Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-24 / 251. szám
4 KELET-MAGYARORSZÄG 1978. október 24. Brezsnyev fogadta Vance-t Közlemény az amerikai külügyminiszter moszkvai látogatásáról Moszkvában véget értek a szovjet—amerikai külügyminiszteri tárgyalások. A képen balra az amerikai küldöttség, Vance külügyminiszter vezetésével, jobbra pedig a szovjet tárgyaló delegáció Gromiko külügyminiszterrel az élen (középen). (Kelet-Magyarország telefotó) Közleményt adtak ki Moszkvában Andrej Gromiko szovjet és Cyrus Vance amerikai külügyminiszter hétfői tárgyalásairól. A közlemény szerint folytatták azoknak a megoldatlan kérdéseknek áttekintését, amelyek a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról kötendő szovjet—amerikai megállapodással kapcsolatosak, hogy kölcsönösen elfogadható megoldást találjanak. Érintették a fegyverzet korlátozásának és a leszerelésnek más olyan kérdéseit is, amelyekről a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymással, illetve más államok részvételével tárgyal. Hétfőn délelőtt a megbeszélés mintegy három órán át tartott s azon szovjet részről Gromiko külügyminiszter mellett Kornyijenko külügyminiszter-helyettes és Dobri- nyin washingtoni nagykövet, amerikai részről Paul Warn- ke, a leszerelési és fegyverzetellenőrzési hivatal igazgatója és Malcolm Toon moszkvai nagykövet vett részt. Az amerikai külügyminiszter kíséretében lévő újságírók kérdésére válaszolva Andrej Gromiko megerősítette: a két miniszter igen nehéz és bonyolult kérdések megoldásán fáradozik s megbeszélésük hasznos, konstruktív volt. A szovjet külügyminiszter utalt arra, amit washingtoni megbeszélései után is mondott: a megoldatlan kérdések szorosan összekapcsolódnak „egyikük megoldása a másik módosítását igényelheti és így tovább. Folytatjuk a munkát” — mondotta rövid nyilatkozatában a szovjet külügyminiszter a jelenlévő amerikai újságíróknak. * A hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról megkötendő szovjet—amerikai megállapadással összefüggő kérdésekre fordították a fő figyelmet Leonyid Brezsnyev és Cyrus Vance hétfői moszkvai tárgyalásán. Az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke a Kremlben fogadta az Egyesült Államok külügyminiszterét. A megbeszélésen részt vett Andrej Gromiko, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió külügyminisztere. Kiemelve a moszkvai tárgyalások hasznosságát és konstruktív jellegét, mindkét fél hangsúlyozta, hogy kész fokozni erőfeszítéseit a megállapodás mielőbbi elérése érdekében. A felek kölcsönös törekvésüket fejezték ki arra is, hogy más, a fegyverzetek korlátozásával és a leszereléssel kapcsolatos kérdésekről folyó tárgyalásokon is haladást érjenek el a konkrét megállapodás érdekében. Leonyid Brezsnyev a szovjet—amerikai kapcsolatokban az utóbbi időben megmutatkozott negatív jelenségekről szólva hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatainak kiegyensúlyozottsága, fejlődésük biztosítása megfelelne mindkét ország nébei érdekeinek, az enyhülés és az egyetemes béke megszilárdítása céljainak. Beiktatták az áj pápát Losonczi Pál látogatása Vas megyében Losonczi Pál, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, az Elnöki Tanács elnöke hétfőn kétnapos látogatásra Vas megyébe érkezett. Szombathelyen, a megyei pártbizottság székházában Horváth Miklós első titkár és Bors Zoltán, a megyei tanács elnöke fogadta, tájékoztatta a 280 000 lakosú, közepesen iparosított, magas állattenyésztő kultúrájú megye életéről, eredményeiről, gondjairól. Az Elnöki Tanács elnöke ezután az ország legkisebb, 27 hektáron gazdálkodó szövetkezetét, a szobathelyi „Kertész” Tsz-t kereste fel. Az intenzív cserepes virágtermesztést folytató gazdaság évi termelési értéke meghaladja a százmillió forintot, s Európa számos országába exportál szebbnél-szebb virágokat. Laboratóriumi viszonyok között történő