Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29. o SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Megyejáró kirándulások „Hiszek az iskola meiájulásákan” Beszélgetés dr. Gosztonyi János államtitkárral Szerte a világon a nevelést-oktatást megújítani szándékozó törekvéseknek lehetünk tanúi, s a változások gyakrabban követik egymást, mint régebben. Jellemző ez a hazai oktatásügyre is, amely éppen ebben az esztendőben teszi meg az újabb, nagy lépéseket avégett, hogy az iskolák munkája korszerűbbé váljék. Dr. Gosztonyi János oktatási minisztériumi államtitkárral folytatott beszélgetésünkben ezúttal néhány olyan kérdést érintünk, amelyek az idei tanévkezdés újdonságaival kapcsolatosak. A szatmári vidék megyénkben a műemlékek gazdag kincsestára és természeti szépségekben is bővelkedik. Az Erdőhát apró falvaiban megkapó szépségű népi építészeti emlékek bújnak meg, karcsú harangtornyok nyújtóznak az ég felé, szemet gyönyörködtet a tölgyek tarkította tágas legelők pompás látványa ... Nem kell elfogultnak lenni, hogy kijelentsük: Szatmár gyönyörű. összesen tizenhat olyan középkori templomot számlálhatunk össze a Szamos mentétől a Tisza felső folyásáig húzódó területen, melyek értékes gyöngyszemei Magyarország e korabeli emlékeinek. Közülük is kiemelkedik két különös épület — rokonvonásokat hordoznak és mégis mások: a csengeri és a szamostatár- falvi református templom. A csengeri templom méltóságteljesen terpeszkedik a gondos kezek tervezte és szépen ápolt kert közepén. Közel negyven méter magas tornya szertetekint a vidéken, távolról is jól szemügyre vehető a toronysisak körül húzódó, bástyafokszerű pártázat, mely különös harmóniát kölcsönöz az építménynek. A különleges alaprajzú, nyolcszög formájú toronytól harmonikus lépcső- zetet követ a szem a magas tetőzetű hajó, majd a szentéj gerincén, hogy végül a tám- pilléreken térjen vissza a földre. Égetett téglából épült a templom — valamikor az 1300-as évek közepe táján —, s a téglák színe kétféle. A hagyományos vörös téglák mellett ugyanannyi a túlégetett, feketés árnyalatot kapott téglák szárna — felváltva rakták egymás mellé a rég porladó mesterek a kétféle építőanyagot: egy „futó” vörös (hosszabb oldalával kifelé), egy „kötő” fekete (rö- videbb végével kifelé). Különleges árnyalatot ad ez a felrakási mód — ugyanilyen a szamostatárfalvi templom falazata is. A megyében még egy hasonló falazású épületről tudnak a szakemberek: a b aktalórántházi templomról. Közel-távol sehol másutt... A csengeri templom gótikus építmény, s mint ilyen, egyike az ország legszebbjeinek. Mint mondják róla: „ha szerencsésebb helyen állna, (t. i. nem a határszélen) sokkal rangosabb lenne...” a 18. században leégett, s ekkor részben újjáépítették. Szerencsés kézzel nyúltak azonban hozzá: a középkori tető- szerkezetet nem változtatták meg, és a hozzátoldott mellékhajó sem rontott a külső képen, vagy a belső tér hatásán. És ekkor kapta a torony a későreneszánsz pár- tázatot is. Oly sikeresnek bizonyult, hogy a környéken több, ekkor épült templomot is a csengeri mintára építet(Szatmár) tek: a tunyogmatolcsi vagy a p orcsalmai nyolcszögű torony a bizonyíték. Nagy értéke, sok látogatót vonzó látványossága a templomnak a festett famennyezet. 126 egész és kilenc fél kazetta sorakozik a mennyezeten, felirata őrzi alkotójuk emlékét: F. Bányi Asztalos István készítette 1745-ben. Távoli reneszánsz hagyományokat őrző, könnyed színezésű levél- és virágdíszek, néhány naív figurális ábrázolás — nagyszerű kontrasztot alkot a mennyezet a puritán fehér falakkal. A tatárfalvi templom mintha kisöccse lenne a csengeri- nek. Apró, zömök kis építmény, valaha talán menedéket is nyújtott a lakosságnak vaskos falaival. Tornya nincs, ezt a jóval ifjabb (alig százéves) harangláb pótolja. Ez a templom Szatmár legrégibb épülete: a 13. században emelték. Mint Römer Flóris