Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

Tárlat vidéken Lakatos József festőművész ibrányi kiállításáról Lakatos József festőmű­vész az ibrányi kiállításra 24 olajfestménnyel jelentkezett a képzőművészeti világhéten. Többnyire új képekkel, de ta­lálható a „kollekcióban” né­hány korábbi alkotás is. A tárlat anyaga változatos, sokszínű. A kiállítás gerincét azok a művek alkotják, ame­lyek megyénk műemlékeit (nyírbátori református temp­lom és harangláb, szabolcs- bákai harangláb, túristvándi vízimalom, kisvárdai vár, tá- kosi templom) valamint nép­rajzi tárgyainkat, eszközein­ket (Kanalas, Gyűjtemény, Szövőszék, Lámpás című ké­pek) mutatják be. Bár a mű­vész még csak hat éve él megyénkben, megszerette a szabolcsi tájat is. Ezt tükrö­zi a Tiszapart, valamint a Vízpart Című festménye. Szí­vesen fest csendéletet is; mint Van Gogh óta annyi más festőt, Lakatos Józsefet is rabul ejtette a szépségével és hasznosságával egyaránt kitűnő növényünk, a napra­forgó, melynek megfestése nem kevés művészi tehetsé­get igényel. (Napraforgó, Csendélet napraforgóval cí­mű képek.) Külföldön szer­zett élmény hatására festette meg a művész Szolovjov vi­lághírű regényének, a Csend- háborító-nak a színterét, ahol hajdan a Közel-Kelet legen­dás hőse, Naszreddin Hodzsa szőtte furfangos és merész terveit szerelme — a szépsé­ges Güldzsán — kiszabadítá­sára. A kép címe: Bazárku­polák Bokharában. Ugyan­csak külföldi élmény hatásá­ra születtek a Párisi tetők, valamint a Kalotaszegi há­zak című képei is. Bizonyítva, hogy Lakatos József érdeklő­dési köre széles, nem szűkül le egyetlen területre, vagy té­mára. A művész alkotói módsze­re a szocialista realizmus, de ez egyben stílusgazdagsággal is párosul; Konstruktivista kísérletező kedv csillan meg például a Sárga fal és a Pá­risi tetőksu képein, míg a Ti­szapart című festménye imp­resszionista hatást is tükröz. A festő szinte valamennyi művére a grafikus szemlélet is jellemző. A határozott, erő­teljes, szikár kontúrok a fes­tő markáns, puritán egyéni­ségét is tükrözik. Lakatos József ugyanis úgy fest, s ez elsősorban a nép­rajzi témájú művekre vonat­kozik, hogy ott érezzük az áb­rázolt tárgy mögött magát az embert, a megfestett tárgy készítőjét, alkotóját. A festő színvilága — a ko­rábbi években használt szí­nekhez viszonyítva — derű­sebb és élénkebb lett. Ez a témaválasztásból, valamint a szubjektív mondanivalóból szükségszerűen is következik. Különösen, sőt feltűnően nagy szerephez jutnak a szí­nek az érdeklődés középpont­jában álló Kanalas, Gyűjte­mény, valamint a Nyírbátor c. képeknél. Mindhárom ké­pen vörös a háttér. Szinte jel­képpé emelkedik e szín; a festő hitét, lelkesedését, sze- retetét fejezi ki néprajzi esz­közeink, néprajzi tárgyaink, műemlékeink 'iránt. De más szerepe is van ennek a szín­nek! A Kanalas és a Gyűjte­mény című képen szürke, fe­kete színekkel megfestett, ré­gi, ódon használati tárgyak szomorú relikviái lennének a régi paraszti élet minden­napjainak, ha az élénkvörös háttér ragyogása nem ellen­súlyozná ezt a hatást. Ez a szín még egyszer utoljára életre kelti, széppé varázsol­ja a használattól kopott fa­kanalakat, vésett, díszített mángorlókat. Lángolóan vörös háttérrel festette meg a művész a Nyírbátor című nagyméretű kompozícióját is. A fehér templom, a sötét tónusú ha­rangláb, s az ugyancsak sö­tét fák kontraszthatását, a műalkotás kifejezőerejét fo­kozza fel ezzel a háttérrel. Ez a nagy felületen felfestett, expresszív hatású szín felvil­lanyozva tartja a nézőt, szin­te inspirálja a további szem­lélődésre. Sokat lehetne még Lakatos József kiállított műveiről ír­ni. A festészet azonban vi­zuális művészet, tehát első­sorban a tárlat megtekintésé­re van szükség. Azt hiszem, hogy