orchideatermesztése világhírű. Ezt a kiváló eredményt magas minőségű szakmunkával és (Folytatás az 1. oldalról) század előtt, s köszöntötte a katonákat. Ezt követően Anker Jörgensennek bemutatták a megjelent magyar közéleti vezetőket. Az ünnepélyes fogadtatás a katonai díszszázad díszmenetével zárult Anker Jörgensen délután a Hősök terén megkoszorúz! a a^ magyar hősök emlékművét. A koszorúzásnál jelen volt Nagy János külügyminiszterhelyettes, Gérnyi Kálmán, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese, Oláh József, valamint Farkas Mihály vezérőrnagy, a budapesti helyőrség parancsnoka. A vendégek ezután a főváros nevezetességeivel ismerkedtek ellátogattak a Nemzeti Múzeumba, megtekintették a Mátyás templomot, majd a Halászbástyáról a budapesti panorámában gyönyörködtek. technológiával érte el. A dolgozóinak több mint 80 százaléka szakmunkás. Minderről Holper Ambrus, a szövetkezet elnöke számolt be Losonczi Pálnak, majd bemutatta neki a korszerű holland növényházakat. Az Elnöki Tanács elnöke az Erdei Ferenc és a Lippai János nevét viselő szocialista brigád naplójába elismerő sorokat írt. Az Elnöki Tanács elnöke azt követően a Vas megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatot látogatta meg. Az üzem a folyamatban lévő nagyszabású rekonstrukció eredményeként biztos feldolgozó bázisa lesz Vas megye fejlett állattartásának. Bejczy Imre igazgató elmondta' beszámolójában Losonczi Pálnak, hogy az üzem sertésből megyei ellátó, szarvasmarhából pedig jelentős exportot is lebonyolít. Az Elnöki Tanács elnöke megtekintette a korszerűsödő élelmiszeripari üzem csarnokait. II. János-Pál, a Vatikán történetének 265. pápája, vasárnap elfoglalta a Szent Péter bazilika előtt jelképesen felállított trónját. Az új egyházfő — elődjéhez, I. János- Pálhoz hasonlóan — eltekintett a nyilvános megkoronázástól, a földi hatalmat jelképező tiara viselésétől. II. János-Pál ünnepélyes beiktatásán 125 ország képviseltette magát hivatalos küldöttséggel. Olaszország képviseletében megjelent Pertini köztársasági elnök és Andreotti kormányfő. A Lengyel Népköztársaságot Henryk Jablonski államfő képviselte. A Magyar Népköztársaság delegációját Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács elnökhelyettese vezette. Tagjai voltak Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és Palotás Rezső római magyar nagykövet. Az egyházi küldöttséget dr. Lékai László bíboros, esztergomi érsek vezette. Mannheimben véget ért a Német Kommunista Párt kongresszusa. A párt elnökévé ismét Herbert Miest választották meg a küldöttek. A képen középen a párt helyettes elnöke, Hermann Gautier gratulál Herbert Miesnek. (Kelet-Magyarország telefotó) A béke forradalma 1. Előzmények: a dualista monarchia A soknemzetiségű Habsburg-monarchia múlt századi korszerűsítése, az osztrák—magyar kétközpontos megoldás már születése pillanatában izzó viták, sodró érvek és érzelmek kereszttüzébe került. Az 1867-es kiegyezés és a dualista államberendezkedés, s egyben a polgári átalakulás adott lezárása ugyanis a századok folyamán felhalmozódott közép-kelet-európai problémák jó részét nem oldotta meg, csupán a mélybe folytotta. Ezzel természetesen nemcsak elmérgesedésükhöz járult hozzá végzetes módon, hanem új és önpusztító ellentmondások kiinduló pontjává is lett. Előnyök és hátrányok A fenti pármondatos jellemzés — különösen a végkifejlet, az I. világháború utáni felbomlás ismeretében — meglehetősen sötét képet fest Ausztria-Magyarországról. Amely kép természetesen így — eléggé egyoldalú is. Mindenesetre, ha sorjában, a negatívumokat és pozitívumokat, az előnyöket és a hátrányokat mérlegre téve vizsgáljuk a Monarchia teljesítményét, árnyaltabb összképet nyerünk. Nézzük először a kétségtelen és meghatározó negatívumokat. Ezek legelsője pedig, hogy a Habsburgok jogara alá szerveződő soknemzetiségű birodalom a XVIII. századi