Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-28 / 255. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. október 28. Vörös Zászlóval tüntették ki a Lenini Komszomolt Leonyid Brezsnyev beszéde a jubileumi ünnepségen Leonyid Brezsnyev köszöntötte a szovjet ifjúság jubiláló szervezetét, a Komszomolt, amely most ünnepli létrejöttének 60. évfordulóját. Az SZKP KB első titkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöke meleg hangú beszédében méltatta a Komszomol érdemeit, s bejelentette: az SZKP KB határozatot hozott arról, hogy a hatvanadik évforduló alkalmából, nagy érdemeinek elismeréseként. Vörös Zászlóval tünteti ki az ifjúsági szervezetet. — Ez különleges kitüntetés — mondotta Leonyid Brezsnyev, a Központi Bizottság emlékzászlaját átnyújtva. — A Vörös Zászló a forradalom jelképe. A dolgozó emberek szabadságáért és boldogságáért vívott önfeláldozó harc jelképe. A Vörös Zászló a Komszomol összes nemzedékének szóló kitüntetés; azoké, akik ott voltak az első lovashadsereg félelmetes rohamaiban, akik megalapozták a dnyepri vízierőművet és Magnyitogorszkot, föltűzték a Reichstagra a győzelem zászlaját. Azoké, akik újjáépítették a háborúban szétzúzott népgazdaságot, feltörték a szűzföldeket. Azoké, akik ma komszomolista szivük hívó szavára a gyárakban, az építkezéseken dolgoznak, vagy a szántóföldeken munkálkodnak, akik a nép oktatásának, egészsége védelmének szentelik magukat, akik a szeretett haza békéjét és biztonságát Őrzik. Egyszóval ez a kitüntetés mindazoké, akik önfeláldozó- an harcolnak azért, hogy valóra váltsák a kommunista építés nagyszerű terveit. — Amikor átnyújtjuk az ifjú nemzedéknek ezt a zászlót, mi, kommunisták szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy a Lenini Komszomol a jövőben is becsülettel igazolja a párt bizalmát, minden erejét szocialista hazánk felvirágzásának szenteli. Tiszta szívből köszöntöm Önöket, kedves barátaim, a párt megtisztelő és magas kitüntetése alkalmából — hangoztatta végül Leonyid Brezsnyev. Az ünnepi ülés elnökségében helyet foglaltak az SZKP KB Politikai Bizottságának tagjai, a szovjet társadalom, a közélet ismert személyiségei, a Kőmszomol veteránjai, az építőmunka mai hősei. Ott voltak a testvérszervezetek képviselői, köztük dr. Maróthy László, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagja, a KISZ KB első titkára. Küldöttséggel képviseltette magát a Demokratikus Ifjúsági Világ- szövetség. A Lenini Komszomol hat évtizedes útját Borisz Pasz- tuhov, az ifjúsági szervezet központi bizottságának első titkára méltatta, s a 38 millió komszomolista nevében ígéretet tett arra, hogy a Lenin nevét viselő szervezet tagjai ezután is méltó módon állnak helyt a párt által megszabott feladatok teljesítésében. (Folytatás az 1. oldalról) A szívélyes, baráti légkörben megtartott megbeszélésen a felek kifejezésre juttatták megelégedettségüket azzal kapcsolatban, hogy a marxizmus-^-leninizmus és a szocialista internacionalizmus elvein alapuló testvéri magyar—szovjet kapcsolatok politikai és gazdaságig téren egyaránt sikeresen fejlődnek. A sokoldalú magyar—szovjet együttműködés, a két ország közötti gazdasági kapcsolatok minden téren történő elmélyülése, mind a kétoldalú kapcsolatok, mind a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretében fontos tényezője a fejlett szocialista, illetve a kommunista társadalom építéséből adódó azon feladatok sikeres teljesítésének, amelyet az MSZMP XI. és az SZKP XXV. kongresz- szusa jelölt ki. A kormányfők áttekintették a magyar—szovjet gazdasági együttműködés