a inai magyar képző- művészetben sajátos témát és stílust képviselő festő művei nem okoznak csalódást a mű­vészet barátainak. A kiállítás Ibrányban Szep­tember 28-ig tartott, ezt kö­vetően Nagyhalász község­ben, majd Fehérgyarmaton rendeznek tárlatot a művész­nek. Gosztonyi Tibor Sarkadi Péter rajza sen háromszázhetvenkilencen esnek Beton Laci áldozatául, tehát összesen háromszázhet- venjtilenc táviratot kell majd felvennie és továbbítania. Reggel fél nyolckor a falu­siak legnagyobb csodálkozá­sára helikopter jelent meg a lóvásártér fölött. Egy hely­ben berregett, majd amikor feltűnt egy lassan cammogó, agyonhasznált férfi, kötélhág­csót engedett alá. A helikop­teren piros jelzés volt. A „kékek” táborában elő­ször a rádiókapcsolat kezdett akadozni. , A tábornoki kar már kora hajnalban összegyülekezett egy magaslaton, hogy megin­dítsa a terv szerinti megle­petésszerű támadást. A leg­mélyebb hangú és a legsű­rűbb szemöldökű tábornok megnyomott egy gombot. A harcálláspontot hívta. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katonát! Nagy Med­ve hívja Bátor Kék Katonát! Vétel! — recsegte a mikro­fonba. A hátuk mögött lévő hatal­mas hangszóróból csak sis­tergés hallatszott. A tábornok idegesen a tá­bornoki karra nézett. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katonát! Nagy Med­ve hívja Bátor Kék Katonát! Jelentkezzen! Vétel! — ismé­telte. A sistergés alábbhagyott és reménykedő, gyenge hang hallatszott. — Piriké? A tábornok elvörösödött, kidagadtak a nyakán az erek, ordított: — Ezért a viccért lecsuka- tom! — Csukasson! — hallat­szott ugyanaz a fátyolos, életúnt hang. — Nekem már úgyis mindegy ... — Mit beszél? Megőrülök! — pillantott tábornoktársai­ra a legmélyebb hangú és legsűrűbb szemöldökű tábor­nok. Tehetetlen volt és két­ségbeesett. Máris negyvenhét másodpercet késtek a táma­dás megindításával. Mit gon­dolnak a „pirosak” róluk, hogy késik a meglepetéssze­rű támadás? — A tartalék harcálláspontot! — adta ki a mellette álló rádiósnak a pa­rancsot. — A tartalék harcálláspon­tot! — ismételte a rádiós és elfordított a készülékén egy gombot. — Jelentem, a pa­rancsot végrehajtottam. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katona Kettőt! Nagy Medve hívja Bátor Kék Ka­tona Kettőt! Vétel! — meg- csuklott a tábornok hangja. A hangszóróban megszűnt a sistergés. — Már mindent tudok! Miért kínoztok még mindig? Tudom a kötelességemet, a Rózsit a szeretőjével együtt megfojtom, aztán a kútba ugróm. —Halló! Halló! Bátor Kék Katona Kettő? —: lett úrrá a tábornokon a pánik. — Igen, igen! Mondom, hogy mindent tudok. A Ró­zsit a szeretőjével együtt... Ekkor megszakadt a vonal. A legmagasabb és legokosabb tábornok hangját hallották. Ez azt jelentette, hogy min­den elveszett. — Kérem a tábornoki kart, fejezze be a hadművelete­ket. A gyakorlatnak vége. Értékelés végett jöjjenek át a legmagasabb magaslatra. Végeztem. A „kékek” ' táborában persze nagy volt az ujjongás. Csak Kóbor László honvéd nem dobálta magasba a sapkáját, mert ő aludt. Azt álmodta, hogy kö­rülbelüli barátaival az ottho­ni kerek asztalon makaóznak, miközben szerető hitvese, Magdi alvás előtti apai csók­ra vezeti hozzá két apró kis- lánykáját, Blankát és Imo­lát. De ezzel a mesének még nincs vége. Mert az .