Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978 október is. 0 SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Megyejáró kirándulások (A Beregben) Aki nem szeret „viselkedni" Találkozás Jókai Annával Amikor így őszelőn ereje van még a déli napnak, de a föld hajnalban már párás ködöket lélegzik, ilyenkor öltözik díszruhába a Bereg. Mint egy szép kisasszony — hatalmas szoknyája a síkság, eleven még a rétek zöldje, de a fák alja már rozsdásodik, bíborszínben izzanak az útmenti bokrok, megcsillan a rebbenő ökörnyál, a messziről idelátszó hegysor pedig olyan, mint egy világoskék koszorú. Vonzó vidék, ott is, ahol a szem a végtelent fürkészi, s ott is, ahol mint ruhán a gombok, ligetek sorakoznak. De talán a legvonzóbbak rajta a „gyógyszernek”: Tákos, Csaroda, Márokpapi, Vámosatya, Lónya műemlék templomai. Vásárosaméyt elhagyva a Tisza-híd után változik a táj hangulata. Szelidebb, barátságosabb és valahogy ősibb is ez a vidék, mint Nyíregyházától a járási székhelyig volt. Tákoson állunk meg először. A református templom előtt néhány pillanatig lenyűgözve állunk, a szokatlan egyszerűség láttán. Olyan mint egy nagyra sikerült pa- rasztház, verécés bejárattal. Kiss Sándor bácsi, mint rendesen most is ott ül a szomszédos ház előtti kispadon, mert ki tudja, mikor jön a következő kíváncsi látogató. Az alkalmi „idegenvezetés” szakszerűségét kárpótolják a meleg szavak; szereti a templomot és szereti a munkáját. Nem csak azt mondja el, hogy 1766-ban készült el a templom, paticsfallal, döngölt földpadlóval, 58 kazettával a belső mennyezetén, melyek közül egyik sem hasonlít a másikra, de azt is, hogy volt az ülésrend. A szószéktől jobbra a férfiak, balra a nők, az első sorokban a lányok, mögöttük az asszonyok, így a karzaton ülő fiatalemberek nem tudtak a lányok szemébe nézni, mert háttal ültek nekik. Aztán azt is, hogy ez a mostani harangtorony nyomába sem léphet a réginek, az 16 méter magas volt. Mi még azzal egészítjük ki Sándor bácsi mondókáját, hogy a megye egyik legszebb műemléke megérdemelné, ha udvarát nem a gaz verné fel, ha nem sáron át kellene odáig gázolni. Pár perc múlva Csarodán vagyunk, egyik leghíresebb műemlékünk előtt. Első látásra külső méreteivel, pompás arányaival fogja meg a szemet, aztán feltűnik, hogy a harangtorony nem hlellette áll, hanem jóval odébb. Gyakorlati okokból — legtöbbször a lelkész harangozott, tehát a parókia közelébe építették. Hézsel Györgyné az idegenvezető, ha tíznél többen érkeznek egyszerre, akkor ismerteti a templom történetét. Űjabban menye, Hézsel Lajosné is tudja már helyettesíteni. E XIII. századból való műemlékünk azok számára nyújt maradandó élményt, akik nem csupán remek építészeti megoldásaira figyelnek, hanem összehasonlítják a különböző korokból származó freskókat, falfestéseket. A bizánci freskók — Johan, Damján és Kozma portréi — az 1200-as évek végén a szentély rész apostolai a XIV. —XV. századra tehetően kerültek a falra, a reformáció nyomán a beregi tulipános úgynevezett istenfa, vagy életfa motívumok pedig 1642től díszítik a belső teret. Faberendezése 1777-ben készült a mennyezeten elhelyezett koporsóval együtt. A turisták rendszerint valami emlékfélét is szeretnének magukkal vinni. megyénkbe! azonban kevés helyen kapható ilyen tárgy. Csarodán többféle képeslapból lehet választani, sőt, újabban a műemléket ábrázoló bronzérmet is árusítják. Mielőtt elmennénk a faluból, nézzük meg a templommal szemben Nagy Ferenc portáját — igazi beregi parasztház. A kispadon itt még közösen varrják az