írta róla több, mint száz esztendeje: „üvegharang alatt kellene megőrizni az utókornak ...” Nos, az utókor jól sáfárkodik a rámaradt műemlékkel : tízegynéhány éve szépen rendbehozták, restaurálták az épületet. Középkori műemléktemplomot találunk még ezen a környéken Szamosbecsen és Csengersimán, valamint Nagygécen. A simái templom ötvenhat táblából álló festett mennyezete 1761-ben készült, alkotója ismeretlen. Innen Fehérgyarmat felé haladva a jánkmajtisi római katolikus templomnál érdemes megállni. A 15. században emelt épületben a szentélyrész csodás gótikus boltozata, s a világoskék alapon ragyogó festett csillagok régi időket idéző látványa fogja meg a szemlélődőt. A fehérgyarmati református templom karcsú, eget szúró sisakú tornya is vonzza a tekintetet, s a belépő sem csalódik: a festett famennyezet és berendezés látványa emlékezetes élményt nyújt. Itt, a hamarosan várossá váló nagyközségben kényelmesen megebédelhet a turista, mielőtt útját folytatni kívánja az Erdőhát látnivalói felé. Legcélszerűbb északkelet felé venni az irányt, s ellátogatni Túristvándiba. A községnek ugyancsak van egy műemlék temploma, ám ennél ismertebb a híres vízimalom. A háromkerekes, „alul- csapós” malom az 1700-as évek végén épülhetett. (E helyen azelőtt is állott már malom, azt több bizonyíték is alátámasztja.) Egy keresztgáttal rekesztették meg a Túr folyását, s jól kiépített meder irányítja a vizet a fából épült malom kerekei alá. A malom roppant fontos társadalmi szerepet töltött be az elmúlt századok során a falvakban. Nem véletlen, hogy némely tekintetben a templommal élvezett egyenlő rangot: hosz- szú időn át védelmet nyújtó hely volt — ide menekülhetett üldözői elől bárki, s biztonságba jutott. A malomban a lopás, káromkodás, italozás, duhajkodás igen súlyos vétek volt a parasztemberek között — az Életet, a szent gabonát tisztelték meg aképpen, mint istent. A túristvándi malom egyik legszebb népi műemlékünk, jelentős összeget fordítottak felújítására, hogy megóvják az idő fogától, s megőrizzük a jövőnek. Környezete, a szeszélyes-szép Túr, a vén fák árnya mind-mind vonzó a látogatók számára. Istvándiból Kölese érintésével (műemlék református templom a haranglábbal megkapó szépségű) Vámos- orosziba visz utunk. Mint neve is jelzi: valaha jelentős vámszedőhely volt e község. A Báthory család építtette a középkorban a mai református templomot, melyben a szentély későgótikus csillagboltozata és a XVIII. században készült festett berendezés megérdemli a figyelmet. A torony, mely a múlt század elején épült, hasonlít a csengeri nyolcszögletű tovízimalom. ronyhoz, csakhogy alaprajza nem ilyen. Feltehető, hogy a középkori alapokra építették. Végül Vámosorosziból Nagyszekeresre érdemes át- rándulni, ahol a középkori templom mellett nagyszerű fa harangtorony ágaskodik. Sajátossága, hogy a torony törzse alig magasabb, mint a fölszökkenő karcsú sisak — összesen 15 méter a magasságuk. A torony és a templom szép épületegyüttese feledhetetlen látvány. T. Gy. — Minden tanév valamelyest más, mint a többi. Különösen igaz ez ma, dinamikus korunkban. Miben különbözik a mostani tanév az előzőktől? — Ez a tanév is része az állandó megújítási folyamatnak, egyúttal azonban — és ez nem túlzás — szocialista közoktatásunk egyik fontos mérföldköve. Ugyanis olyan, általános érvényű változásokra került sor, amelyek eddig hiányoztak a széles körű pedagógiai gyakorlatból. — Köztudomású, hogy e tanévtől kezdődően az 1985—■ 86-os tanévig az általános is^rkola és a középfokú intézmények valamennyi évfolyamán folyamatosan új dokumentumokat vezetünk be, amelyeknek már áz elnevezése is újszerű. Nem „tanterv és utasítás”, hanem „nevelési és oktatási terv”. Ennek három fő része szervesen épül egymásra. Az „Alapelvek” az iskolatípus célját, feladatait és a vele szemben támasztott társadalmi követelményeket határozza meg; a