondhattam volna erre? Akkor menjen isten hírével. Még a kiskapuig sem kísértem ki őket. Tudja, mi szinte egész lönben is, mielőtt elindultak, mindig kiosztották a munkát. Nem engedtek engem még iskolába sem. — Akkor ki olvassa az újságot? — mutatok az asztalon heverő Ország-Világra. — Én. Olvasni azért tudok, ha az írott betűket nem is ismerem fel mindig. — Nem hiányzik a család, Róza néni. Róza néni hallgat, aztán megigazítja a szemüvegét. — Én nem is tudom... — mondja. — Tudja, szeretnek engem az emberek, alig tudok végigmenni a főtucán, hogy meg ne szólítana valaki. A tizennyolc esztendő alatt majd minden gyarmati óvodásnak a dajkája voltam, s most úgy nézek rájuk, mintha az én gyermekeim is volnának. így ... azért mégiscsak könnyebb. Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET „...soha nem érkeztünk meg"