asz- szonyok a keresztszemest. Márokpapi előtt a nem csoportosan érkező turistákat igazoltatják — utána továbbmehetünk. A műemlék templom a régi Márok határában áll, kulcsát a parókián találjuk, itt van a bélyegzőhely is. Maga a templom, melynek történetéről Bakó Lajos lelkész szívesen beszél — igen egyszerű, éppen dísztelensé- gében van az értéke. Az előtte álló haranglább láttán azonban bizonyára minden látogató elszomorodik. Helyreállítása, vagy még inkább mentése igen sürgős volna. Két út áll előttünk: választhatunk. Ha Beregsurányba megyünk, az ottani XIII. századi eredetű templom kulcsát a falu végén Varga Istvánnál találjuk. Ha a másik irányt választjuk, Tarpa felé jövünk vissza Vásárosnaményba. A kuruc talpasok falujában a látogatható nevezetesség; a tájház megtekintése után kisétálhatunk a közeli temetőbe is, ahová a körzet képviselőjét, Bajcsy-Zsilinszky Endrét — végakarata szerint — eltemették. A járási székhelyről girbegurba utakon északnak indulunk'. Az út végén, Lányán a késői román stílus egyik szép templomát néz- hétjük meg, mellette a pompás arányú harangtoronnyal, melynek mestere, Kakuk Imre a XVIII. század végefe- lé állítólag több hasonló népi műemlékünknél munkálkodott. Oda-, vagy visszafelé megéri egy kis kitérő Vámosatyára, ahol hatalmas fenyőkkel körülvett környezetben találjuk a jelenleg restaurálás alatt álló műemlék templomot és a harangtornyot. Bővelkedik ez a vidék a fa harangtornyokban. Egyik szebb, mint a másik, némelyik vaskosságával, a másik égbeszökkenő karcsúságával, a harmadik kecses arányaival tűnik ki. A vámosatyai műemlékegyüttes még vagy három évig nem tartozik a bélyegzőhelyes, látogatható műemlékek közé, a templom építése azonban nem akadálya annak, hogy harangtornyaink közül talán a legszebbet megnézzük. Kit a részletek ragadnak meg, kit az építmény hatalmas tömbje, engem az emberi kéz alkotta harmónia. Negyven lépcsőfok után a kerengőről körbeszáll a tekintet a síktól a hegykoszorúig. Bizonnyal nem én vagyok az első és utolsó, akinek eszébe jut: de jó is a madárnak ... B. E. Idős nénik, hássziasszo- nyok, nyugdíjas bácsik, pedagógusok, közép- és főiskolások töltötték meg a klubtermet. A nyíregyházi városmajori művelődési házban kedves vendéget vártak: Jókai Anna kétnapos szabolcs- szatmári kőrútján ezt a lakótelepi művelődési házat is meglátogatta. Találkozott üzemi munkásokkal, rendhagyó irodalomórát tartott a Zrínyi gimnáziumban és most baráti beszélgetésre érkezett. Az irodalomban 12 évvel ezelőtt találkozhattunk először Jókai Anna nevével, és valamennyi kötete valamilyen formában vitára késztetett. Kritikusai közül Faragó Vilmos kellemetlen írónak, Földes Anna kérlelhetetlen írónak, ismét mások kíméletlen írónak titulálták. Vajon találóan jellemzik ezek a kemény szavak az írónőt? — Felháborodásból vettem kezembe a tollat — szögezte le a beszélgetés elején az írónő. — Eszembe sem jutott, hogy én most kemény, vagy kérlelhetetlen legyek. Egyszerűen olyan dolgokat láttam, tapasztaltam, ami mellbe vágott és úgy éreztem, ezt le kell írnom. Már kislány koromban is volt egy szakásom: amit otthon hallottam, amit a szüleim, ismerőseim, a vendégek beszéltek, mindent leírtam. Hetekkel később pontosan megtudhatta bárki, mit mondtak egymásnak a családtagok. Később ez a szokás kicsit megváltozott. Már nem arra törekedtem, hogy egyszerűen rögzítsem, amit hallok, hanem ha úgy éreztem, hogy igazságtalanul jártak el valakivel, akkor ragadtam tollat. Előadás helyett szubjektív beszélgetésnek lehettek részesei a hallgatók. Jókai