dinasztikus elveket testesítette meg: az uralkodóház érdekei kiemeltek és meghatározók maradtak. Megalakulásával tehát a korszerű nemzeti fejlődés szempontjait érte sérelem. Két „történelmi** és „vezető** nemzetiség, az összlakosságnak együtt is csak kisebbségét kitevő osztrák és magyar megegyezésükkel és az úgynevezett közös ügyekkel (mindenekelőtt a hadsereggel és a tragikomikus ambíciókkal hajszolt, egyre korszerűtlenebb nagyhatalmi külpolitikával) biztosították a többi nemzetiség feletti további uralmukat, az 1860-as években már meg-megingó birodalom további fennállását. Másként fogalmazva: az Osztrák—Magyar Monarchia egy feudális-dinasztikus integráció továbbélő maradványa volt olyan időszakban, amikor az effajta képződmények korszerűtlensége rohamléptekkel bizonyosodott be. Logikus volt tehát, hogy rengeteg feudális eredetű — főként társadalmi — maradványt konzervált kereteiben. Hogy csak néhányat említsünk: az udvar és az uralkodó szerepe; az arisztokrácia és általában a volt nemesi rétegek politikai-hatalmi túlsúlya, a földkérdés megoldatlansága, az egyházi befolyás és a középkori szimbolika továbbélése — vagyis általában a felülről kezdeményezett felemás korszerűsítések visszahúzó velejárói jellemezték a dualista rendszert. Es a pozitívumok? A történettudomány meglepetésünkre elég sokat produkált belőlük. (Bizonyos fokig érthetővé téve az „elmúlt békeidők” nem Teltétlenül és mindig jogtalan nosztalgiáját.) Azonban rögtön jegyezzük meg: ezek az előnyök, ezek a pozitívumok a súlyos, organikus hátrányok alap- vetőségét alig kérdőjelezik meg. Nézzük Magyarországot. Mindenekelőtt a kiegyezés nálunk konszolidálta a bimbózó kapitalizmust és annak minden előrevivő kedvezésével félévszázados intenzív tőkés fejlődést tett lehetővé. Egyben modern polgári államot és államháztartást alakított ki, ami különösen a tőlünk keletebbre fekvő államokkal való korabeli összehasonlításban állja meg a próbát. 1868-ban európai színvonalú általános tankötelezettséget vezettek be (bár a gimnáziumi és egyetemi képzés továbbra is szűkkörű, s nem gazdaságcentrikus volt). Modern közlekedési és hírközlési hálózat épült ki (noha panamák és egyéb botrányok árán).. Fejlődött a mezőgazdasági termelés (ám az alapvető nagybirtokstruktúra változatlan maradt) és kialakult a modern gyáripar (nem elhanyagolható szerkezeti torzulásokkal). A századfordulóra a monopóliumok kezdetlegesebb formái, a kartellek is megszülettek és megjelent a finánctőke. Emelkedett az urbanizáció szintje és gyökeresen megváltozott a társadalom képe is. Ám itt rögtön álljunk is meg. Már jeleztük, hogy társadalmi vonatkozásokban súlyos megoldatlanságok terhelték a kort. Melyek voltak ezek legfőbbjei? Megoldatlan társadalmi problémák Észrevehettük, hogy a pozitívumok, amelyeket felsoroltunk, sem teljesen egyértelműek. A dualista kori Magyarországon nem a kétségtelen (bár örökölt szerkezeti gyengeségek között végbemenő) gazdasági fejlődés tényei váltak meghatározóvá, hanem a társadalmi-politikai szerkezetváltozásokat zabolázó krónikus merevségei. A volt feudális uralkodó osztályok megőrizték pozícióikat, sőt a korszak végefelé még növelték is befolyásukat. Az uralkodó teljesen kézben tartotta a hadsereget és meghatározó szava volt a külpolitika irányításában. Az arisztokrácia „összmonar- chia”, „merkantil” (iparral összefonódó) és „agrárius” (a nagybirtok érdekeit kormányzati politika rangjára emelő) csoportjai majdhogynem csorbítatlan hatalmat élveztek. A középbirtokosok megtartották vidéki (megyei) irányító szerepüket. A nem magyar társadalomból szervesen kifejlődő, eredetében jórészt idegen burzsoázia — bár gazdasági ereje hatalmasan növekedett, s egyre erősebb befolyással volt az országos ügyekre is — a hagyományos vezető rétegek politikai hatalmát nem kérdőjelezte meg, sőt inkább hozzájuk idomult, igyekezett velük összefonódni. Az úri