további elmélyítésének és tökéletesítésének, valamint hatékonysága növelésének kérdéseit. Különös figyelmet szenteltek a Kádár János, az MSZMP KB első titkára és Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke között, ez év nyarán a Krím félszigeti találkozón létrejött azon megállapodás megvalósításának, amely a termelési szakosítás és kooperáció fejlesztése hosszú távú távlatainak közös kidolgozására vonatkozik. Megvitatták a KGST-tagállamok hosszú távú célprogramjainak megvalósításával kapcsolatos konkrét kérdéseket is. A találkozón a felek megerősítették: lankadatlanul arra törekszenek, hogy minden lehetséges módon szélesítsék és tökéletesítsék a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti együttműködést. Grácsin András szabolcsi képviselő felszólalása Tisztelt országgyűlés! A beszámoló és a Sza- bolcs-Szatmár megyei tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy az országgyűlés 1968-ban jó törvényt alkotott, amely nagymértékben hozzájárult a közlekedés fejlődéséhez. Szabolcs-Szatmár megye közlekedése országosan is jelentős elsősorban azért, mert Záhony átrakókörzeten ke- resztüláramlik az a hatalmas termék- és árumennyiség, amelyet a testvéri Szovjetunióval bonyolítunk le és egyre nagyobb a tranzitforgalom is. A vasúti hálózat korszerűsítése területén a megye jelentős eredményeket ért el. Három vasútvonal felszámolására került sor s a 70 érintett állomásból 58 állomás körzetesítése történt meg. Ez a munka eddig is nagy figyelmet és körültekintést igényelt és úgy ítéljük meg, hogy igényel a jövőben is. Ezzel kapcsolatban a jelentésben foglaltakkal, a koncentrációval egyetértünk, azt gondoljuk, ezt úgy kell megvalósítani, hogy tovább javuljanak a személyi és teherszállítás feltételei, hogy korszerűsödjön a közlekedés. A vasút esetében 1967—77 között elsősorban a vontatás és a kocsipark korszerűsítésében születtek jelentős eredmények. A megyében megszűnt a gőzvontatás, nagyarányú vasútvillamosításra került sor. A fővonalakon közlekedő kocsipark teljesen kicserélődött. A vágányhálózat és n pályaudvarok fejlesztésének üteme, sajnos, lényegesen lassabban fejlődött. Például. Mátészalka várős, mely településhálózat-fejlesztési tervünkben középfokú szerepkörrel rendelkezik, az utóbbi években nagymértékben fejlődött. A századforduló elején épült vasúti csomópont az eltelt évtizedekben lényegében nem változott, ugyanakkor a személy- és áruforgalom megsokszorozódott. Naponta több ezren fordulnak meg ezen a csomóponton. Sajnos, el kell mondani, hogy az utasoknak még megfelelő váróterem sem áll rendelkezésükre, ezért kénytelenek az utcákon, a szabad ég alatt várakozni. A csomópont az igényeket nem elégíti ki, s amennyiben a VI. ötéves tervben nem épül meg az új csomópont, akkor ez további komoly gondokat okoz. A záhonyi átrakókörzet népgazdasági szempontból a magyar vasúti közlekedés legjelentősebb üzeme. A teljes vasúti exportforgalom mintegy 20 százaléka, a vasúti importforgalom több mint 50 százaléka és az ösz- szes tranzitforgalom közel 10 százaléka megy keresztül a záhonyi csomóponton. Az átrakókörzet fejlesztése több ütemben épül. A fejlesztés célja az átrakási és ; forgalmi kapacitás bővítése, korszerűsítése, az itt dolgozó több mint 6 ezer munkás élet- és munkakörülményeinek javítása. A fejlesztés negyedik üteme 1977—1983 közötti időszakban mintegy 2,2 milliárd forint beruházást irányoz elő. Ez a beruházás szükséges és örömmel szólhatok arról, hogy időarányosan, eredményesen valósul meg. Tekintettel Záhony átrakókörzet népgazdasági jelentőségére, indokoltnak