Anna nem tett mást, mint elmondta eddigi élete történetét. Közben beavatott ..műhelytitkaiba”, ami tulajdonképpen egyáltalán nem titok. — Nem szeretem, ha vala_ hol „viselkedni” kell, az egyszerű, őszinte hatig hat rám legjobban. Olyan gyakran feltesszük az álarcot, mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk. Már közhelyszámba megy azt hangoztatA z az 1953. novemberi vasárnap úgy indult, hogy nem sokban különbözik a többitől. Sütött a nap, akár tavasz is lehetett volna, ha a platánok vöröse, sárgásbarnája nem jelzi a tél közeledtét. Amikor Géza felébredt, a szomszéd szoba ajtajára pillantott, mert apának is mocorognia kellett volna már. Aztán eszébe jutott: apa csütörtök óta kórházban van, fertőző májgyulladással fekszik. Ügy mondták akkoriban, hogy a járvány Koreából került ide. Anya a konyhában matatott, nagyapa, anya apja a Kálvin téri templomba készülődött, mert Muraközi, a híres szónok beszélt ma, „aki majdnem olyan, mint a Ravasz László volt.” Géza anyával pénteken látogatta meg apát, aki meglehetősen élénken fogadta őket. A közelgő angol—magyar meccs esélyeit latolgatta. „Fix, hogy győzünk!” — mondta. „Fogadunk? kérdezte a fiát. — Nem mersz, mi?” — évődött szinte vidáman. Anya gondterhelten figyelte őket. Kiment a kórteremből, ahol tízen feküdtek, hogy az orvossal beszéljen. Apa szorongva nézett utána, majd újra a fiához fordult. — Jókat utazunk a nyáron — mondta —, megnézzük Pécsett és Miskolcot is. Géza ezt hallva, szinte érezte már az izgalmat, ami az idei nyár útjai alatt fogta el, szinte hallotta apa hangját, amint a tájak szépségeiről és múltjáról mesél. Érdekes és színes nyár volt az idei. a kúnmadarasi egyhanni, hogy nálunk mindenki egyenlő, noha nap mint nap látjuk, hogyan törtetnek egyesek a rangok, a címek, a pozíciók, a beosztások felé. Közben nem figyelnek senkire, nem érnek rá élni, és még a szó legszorosabb értelmében véve beszélgetni sem. Nem arra gondolok, hogy a családban nem váltanak szót az emberek, de legtöbbször ez is az „ügyintézést” jelenti: mit kell venni holnap, mit vacsorázzunk, ki megy a gyerekért. A lényeges dolgokról viszont a legtöbbször nem beszélünk. Mit érez, mit gondol a másik? Miért szomarú a munkatársunk? Elmegyünk egymás mellett és még az odavetett Hogy vagy?-ra sem várjuk meg mindig a választ. Ügy érzem, az ember egyénisége sorvad el a sietésben. Nem érünk rá kibontakoztatni magunkban azt. ami értékes. Jókai Anna Nyírbátorban, Vásárosnaményban és néhány kisebb településen már bemutatkozott, Nyíregyházára viszont először jutott el a közönséghez. Egyszerű, őszinte hangja nem a befutott, sikeres írót akarta megjeleníteni. Elbeszélése nyomán viA szabad idő három alkotórészre bontható: pihenés, szórakozás és fejlődés. A tények arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunióban növekszik a szabad idő egyik legfontosabb funkciójának — a személyiség szellemi és fizikai fejlesztésének — a szerepe. A munkaidőn kívül több mint 180 millió állampolgár veszi igénybe a mintegy 4 milliárd könyvvel rendelkező 360 ezer könyvtár szolgáltatásait Száz szovjet emberre évente 600 könyv jut, ám a kiadók még mindig nem tudták kielégíteni az olvasók igényeit. gú nyaralások után apa most szinte Géza ölébe zúdította az országot, utaztak majd’ minden héten, élve a vasutas szabadjegy adta lehetőséggel. A gyerek csaknem értetlenül állt az utazási láz előtt, hiszen megtehették volna taAPA valy, vagy máskor is ugyanezt. De nem, csak ebben az évben, majdnem kapkodva akarta apa megmutatni mindazt, ami