státust görcsös ragaszkodással fenntartani igyekező középrétegek „krémje”, az úgynevezett dzsentri sem volt alkalmas a múlttal való radikális szakításra: éppen annak intézményrendszerét, saját létalapját védte tíz körömmel. Sőt, egyre korszerűtlenebb ideológiája és életmódja társadalmilag bevett mércévé vált. A városi kispolgárságnak a „zsidó”-val való elnagyolt azonosítása pedig azt a később tragikus infernóba torkolló látszatot erősítette, hogy a kapitalizmus Magyarországon idegen jelenség. A korszak legszámosabb és az országra legjellemzőbb rétege a parasztság maradt. Differenciálódása és gyorsuló tömeges nincstelenné válása a kor alapvető társadalmi problémájává merevedett. Az iparfejlődés képtelen volt felszívni a nagy infrastrukturális beruházások (vasútépítés, folyamszabályozás) után feleslegessé vált agrárproletár réteget. Minthogy a nagybirtok szilárd rátelepedése az országra a mégoly szerény agrárreform legális lehetőségét is kizárta, egy jó részüknek nem maradt más, mint a kivándorlás ... A honmaradó többségnek pedig a kisebb fellobbanásokkal tűzdelt elfojtott várakozás — a megfelelő alkalom kiböjtölése. S a jövő hordozója, a munkásosztály? Kialakuló elitgárdája — a szakmunkásság — idegen (bevándorolt) eredetű és magas színvonalú volt. Am tömegeinek falusi származása és tanulatlan segédmunkára alkalmazása már önmagában is konzerválta a kétlakiságot, az agrárproletár túlsúlyt. A munkásosztály helyzetét és sajátosságait mindenesetre a nyugat-európainál kedvezőtlenebb bér- szerkezeti, munka- és életkörülmények határozták meg. A kelet-európai sajátosságnak tekinthető alacsonyabb szervezettség pedig nem tette lehetővé a viszonyok akár nyugati típusú javulását, az ottani osztályharc eme nem elhanyagolható eredményét sem. Változást majd csak — időlegesen — a forradalom hoz. Sok ez? Túl sötét a kép? És a feszítő erejű társadalmi ellentmondások sorában még nem is tettünk említést a nemzetiségi kérdésről... A nemzetiségi kérdés A kiegyezés elodázta ellentmondások legfőbbje pedig éppen ez a probléma volt. Magyarország lakosságának a kiegyezéskor még a fele sem volt magyar anyanyelvű. Mindazonáltal a hivatalos ideológia magyarnak, az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet tagjainak tekintette az országlakók összességét és nem ismerte el nemzeti-nemzetiségi különjogaikat. Válaszul a kielégítetlen magyarországi nemzetiségek 1867 után politikai passzivitásba vonultak és elvetették a különben liberális Eötvös-féle nemzetiségi törvényt, amelynél jóval túlmenően önkormányzati jogokat követeltek, Ezzel átengedték a helyet a törvényt jobbról támadó, erősödő magyar sovinizmusnak, a különösen a városokban és vegyes lakosságú területeken nagy léptekkel előrehaladó természetes asz- szimilációval meg nem elégedő, a nemzetiségeket feleslegesen bosszántó — és sikertelen! — magyarosítási törekvéseknek. A nemzetiségi politika az 18Síi-es években kezdett megváltozni: a fiatal, dinamikus, radikális és valóban polgári új nemzetiségi vezetöréteg más kereteket igyekeztek teremteni. Beletörődtek a dualizmus politikai konszolidációjának realitásába és a hagyományos nemzeti célok visszafogásával fontos demokratikus és szociális rdekek képviseletét vállalták. Céljuk a nemzetiségi problémának az ország demokratizálásán keresztüli megoldása volt. Ez -.el a hazai, magyar progresszióhoz is megtalálták az utat. Ám sorra csalódások és visszautasítások érték őket. Így nem véletlen, hogy a későbbiekben, a dualizmus növekvő válsága idején (vagyis a századforduló után) már újra az autonomista és föderatív megoldásokkal látjuk őket kacérkodni, sőt intenzív kapcsolatokat építenek ki saját szomszédos nemzetállamaikkal is. De a Monarchia, a történelmi Magyarország felrobbantásának, szétdarabolásáijak nyílt sürgetéséig majd csak a törvényszerűen beköszöntő világháború folyamán jutnak el. Dérer Miklós