tartjuk ennek a térségnek a gyors ütemű, komplex fejlesztését, amely alatt azt értjük, hogy az átrakókörzet fejlesztésével, korszerűsítésével egy időben a körzethez tartozó települések is gyorsabb ütemben fejlődjenek. Erőfeszítések történnek azért, hogy Záhony a VI. ötéves terv időszakában várossá fejlődjön. Nagy eredménynek tartjuk, hogy az átrakás gépesítése meggyorsult és jelenleg már az áruk több mint 80 százalékát gépekkel rakják át. A mi megyénkben is rohamosan emelkedik a járművek száma, melyre jellemző, hogy míg 1967-ben 3206 személy- gépkocsi volt a megyében, addig 1977-re ez a szám több mint 23 ezerre növekedett. S hogy az út elején járunk, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy 1990-re közel százezer személygépkocsira számolunk. A motorizáció színvonala növekedésének egyik legfontosabb feltétele a közúthálózat fejlesztése. Meg kell mondanom, hogy a megye úthálózata az utóbbi években sokat fejlődött, de így is elmarad az igényektől, a minőségi követelményektől. Továbbra is kedvezőtlen a helyzet a járművek pótalkatrész-ellátása és javítása területén. A jelenlegi kapacitás az igényeknek felét sem elégíti ki. Éppen ezért érthetetlennek tartjuk, hogy az AFIT 1963 óta semmit nem fejlesztett megyénk területén. Tisztelt országggyűlés! Végezetül szeretnék utalni arra, hogy nem megoldott megyénkben a munkásszállítás a 'árosok közlekedése. Közösen további erő fesztté két kell tenni azért, hogy javuljon a munkásszállítás, a városok közlekedése és az emlékezetből is eltűnjön a sokat emlegetett „fekete vonat” képe. A beszámolót elfogadom és a tisztelt országgyűlésnek ! fogadásra ajánlom. A béke forradalma 4. A Népköztársaság Az újonnan kinevezett miniszterelnök. Hadik gróf hatalma hivatali épületére, a Sándor-palotára korlátozódott. A karhatalom vezetői — a telefonos kisasszonyok sza- botálása miatt — képtelenek voltak utasításokat adni a különben is teljesen demo- rálizált és bomló csapatoknak. Felfegyverzett munkások, fegyveresen kóborló, már régebben megszökött katonák és a katona- tanács tisztjei járták az utcákat, szerveztek és lelkesítettek. Gyűlt a tömeg az Astoria előtt. A szétoszlatására és a Nemzeti Tanács letartóztatására kiküldött járőrök azonnal átálltak. A tömeg később a Keletihez vonult és megakadályozta a két menetszázad frontra küldését. „Alig van civil ember, akinek kezében ne lenne fegyver. Ki puskát, ki kardot, ki bajonettet, ki meg revolvert lóbál a kezében és élteti a forradalmat, a köztársaságot.” — írja egy korabeli szemtanú. A lojalitás és a legalitás illúzióihoz még mindig rakaszkodó, Károlyi hivatalos királyi miniszterelnöki kinevezésére váró Nemzeti Tanács azonban éjjelre hazaküldi a tömeget. A tanács tagjai közül is ki hazamegy aludni, ki marad — izgulni... A szétosztó tömeg katonatagjai útközben még elfoglalják a városparancsnokságot. A helyzetet végül a régi rendszer gyűlölt exponensének, Lukachich tábornoknak az Astoria elleni utolsó, kétségbeesett és eleve eredménytelen támadása oldotta meg. A támadás visszaverése után a felháborodott munkások és katonák még az éjszaka folyamán megszállták a telefonközpontokat, a pályaudvarokat, hidakat, élelmiszerraktárakat, az' ügyészséget. Hajnalra a forradalom éjszakáját átaludt Nemzeti Tanács arra ébredt, hogy az előző este szétszéledő tömeg újra megjelent — immár fegyveresen — a Várban, és József főherceg, a király megbízottja nem tehetett egyebet, kinevezte Károlyi Mihályt, az utca óhajtottját miniszterelnökké. „Még kora reggel volt — írja Károlyi —, amikor gyalog lesétáltam a