Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. szeptember 24. o Bessenyei, Kölcsey, Móricz emlékszobák Együtt, egyedül Nemcsak igazságokra, féligazságokra, hanem statisztikai adatokra is rásüthető a „közhelyszerű” jelző. Esetükben azonban nem annyira a tartalom, mint inkább a gyakoriság szempontjai alapján. A világszerte mért és elemzett válásról tanúskodó adatok alapján elmondható: ime egy terület, ahol ott vagyunk a világ élvonalában. Ami érdekesség lehet. Nálunk, a hetvenes esztendők Magyarországán, a tulajdonképpen fiatalnak nevezhető házasok is hamar kimondják a megannyi eljárási tortúrát maga után vonó két szót: elég volt! Aztán keresetek, viszontkeresetek, tárgyalások, az esetleges vagyon megosztása és ismét tiszta a kép: szabad az életét nemrégiben egymáshoz kötő emberpár. Nem tudni pontosan, mi az oka a korai házasságoknak és a korai válásoknak, mégis megkockáztatható: korántsem egyértelműen a meggondolatlanság számlájára írhatók a fiatalon felbontott életközösségek. Az efféle ítélet igencsak veszélyes dolog, meglehet éppen a tartalmat takarja el szép látványosan. Mert egy válás aligha választható el a házasság körülményeitől. Hangsúlyozom, fiatalokról Van szó, így az egybekelés és ami tulajdonképpen fontosabb nála, az együttélés körülményei meglehetősen sajátosak. Mondják, s nem minden alap nélkül, hogy a család és a munkahely az a két színhelye az emberi életnek, amely elsődlegesen befolyásolja hangulatainkat, érzéseinket, mondhatjuk úgy is: közérzetünket. Az egyik a másikra, a másik az egyikre igencsak hatással van. Képzeljük csak el. Egy huszonéves, alig egy-két esztendeje dolgozó fiatalember, tulajdonképpen logikusan, úgy határoz, semmi más nem hiányzik élete teljességéhez, csupán, hogy egybekeljen a választott leánnyal. „Munkám van, a szüléinknél ellakhatunk, nem lehet akadálya a boldogságunknak” — gondolhatja, persze korántsem ennyire fennkölten, ám a tartalmat tekintve mindenképpen Így. A dolgok simán, szépen mennek a maguk útján — eljegyzés, meghívók, asztalfoglalás, akármelyik étteremben —, a zene, az ünnepélyes pillanatok után aztán következik a vízválasztó lényeg: együtt kell élniük egymással. És talán, ez a legnehezebb az egészben-. Követve a megálmodott átlagtörténetet, a kezdet még simán megy. Aligha létezik olyag földi lény, aki ne örülne a maga választotta új helyzetnek. Aztán — nem ritkaság — valamelyiküknek nehézsége támad a munkahelyén, szorongását természetszerűleg hazaviszi. Kérdés, fel tudja-e őt oldani a szeretett lény? Az anyós vagy az anyósék egy-két hónap elteltével már korántsem olyan barátságosak, segítőkészek, mint annak előtte. íme, egy újabb helyzet, amely állásfoglalást, esetleg döntést kíván. Szükségként jelentkezhet az elköltözés is, csakhát hová, kihez és mennyiért? Egy jó albérlet manapság inkább főnyeremény, mint szükségmegoldást jelentő tény. És ha minden együtt van — a lakás, a megélhetést biztosító pénz, a megértés —, még akkor sem nevezhető könnyűnek a fiatalok helyzete. Egy együttéléssel súlyosbított vagy inkább megnehezített kapcsolat képtelen rá, hogy önmagában, önmagától szépen fejlődjék egészen a kiteljesedésig. Valahogy élni kell, s az élet megfelelő, az adott ember — esetünkben emberek — személyiségjegyeihez igazított minták alapján szinte lehetetlen. Korántsem másolásról, a már látottak pontos kopirozásáról ejtek én szót e helyütt, csupán arra utalnék: kell lennie elképzelésüknek az összeházasodók- nak a leendő együttes életükről. Sok szó esik róla mostanság, hogy a mai huszonévesek képtelenek rá, hogy úgy éljenek, mint szüleik, nagyszüleik. Érthetően, hiszen egészen más, esetenként homlokegyenesen ellenkező feltételek között nevelkedtek, vagy neveltettek, mint az őket megelőző generációk. Másképpen gondolkodnak, mások az igényeik mindenben, miért éppen a házasság lenne kivétel ez alól. Ami igazán nehézzé teszi a dolgot az együttélésnél: az a minta szükségszerű hiánya. Mert a munkára, a hivatás szeretetére a család megtaníthatja a leszármazót — az élettapasztalatok itt sokat segítenek. Ám, hogy miként élhető le egy boldog élet a házasság kötelékében, erre aligha. Itt ugyanis a gon- dolkodásmód-meghatározta vágyakról, példákról van szó. A házasságnál a fiatalok maguknak keresnek (és nem készen kapnak) ^nintát, Jót, avagy rosszat. És kissé rezignáltan idézhetünk egy másik statisztikai adatot is. A tapasztalatok szerint a fiatalon elváltak második élet- közösségére már a siker a jellemző. M. P. Tiszabercelen kilenc évvel ezelőtt nyitották meg a községben született Bessenyei György emlékszobáját. Az ő nevét viseli az utca is, melynek 4. számú háza ma a látogatók