értékelés elmondása még hátra van. Igaz, ami ott történt, azt ka­tonaviselt férfiak könnyen kitalálják. Aki meg nem volt katona, kérdezze meg tőlük. MEGYÉNK TÄJAIN Beszterec M inden falunak megvan a maga szólása, rig­musa, mondókája. E szerint Beszterecen van a vi­lág vége. Hogy miért? Senki­től sem kaptam pontos vá­laszt, ám Varga Sándor nyu­galmazott tanár iratai közül egy valóságos kincs került elő: a híres múzeumigazgató Kiss Lajos tanulmánya: Egy lápi község leírása. Itt olvas­suk: „A Tisza árterébe eső Rét­köz ősidőktől 'fogva a Tisza szabályozásáig és a nyírvizek levezetéséig, tehát az 1880-as évek végéig árvízjárta, pos- ványos rét, mocsaras, lápos vidék volt, melynek a köze­pén fekvő Beszterec a legtí­pusosabb, legtökéletesebb lá­pi község volt. Száraz lábbal csak nagyon ritkán lehetett megközelíteni, akkor is csak egy oldalról, Kék felől. Leg­inkább csolnakon és gázló­kon mentek Beszterecre, melynek csak egy bejárója volt, de kijárója nem, azért maradt fenn a nép száján is, hogy Beszterecen van a világ vége.” Ez a földrajzi helyzet ha­tározta meg a régi beszterc­eiek életmódját, napi mun­kájuktól kezdve ruházatu­kig, táplálkozásukig. Kenyér helyett is főleg halat ettek, legfőbb jövedelmi forrásuk a nád volt. Házfedésre, kerítés­nek, falnak, tüzelőnek egy- fornián használták. A jobb- módúak udvarában méhes is állt, ott viaszgyertyával vilá­gosak. Egyéb helyeken csak a tüzelő fényénél fontak este a lányok, asszonyok: vászon- ingrfek, zsáknadrágnak valót. Szorgos-Dolgos nép hírében álltak. Betegség, járvány idegen helyről ide be nem jöhetett, a már-idézett tanulmány sze­rint „egészség tekintetében szívósak, betegségtől mente­sek voltak, nyolcvan-kilenc- ven évet éltek, végelgyengü­lésben haltak el.” Akkoriban tehát úgy állt itt a falu a Rétköz kellős közepén, mint egy sziget a nagyvilágban ... Sziget. «Akikkel néhány napja a mai Besztercéről be­szélgettem, ezt a szót nem mondták ki ugyan, de a fo­galmazásból újra és újra ez csengett vissza. Pedig Kiss Lajos a száz évvel ezelőtti időkről regél. Akik most . be­szélnek falujukról: indulat­tal szólalnak meg, mert gaz­dagabbnak szeretnék látni, Szebbnek, jobbnak. A világ megy előre. Olvassák az új­ságban, hogy itt meg ott ez meg az épül. Számukra azon­ban úgy tűnik, mintha ez a falu most is a világ vége vol­na. Sziget... Zombor Károly tanár, a helyi népfronttitkár jön az utcán. Órája lesz az iskolá­ban, de egy pár percre azért megáll. Sebesen beszél, hogy gyorsan szót kerítsen min­denre. Sok panaszt fogok hallani a községben — mondja —, sok bajuk van, jogos problémáik vannak, melyeket meg lehetne olda­ni. De ne csak ő beszéljen, menjek inkább, kérdezzem meg a faluban az embereket. Ülünk a kispadon. Lukács Mihály és Módi Ferenc tsz- nyugdíjasokkal, meg Vajda Bélával, aki ipari munkás volt, míg le nem százalékol- ták. Rárágyújtanak, pöfé­kelnek, és szinte egymás szá­jába adják a szót: mi min­dent szeretnének a falunak. Lehetne például segíteni a magukra maradt öregeken, ha valahol, az óvodában, vagy napközi otthonban leg­alább egy tál meleg ételt kapnának ebédre. Ez volna az egyik kívánságuk. A má­sik: a gáz. Az asszonyok nem akkor főznek ám, amikor akarnak, hanem, amikor a gáz megérkezik. Egyszerűen nem értik, hogy a cseretele­pen miért akadozik állandó­an az ellátás. Bolt van a fa­luban, nem is egy, hűtője is van. Tudják ők azt is, hogy a városban sincs mindennap friss disznóhús, de itt példá­ul egy csomag fagyasztott baromfihúst sem lehet kapni. Tartanának ők maguk is ba­romfit az udvaron, csakhogy táphoz itt sem könnyű hoz­zájutni. És a legfőbb gondjuk: a munka is, a pénz is kevés. A tsz évek óta veszteséges, munkát sem mindig tudnak adni. Hallom a faluban, hogy már falugyűlésen is szóvá tették a szomszédos Kék köz­ség példáját; ott még télére is foglalkoztatják az asszo­nyokat. Jó lenne ide is vala­mi melléküzemág. Dél felé érkezik meg Vaj­da Béláné. JóbesZédű, ke- ményszavú asszony. A mai napja? Harmincán álltak be reggel a dohányba, de igen hitvány kis koccsleveleket tudtak csak törni. Délig — egy fél stráffal. Jó, ha mára ötven forintot meg tud keres­ni. Kérdezi, körülnéztem-e már a faluban? Mert itt van például a falu közepén