város'ba. Az eső elállott, a köd szétoszlott, a nap is kisütött ...” Győzött a forradalom! ? Október 31-én a város utcáin hömpölygő, a békét és a békés forradalmat ünneplő tömeg mindenesetre úgy gondolta, hogy valami végleges és új kezdődik Magyarországon. S talán alig páran voltak közülük annak tudatában, hogy milyen súllyal nehezedik a fiatal magyar demokráciára a „hogyan tovább” kérdése. A régi lerombolását milyen új építése követi? A rendszer romjai a kezdetet vagy a véget jelképezik? A tanácstalanságot, az elképzelése különbözőségét jól jellemzik Babits Mihály szavai: „Micsoda forradalom ez? Polgári forrada- t lom? Negyvennyolcas szabadságforradalom? Nacionalista? Vagy antinacionalista i forradalom, vörös forradalom, szocialista, | társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rend palackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle .. .” Persze, a hatalmon lévők azért tudták, hogy mit akarnak. Helyesebben, hogy mit nem. Már közvetlenül a győzelem utáni órákban ezer tanújelét adta a mi 1918-as demokratikus forradalmunk annak, hogy mennyire a polgári talajon áll. A városban tízezrével, az országban százezrével található fegyverek összeszedése, a pacifikálás, a forradalom befejezésének hirdetése, a megálljt kiáltás, az áldozatok százait követelő kíméletlen rendcsinálás. a népi öntevékenység lecsendesíté- se-leszerelése, egyszóval az addigi eredmények legalizálása azonnal megindult. Bár ezek az eredmények egyelőre még a jövő Ígéretei voltak. A kormányban részt vevő valamennyi erő egyetértett a magántulajdon fenntartásában, a feudális akadályok töb- bé-kevésbé következetes lebontásában, formájában még tisztázatlan függetlenségben és a történelmi Magyarország területi integritása fenntartásának szándékában. Úgy vélték, hogy ezeket a célokat csak valamilyenfajta nemzeti egység összekovácsolásával érhetik el, s ezt a nemzeti egységet demokratikus-polgári alapon látták — kül- és belpolitikai okok miatt — leginkább megvalósíthatónak. Ezért vált jellemzővé a kormány tevékenységére a kétfrontos harc és a kétirányú kegyosztogatás; az ellenforradalom és a forradalmasodé néptömegek elleni küzdelem ugyanúgy, mint a mindkét félnek, valamennyi osztálynak gesztusokat nyújtó politikai parttalanság, a döntésképtelen határozatlanság. Maga Károlyi írta, hogy „amit ez a kormány csinált, amolyan 50 százalékos egyezkedés volt a régi és az új rend között”. De hát a hatalom polgári volt, s a kétfrontos harc nem egyforma eréllyel folyt, a | csapások nem egyenlően oszlottak meg. Ta- ( lálóan jegyzi meg Hajdú Tibor, a kor- I ' ak történésze: „Ebben a történelmi pilla- 8 ............. . natban a polgári demokrácia fő funkciója nem az volt, hogy megvédje a demokráciát az önkényuralom ellen, hanem hogy megőrizze a polgárit a népivel szemben, a fennálló határokat az új nemzeti törekvésekkel szemben.” A kormányzat egyensúlyozó és lavírozó politikája csak addig lehetett eredményes, amíg a szociális és nemzeti célok megoldásában a siker reményével kecsegtethette az őt támogató tömegeket. így is csak állandó kormányzati válságokon keresztül sikerült a forradalom kényszercsinálta vezetőinek felszínen maradniok. Ám az év végére kiderült, hogy a Nemzeti Tanácsban megtestesülő nemzeti demokratikus egységfrontot még ez a politika, még Károlyi Mihály mindenkitől elfogadott és tisztelt személyisége sem tarthatja sokáig felszínen eredeti formájában. Egyre erősebb támadások érték a rendszert mindkét oldalról, egyre inkább fokozódott a változtatást követelők hangereje és befolyása. A Közép- Európában