második rész az egyes tantárgyak terveit; végül a harmadik rész a tanórán és az iskolán kívüli nevelés tervét tartalmazza. Ezzel az egységes dokumentummal azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a nevelés és az oktatás folyamata egymástól elválaszthatatlan és csak e kettő együttes művelésével juthatunk el a szocialista nevelőiskoláig. A magyar közoktatáspoiitika történetében először lépett érvénybe ilyen okirat, sőt a bevezetés nyolcéves üteméhez igazodva készült a tankönyv- és a taneszközprogramunk is. — Az új nevelési-oktatási tervek bevezetése az általános iskolában és a szakmunkásképzési célú szakközépiskolákban az iskolai élet tartalmi megújhodását szolgálják. Egyúttal sor került olyan intézkedésekre is, amelyek intézményeink belső életét hivatottak megjavítani. Gondolok a 11 r\apos munkarend bevezetésére az alsófokú oktatási intézményekben és annak az állásfoglalásnak a megjelenésére, amely a pedagógusok munkaköri kötele* zettségeit rendezi. — A közmondás azt tartja, hogy „jóból is megárt a sok”. Nem fenyegeti ez a veszély & pedagógusokat? A változásokkal történő túlterhelés veszélye? — Sokaktól hallottam hasonló vélekedést, melynek alapja az iskola féltése volt. Igaz a közmondás, de akár meg is fordíthatjuk: „A jóból sosem elég”. Azt hiszem, ez utóbbiból kellene kiindulnunk. Látszatra ugyan független egymástól a három intézkedés, azért vezettük be őket mégis egyidőben, mert úgy véljük, hogy szoros ösz- szefüggés van közöttük. *— Ismeretes, hogy több évi kísérletezés után, 1976 őszén az alsó tagozaton érvénybe lépett a II napos tanítási rend. Tapasztalataink jók voltak: a kisiskolások pihen- tebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek; csökkent a szombati hiányzások száma; az évi tananyagot jó ütemben dolgozták föl a gyermekek és a nevelők. Érthető, hogy ezek után a felső tagozatra is kiterjesztettük a II napos munkarendet, És mivel a tantervkészítők már ismerték a jó tapasztalatokat, az új dokumentumok is az új — kiterjesztett — munkarendhez igazodva fogalmazódtak, készültek. — Ez az egyik összefüggés. A másik az, hogy mivel a nevelő-oktató munkával szemben megnövekedtek a követelmények és a pedagógusoknak bonyolult feladatokkal kell megbirkózniuk, tarthatatlanná vált az az állapot, hogy idejük és energiájuk jelentékeny részét adminisztrációs, szervezési és egyéb — mellékes — munkákra kelljen eltékozolniok. Ezért tartottuk halaszthatatlannak, hogy a Pedagógusok Szakszervezetével közösen éppen most jelentessük meg a munkaköri kötelezettségeket tartalmazó állásfoglalást. Szeretnénk, ha a benne foglaltak érvényesítése egyenletesebb munkamegosztást eredményezne mind az iskolán belül, mind az iskola és a társadalmi szervezetek közt — és ezzel segítené a pedagógusok, valamint más értelmiségi rétegek arányosabb közéleti feladatvállalását. Lényegében tehát a fentiek miatt került sor a három nagy változás egyidejű bevezetésére. ' — Mit kell tenniük az illetékes intézményeknek és mit maguknak a nevelőknek azért, hogy az új tantervek szelleme és a pedagógustársadalom gondolkodásmódja ösz- szetalálkozzék és megbarátkozzék egymással? — Tisztában voltunk és vagyunk azzal, hogy a nevelő-oktató munka megújításával rendkívül bonyolult feladatra vállalkozunk, és hogy kezdetben sok nehézséggel, szemléleti akadállyal kell megbirkóznunk. Ügy gondolom, a legjobb szemléletformálás az, ha a nevelőket beavatjuk a jövő terveibe, ha lehetőséget adunk nekik ahhoz, hogy megismerjék a készülő dokumentumokat, sőt részt vehessenek a kidolgozásukban. így már a formálódás időszakában magukévá tehetik az új gondolatokat, szándékokat. — Ezért tettük közzé a tantervi tervezeteket, amelyeket a nevelőtestületekben megvitattak, és mindenki megtehette észrevételeit, kritikai megjegyzéseit. Sok iskolában folytak az új tanterveket előkészítő kísérletek; a pedagógusok egy része tehát