célja. E házba tért haza a XVIII. század vége, a XIX. század elejének nagy magyar irodalmára bécsi testőrködése után. Fényképeken láthatjuk, hogy e ház a századok folyamán többször átalakult, míg mai formáját elnyerte. Bessenyei 1747-ben született nemesi családból, és így vall gyermekkoráról: „13 esztendős koromban odahagytam a sin- taxist (latin iskolát)... hevertem négy esztendőig. Végre is Bécsbe jővén, csak eszembe ötlik, hogy tanulni kellene... s egyhuzomban tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam.” A tanulás meghozta eredményét: Bessenyei nem testőrtársai könnyed életmódját követte, hanem felvilágosult, nagy látókörű emberré vált. Nem véletlen, hogy a testőrségből kilépése után 1780-ban a bécsi udvari könyvtár őre lett belőle! Két év múlva hazatért Tiszabercelre, és tizenhárom esztendőt töltött szülőházában. Magával hozta a felvilágosodás eszméit, és több olyan alkotásának kéziratát melyek az emlékszobában is olvashatók: a Holmi című kötete, a Jámbor szándék című röpirata — ez utóbbi a magyar nyelv egyenjogúságáért küzd. Szülőföldjének emlékei felbukkannak több, itthon írt művében: különösen a Természet világa című filozófiai költeményben. Láthatunk egy-egy részletet a tablókon a Tisza-part képei mellett a „Bankák kavarognak” és „A Tiszának reggeli gyönyörűsége” című verseiből is. Innen 1795-ben költözött el, s már Bakonszegen írta a Tariménes utazását — egy részletét olvashatjuk is. 1811- ben hunyt el teljes visszavo- nultságban Pusztakovácsiban. Életműve jelentőségét fémjelzi: első színre lépésétől, az 17,72-ben ífott Ágis tragédiájától számítjuk az újabb magyar irodalom kezdetét. 'I n*fl' -'V ★ „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van!” Az idézet Kölcsey Ferenctől, a magyar reformkor nagy költőjétől származik, akinek neve eltéphetetlen szálakkal kötődik Szatmárcsekéhez. Az ő nevét viseli a község művelődési háza, melynek helyén állott egykoron a nemesi kúria, hová huszonöt esztendős korában lakni — letelepedni — jött az akkor már országos nevet szerzett alkotó. A művelődési ház előkert- jében mindjárt emléke idé- ződik. 1973-ban állították a szobrot a Himnusz sorainak másfél százados születésnapjára. 1823-ban itt írta e nagyszerű költeményt, mely aztán Erkel Ferenc zenéjével hazánk nemzeti himnuszává vált. A művelődési házban található a Kölcsey-emlékszoba, ahol végigkísérhetjük nem túl hosszú, ám annál termékenyebb életpályáját, nyomon követhetjük a költő, a nyelvújító, a politikus munkásságát . Élete első szakaszában nagy hatással volt rá a nyelvújítás harcosa, Kazinczy Ferenc, és életre szóló barátságot kötött Pesten Szemere Pállal. Együtt írtak választ a nyelvújítást gyalázó röpiratra: „Felelet a Mondolatra”. Kiválóan parodizálják a nyelvújítás ellenségeinek szellemi provincializmusát. Az éles és részrehajlás nélküli kritika erős oldala volt Kölcseynek. Mint az egyik tárlóban olvasható sorok is jelzik, nem kímélte a nagy neveket sem — bár a tévedéA Bessenyei-ház sektől sem volt mentes kritikája, mint a Csokonai népiességét bíráló soraiból ez kitűnik. Csekei magányában sorra születtek kiváló költeményei, ezek kézirataiból is olvashatunk jó néhányat. A nemzet féltése, a magyar múlt fájdalmas önbírálata csendül ki a Himnusz soraiból, melyre külön tárlót szenteltek a kiállítás rendezői. Politikusi pályafutása is a hazaszeretet, a magyarság védelme jegyében zajlott. Megyei követ lett 1832-ben a reformországgyűlések idején, és az emlékszobában több beszéde olvasható: „A szatmári adózó nép állapotáról”, „A magyar nyelv hivatalossá tételéről”. Egykori lakhelyének több bútordarabja is helyet kapott a kiállításon, és ott áll több kötete annak a jelentős kritikai folyóiratnak, melyet Szemerével közösen szerkesztettek: Élet és Literatúra címmel. 1838-ban írta nevezetes Parainesis című versét unokaöccséhez — eszmei végrendeletnek is felfogható sorok: halálának éve volt ez. Szatmárcseke másik nevezetessége a temető. Jelenleg is folyik a nagy munka: különleges szerekkel tartósítják, felújítják a csónak formájú fejfákat. Közöttük ott magas- lik Kölcsey síremléke. ★ Aprócska, nádíedeles házacska Tiszacsécsén XX. századi prózánk kiemelkedő alakjának, Móricz Zsigmondinak a szülőháza. Egy aprócska és egy nagyobb szoba, meg a szabadkéményes konyha van benne mindössze: itt ringott a kis Zsiga bölcsője — mely ma is látható a nagyszobában. Végigkövethetjük életútját a tablók során, s egyben a régi berendezési tárgyak fölidézik a szatmári parasztság életét is. Hatéves koráig nevelkedett Csécsén, s vállalkozó szellemű apja kudarca (ama bizonyos tüzesgép felrobbanása után) költöztek el. Túristvándiba