csak Magyarországra jellemző politikai-hatalmi patthelyzet, a gyakorlatilag kettős hatalomnak tekinthető régi közigazgatás-helyi tanácsok egymással párhuzamosan létező és harcoló hatalmi szimbiózisa eredményezte aztán, hogy a bel- és külpolitikai széljárás változásainak hatására előre, a proletárdiktatúra irányába, de hátra, az ellenforradalom felé is lehetséges volt a kibontakozás. Mint ahogy ténylegesen történt is. rejiodesi rendellenesseg Magának az egyensúlyozó tétovázásnak, a tényleges hatalom nélküli kormányzásnak pedig egyértelműen az volt a legfőbb oka, hogy Magyarországon nem alakult ki öntudatos, politikailag érett és aktív demokratikus polgárság, amely egy gyökeresen új demokratikus államgépezet hordozója lehetett volna. A „forradalmi” kormányzatnak , választási lehetősége volt az országra telepedett régi állami bürokrácia és a' tömegmozgalmakban kifejlődött radikális népi szervek között. A választást lehetőleg és nyíltan elodázni igyekezett, de ténylegesen a régi mellett tette le a voksát. Ezzel egyben az új rezsim végső sikertelenségét is bebiztosította: belülről a kielégítetlen nép és a kifelé gravitáló nemzetiségek, kívülről pedig a farkasétvágyú antant és a születő utódállamok harapófogójába kerülve 1919. március 21-én rövid úton összeomlott. Átadva helyét az abban a történelmi pillanatban lehetséges egyetlen alternatívának, a munkáshatalomnak ... De addig még hosszú volt az út. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy „a kormány visszariadt az állam gyökeres átformálásától, ami csak valóban forradalmi úton, a szakszervezetek, a tanácsok és más demokratikus szervezetek részvételével volt végrehajtható, s az egész burzsoázia heves ellenállását váltotta volna ki. A kormány nem léphetett túl polgári korlátain ...” (Hajdú Tibor.) Á köztársaság kikiáltása Az államforma problémája — helyesebben az állatnforma megváltoztatásának ügye — az őszirózsás forradalom egyik alapkérdése volt. Nem felesleges kitérő tehát, ha ezt a problémát kissé alaposabban is megnézzük. A tömegek túlcsorduló köztársasági érzelmei ellenére a legalitás köpönyegével takarózó kormány jó két hétig eltotojázott az üggyel. Holott még az új népvezetők körében is általános volt a hangulat, hogy ha záros határidőn belül nem történik valami, „akkor napok alatt bennünket elsöpör a nép viharzó akarata”. (Garami Ernő.) Már november elején hatalmas munkásgyűlés tiltakozott a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren „az ellen, hogy a Nemzeti Tanács kebeléből megalakuló új kormánynak tett esküje alapján kezdje meg működését. A Nemzeti Tanács szuverén hatalmát Magyarország dolgozó népe, a munkások és katonák adják meg, ennek megerősítéséhez semmiféle királyi hozzájárulásra szükség nincs”. A gyűlés és más tömeg- megmozdulások, petíciók is követelték a köztársaság azonnali kikiáltását. Károlyiék, bár tisztában voltak a közhangulattal és egyre inkább befolyása alá kerültek, a „törvényesség” s nem a forradalom útját járták végig ebben az ügyben is. Az uralkodót ugyan egyelőre nem tudták rávenni a lemondásra (detronizálni eszükbe sem jutott, helyesebben nem merték), de IV. Károly a kormánynak végül is szabad kezet adott. Az azonban egészen november 16-ig húzta-halasztotta az ügyet, amikor is végül tragikomikus, kisszerű al- kotmányosdis játék és nagyszerű, hatalmas, önfeledt Országház téri tömeggyűlés keretében kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. Az igazi problémákat, a szociális és a nemzeti kérdést azonban ez az egyszeri aktus alig érintette. Derer Miklós