szép. Anya leplezni igyekezett, de látszott a gond a homlokán, amikor az orvostól visz- szatért. — Baj van? — kérdezte apa. Boltozatos fejét felemelte a párnáról, arca megfeszült. — Nyugodt lehet Sándor, semmi. Holnapra várják a gyógyszert Svájcból Az biztosan rendbehozza... Apa arcán a kétkedés árnyéka suhant át. A fiára nézett, szemüvege megcsillant az ablakon besurrandó fényben. — Mária! Adja csak ide a levéltárcámat. Te pedig menj ki! — szólt a fiára. — Egy kis meglepetés készül. A meglepetés az utolsó 300 forintja volt, amiből útban hazafelé, a bizományiban Géza egy átmeneti kabátot kapott, jó nagyot és nehezet, télre is alkalmasat... szont kirajzolódott előttünk a kétgyermekes családanya, a több mint tíz évig pedagógusként dolgozó magyartanár, a gyakorta munkahelyet változtató, „lázadó" egyéniség, a társadalmi és az emberi visz- száságok ellen írásaival hadakozó asszony. írói pályájának 12 éve alatt 5 regényt, 4 novelláskötetet és két drámát jelentetett meg. Műveiért József Attila- és SZOT- díjjal tüntették ki. — Számomra nem ez az igazi elismerés. Gyakran találkozom az olvasókkal a művelődési házakban, üzemekben. Soha nem egy példás előadásra készülök, hanem igyekszem adni valamit magamból a közönségnek: a gondolataimból, az érzéseimből, az indulataimból, az életemből. Amikor úgy érzem, hogy a hallgatókkal megtaláltam az összhangot, egy „hullámhosszon” vagyunk, megértjük egymást, akkor talán sikerül valamelyest változtatni a szemléletükön. Ha már egy kicsit másképp, emberibben szemlélik a világot. mint a találkozásunk előtt, akkor nem jöttem hiába. A Szovjetunió minden második állampolgára rendszeresen jár múzeumba. A színházi és cirkuszi előadásokra hozzávetőlegesen az ország lakosságának háromnegyede nézi meg. Ennél csak a filmszínházak látogatottsága nagyobb. A lakosság növekvő érdeklődésének és lehetőségeinek megfelelően állandóan bővül az egyetemek, különféle kulturális létesítmények és klubok hálózata. Huszonöt millió ember — nagyjából minden tizedik szovjet állampolgár — foglalkozik kedvtelésből a művészet valamelyik ágával. A tendencia szerint ez a szám növekedni fog. Csöngetés riasztotta fel gondolataiból. Angéla néni. a ház egyetlen telefontulajdonosa volt az. mert a kórházból keresték anyát. — Apa jól van — mondta anya. amikor visszajött —, ebéd után megyünk hozzá . . Most eredj újságért! A gyereknek úgy tűnt, hogy anya hangja furcsán cseng és ránéz ugyan, de mintha nem is őt látná. Különös volt, ahogy közben az erszényében kotorászott, hogy pénzt adjon újságra, mert apának mindennap meg kellett venni. Ügy számolta a pénzt, mint aki az utolsó vasat adja valamilyen addig megszokott dologra. Az utolsó vasat, utoljára... Üjra az erszényébe nézett, kivett egy tízest. „Tessék, süteményre” — mondta, és ez is szokatlan volt, hiszen a vasárnapi süteményt a kelttészta jelentette, mert a cukrászdáira nemigen telt. A Mester utca kopáran és kihaltan nyújtózott. A háborúban sérült házak homlokzatán befalazott foltok, mint sebesülteken a mocskos kötések. Csak a hatalmas platánok tették szebbé a képet. Géza megállt a házukban lakó Molnárék boltja előtt és nézte az üres kirakatot, amiben banánt, narancsot, szalámit és gyulait szeretett volna látni, csupa olyat, amit addig még sohasem evett. Vagy három házzal odébb, közel a kőrúthoz, volt még egy kirakat. Ezt mindig megnézte. Az üveg mögött néhány kiló zsír, kevés szalonna, pár zacskó liszt és cukor volt látható, és mellettük egy TÁKOS. (Cs. Cs. felv.) CSARODA T. K. Négymillióról kötetes könyvtár