került, majd Prügyre, szülei után. „Énnekem Csécse maradt a tündérsziget, ahova mindig visszavágytam ...” olvashatjuk az író sorait. Szülőházának emléke bukkan fel a „Légy jó mindhalálig” című regényében is, melynek részlete a ház mestergerendáján olvasható: „Otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejsze fokát a gerendába.. „Az 1844-ik év tavaszán iskolába adattak” — áll a terjedelmes lista élén, melyen Móricz Zsigmond neve is olvasható. Szatmári kapcsolatait illusztrálja Fáklya című regénye is, amely az ököritói nagy tűzkatasztrófa nyomán született — látható az első kiadás címlapja és egy fotó a tűzvész utáni órákból... Személyes tárgyai, különböző időkből származó kötetei is láthatók a tárlókban, és egy érdekes térkép: ezen maga jelölte be szatmári útjainak vonalát. Mindig szívesen tért vissza szülőföldjére, sok-sok írásában felbukkan a szatmári táj, az emberek. Innen származott Pap Mihály, a magosligeti „boldog ember”, akinek arcképe tekint a látogatóra, és a mi- lotai ház (ahol rendszerint Sipos Józseféknél megszállt útjai során), melyben néhány elbeszélés született: (A galamb papné, Árvalányok) „Az a négy-öt esztendő, míg e vidéket jártam, az lett aztán egyetemem, legfelső életiskolám...” — írta, s erre joggal lehet büszke szülőföldje. T. Gy. A szélben kacaj kajtatott. Az öreg felnézett, lányt látott és fiút, a fűben meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát lógáztá. A fiú is melléült, hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta'. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának karimája besatírozta homlokát, mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kellett tovább, „így sosem lesz meg!”, és különben is, jólesett a menés megint. Pedig innen- onnan... „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy, meg tizenegy az tizenöt”, tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem... Tíz percnél nem voltam tovább, bizisten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagyfröcs- csöt, kötszerre ittam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon ... De ki a rossebnek kellett az a csatragány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fézsó- déros...” Megint a kocsmánál. „Talán visszahozta! Csak elug- rott vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg visz- sza!” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögétte visz- szafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg ember ... „Most mivel megyek éjjeliőrködni a majorba?” A kocsmamoraj csábítgatta, szippantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki.” De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Űjból kiballagott az állomásra., Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez lenne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, elszunyókált. Álmodott is. Azt álmodta, hogy az állomás előtt keresi a biciklijét, meg- hogy rendőr közelít. „Biztos úr, szabadjon egy percre!” — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett, „erőt-egészséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában...” A rendőr közbeszólt: „Ja papa, az fogyóeszköz máma már.” Az öreg nem hagyta annyiban: „De nekem köll a bicikli, azzal járok a majorba.” Erre a rendőr: ,.Magának fogalma sincs, mennyit ellopnak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!” .. . Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkecmergett a kőhöz, kalapját maga mellé ültette, elnézett arra, ahol tizenegykor a fiú meg a lány ... Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette...”. Nem sokkal később újból nevetés gurult hozzá. Hátrafordult, a nevetés a folyó felől jött. A parton kergetőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tekintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!” A folyó felé nézett, majd vissza. „Ha a fiújét viszem el, gyalogolhatnak hazáig. Mesz- sze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú hazavihetné, de mit kezdek én lánybiciklivel?” Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a nevetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. „Szerzek is helyette!” Nézelődött, ki is választott egyet, de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, lezárni! De ki hitte volna, hogy másnak is jó az a ...” Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccsre is... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, járdához illesztette a pedált, a táskáját is a kormányon hagyta. „De mit csináljak a táskájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, Móricz szülőháza (Elek Emil felvételei) SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ KM Hámor Vilmos: A bicikli