közvetlenül is fölmérhette, mit kíván a jövő iskolája tőlük és a tanulóktól, és ebből menynyi valósítható meg. — Csakhogy valamennyi pedagógus fölkészítéséről gondoskodnunk kell. E célból a minisztérium az Országos Pedagógiai Intézettel együtt kétéves, differenciált, háromlépcsős felkészítési tervet dolgozott ki az összes iskolatípus részére. Az első időszakban központi tanfolyamokat szerveztünk, amelyeken az oktatásügy kulcsembereit — iskolai csoport- vezetőket, általános tanulmányi és szakfelügyelőket, a megyei kabinetek vezetőit — tájékoztattuk a pedagógia és az oktatáspolitika időszerű kérdéseiről. Egyúttal a tan- tervkészítők megbeszélték velük a problémákat, kívánalmakat. Ezután került sor a megyei tanfolyamokra. Ezeken az intézmények igazgatóit és a szakmai munkaközösségek vezetőit készítettük föl — az előbb említett módon — a várható változásokra. — A legfontosabb azonban a „harmadik lépcső”, a tantestületek általános pedagógiai és szaktárgyi fölkészülése, amelynek sikere nagymértékben függ a központi és a megyei tanfolyamok hatásától, de nagyon sok múlik az igazgatókon és magukon a nevelőkön is. Szeretném megjegyezni, hogy ilyen, minden pedagógusra kiterjedő, ha úgy tetszik „tervszerű szemléletformáló” munkát a múltban nem végeztünk és mivel nem voltak megfelelő tapasztalataink, valószínű, hogy e tekintetben kisebb- nagyobb szervezési hibákat most is elkövettünk. — Ugyanakkor a pedagógusok jól tájékozódhattak a rendelkezésükre bocsátott anyagokból, magukból az új dokumentumokból, az általános és a szaktárgyi útmutatókból, a cikksorozatokból, az OPI számos kiadványából, valamint az Iskolatelevízió és az Iskolarádió adásaiból. De e sokoldalú segítség sem pótolhatja belső igényét a kor követelte megújulásra; fogékonyságukat, nyitottságukat a korszerű szemlélet befogadására, önmagukban való kialakítására. E téren még számos tennivalójuk akad az intézményeknek és az egyéneknek egyaránt. — Ahhoz, hogy a nevelés színvonala tartósan növekedjék, jól képzett nevelőkre van szükség. Egyelőre azonban sok a képesítés nélküli tanerő. Várható-e javulás ez ügyben? — Az utóbbi években a szakos ellátottság és a képzés minősége tekintetében fokozatosan javult a helyzet. A pedagógusképzésben figyelemre méltó tartalmi korszerűsödésének lehetünk tanúi. Gondosan fölmértük az ország pedagógusszükségletét, azt, hogy hogyan fog alakulni a gyermeklétszám (tudjuk, hogy hány tanítóra, szaktanárra lesz igény), és ezzel kapcsolatban a szükséges intézkedéseket. A Budapesti Tanítóképző Főiskolán speciális, Szekszárdon és Zsámbékon kihelyezett főiskolai tagozatot létesítettük, és nemcsak a beiskoláztatást, hanem a nevelők elhelyezkedését is tervszerűbbé tettük. E pillanatban arról még nincsenek pontos adataink, hogy milyen személyi feltételek közepette kezdődött meg az idei tanítás iskoláinkban, de a jelzések azt mutatják, hogy csökkent a képesítés nélküliek száma. E kedvező folyamat kiterjedését várjuk a következő években. — Végül: hisz-e ön abban, hogy a pedagógustársadalom sikerre viszi az új, a korszerű tanügyi eszméket? — Erősen hiszek az iskola megújulásában, abban, hogy nevelőink képesek e folyamat kulcsembereiként dől* gozni. És ezt nem csak a hivatali tisztem mondatja velem. Az előző években sokfelé jártam az országban, volt alkalmam találkozni, beszélgetni pedagógusokkal. Mindig megfogott az a lelkesedés, az a szeretet és optimizmus, ahogyan munkájukról, iskolájukról, tanítványaikról szóltak. Ügy érzem, többségük képes a folytonos megújulásra. Társadalmi ösz- szefüggésekben gondolkodnak, tudnak és akarnak dolgozni a nevelésügy nagy céljainak eléréséért. Ez a legtöbb és a legfontosabb. Ha ebben a szellemben kezdték az új tanévet — és kezdenek majd minden új tanévet —, akkor a nevelőiskola megteremtése jö kezekben van. A túristvándi KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