ez a büdös italbolt. Ha a környé­két rendbetennék, talán le­szoktatnák az embereket ar­ról, hogy a kocsma előtti ut­cai bokrokat nyilvános illem­helynek használják. Aztán itt van ez a kút. A tsz az állat­tartó telepen fúratott egy ku­tat, onnan jön ide a víz, ve­zetéken. Eleinte bosszantotta őket, hogy a kutat a régi te­mető helyén fúrták, de azt már megszokták. Most az okoz bosszúságot, hogy ha a tsz-nél elromlik a berende­zés, vagy áramszünet van, akkor a kút elapad. Nem falu ez — mondja Vajdáné — alábbvaló egy tanyánál. Hogy szóltak-e már valakinek? Még a sürgönyfának is pa­naszkodnak, de újabban már falugyűlésre sem járnak el az emberek ... Jó ízléssel berendezett la­kásban beszélgetünk Vass Imrénével, az ÁFÉSZ felvá­sárlójával; arról, hogyan le­het ebben a faluban mégis egy kis mellékes jövedelem­hez hozzájutni? A fő szám — Besztercének ez az egyik sa­játossága — a kendermag- termesztés. Rengeteg kender van a határban, a háztáji kertekben terem, otthon csé­pelik, a magja exportra megy. Tavaly vagy másfél milliót hozott a falunak. Egy holdon több mint három má­zsa terem, mázsájáért ötezer­ötszáz forintot adnak. Ügy hírlik, ezután ezt sem fogják már megfizetni ennyire ... Nagyon elhanyagolják ezt a községet — mondja Vass- né. Más faluban ilyenkorra már az uborkából pénzelnek az asszonyok, milyen jól jön az szeptember elején, mert az iskola bizony pem fillérekbe kerül. Errefelé meg nem rit­ka az 5—6 gyermekes család. Egy jó háztáji kertész kelle­ne talán a szövetkezetbe. De baj van a táppal is, mindig kevesebbet kapnak, mint amennyit kér, biztosan job­ban jár az ÁFÉSZ, ha a sa­ját boltjait látja el előbb. A fiatal postáskisasszony- nyal, Soós Évával beszélge­tünk a pénzbefizetésekről. Hétfő van, az a nap, amikor a hétvégi forgalmat a legjob­ban le lehet mérni. A kocsma ilyenkor többet fizet be, mint a három bolt együttvéve. És ki tudja, hány maszek borki­mérés van a faluban. Sok még az óbor. Az óvodában pettyes köté- nyes kis naposok terítenek. A vezető óvónő Mazurák Györgyné — egyben a műve­lődési ház tiszteletdíjas igaz­gatója — előbb jó étvágyat kíván a gyermekeknek, az­tán sorolja: nem valami nagy szórakozási lehetőségük van itt a fiataloknak, legfeljebb a KISZ-esek csinálják a dis- cót. Kétszer van könyvtár egy héten, de csak gyerekek járnak, nemigen tud arról, hogy felnőtt olvasójuk volna. Megnéztem a művelődési há­zat. Nagy merészség a kultú­ra házának nevezni, kevés van a megyében ilyen elha­nyagolt állapotban. A vasmegyeri közös taná­cson a titkárasszonyt, Erős Károlynét találtam hivatalá­ban a falu vezetői közül. Nyolcadik éve tartozik ide Beszterec. Már akkor „fáz­tak” az egyesüléstől a beszte­rceiek, a titkárasszony sze­rint valószínűleg azért, mert a két községnek majdnem egyforma a lélekszáma. Igaz, sok minden hiányzik a falu­ból, de az is az igazsághoz tartozik, hogy azóta kaptak járdát, buszfordulót, átalakí­tással óvodát. És van Beszte­recen emeletes iskola is nap­közivel. Sok mindenre kelle­ne még a pénz, dehát még két község, Vasmegyer és Ti- szarád is ebből a közösből ré­szesül. P énz, pénz, pénz. Ami­kor eljöttem a falu­ból, arra gondoltam, hogy pénz nélkül is sok min­dent el lehetne itt intézni. Mozaikok villantak fel: óvo­da, jó buszjárat, exportter­mék — és a másik oldalon: megkeseredett emberek, ebéd nélkül dolgozó, vagy nem dolgozó tsz-tagok. Tizenhat emberrel beszélgettem az 1600 besztercei közül. Az új­ságíró kérdez — van aki ki­nyílik, van aki bezárul. Az­tán az újságíró eljön, s az a dolga, hogy írjon. ír és azt hiszi, hogy a „sziget”, Besz­terec nem a senki szigete ... Barakső Erzsébet KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 8. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents