Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-29 / 203. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. augusztus 29. Napi k ülpolitikai kommentár Új kormány Lisszabonban PORTUGÁLIA ÜJ KOR­MÁNYT KAP. Ezzel azonban nem ér véget az ország rég­óta húzódó politikai krízise, csak más szakaszba lép. A most következő néhány nap­ban figyelemre méltó esemé­nyek várhatók. Csaknem egy­hónapos válság után az Ea- nes tábornok, köztársasági elnök által kijelölt új minisz­terelnök, Nobre da Costa ösz- szeállította kormányának névsorát. A várható menetrend sze­rint szeptember 8-a táján ter­jeszti az új kabinet névsorát a miniszterelnök a nemzet- gyűlés elé. Elképzelhető, hogy némi jobboldali támo­gatással és a baloldali pártok várható tartózkodásával az új kormány hivatalba lép — eb­ben az esetben is csak rövid­életű, átmeneti kabinetről le­het azonban szó. Az új kor­mányfő még javában tárgyalt kabinetjének létrehozásáról, amikor a parlament már úgy döntött, hogy augusztus végén és szeptember 15-én két ütemben népszavazást tarta­nak az új választási törvény jóváhagyásáról. Ez a gyakor­latban azt jelenti, hogy az eredetileg 1980 tavaszán ese­dékes választások helyett, már 1979 elején törvényhozá­si választásokat tartanak. PORTUGÁLIA JELENLE­GI HELYZETÉBEN termé­szetesen lehetetlen megjósol­ni ezeknek a választásoknak a várható eredményét. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy az új választások sem tudják stabilizálni a helyzetet s ezért a parlamentáris és politikai válság új szakaszá­nak bevezetői lehetnek. A jelenlegi papírforma szerint az előbbrehozott vá­lasztások a legnagyobb párt, a szocialisták pozíciói szá­mára jelenthetik a legna­gyobb veszélyt. A 263 tagú parlamentben Soares pártjá­nak 102 mandátuma van. A szocialisták azonban az egyre mélyebb gazdasági válság korszakában kormányoztak és egy sor népszerűtlen intéz­kedés meghozatalára kénysze­rültek. Ezért aggódnak az előrehozott választások miatt. Ez a magyarázata annak, hogy Soares, mint a legna­gyobb párt vezetője egymaga is tovább akarta vinni az ügyeket egy kisebbségi kor­mány élén — abban a re­ményben, hogy 1980-ig a gaz­dasági helyzet megjavul. Ezt a koncepciót tette lehetetlen­né Eanes tábornok, amikor el­mozdította miniszterelnöki tisztségéből Soarest, s ez ma­gyarázza, hogy a szocialista párt és a közvetlen szavazás­sal megválasztott államelnö­kök között a viszony kiélező­dött. A 40 mandátummal rendel­kező Portugál Kommunista Párt is látja, hogy az új kor­mány jobbra áll az előzőtől. A kommunista párt azonban joggal számít arra, hogy a szocialisták tömegbázisának bal szárnya (éppen a Soares- kabinet vonalvezetésében csa­lódva) egy új, előrehozott vá­lasztásokon a KP mögé áll. Gyökeresen más okok mi­att erőteljesen támogatja az előrehozott választások gon­dolatát a magát „szociálde­mokratának” nevező párt is. Ezt hajdan „néppártnak” hív­ták, s ez a valójában jobbol­dali polgári párt ma is a par­lament második legnagyobb pártja (71 mandátum). A párt vezetője, Sa Carniero nyíltan hatalomra tör, és számít ar­ra, hogy pártja az országban mind hangosabb jobboldali „gyűjtőmedencéje” lehet az új választásokon. Sa Carniero számításaiban jelentős szere­pet játszik az is, hogy 1977 decembere és 1978 nyara kö­zött az ország másik jobbol­dali polgári pártja, a 41 mandátummal rendelkező Demokrata Szociális Centrum tagja volt a kormánykoalí­ciónak. Ennek a pártnak a vezetői maguk is érezték, hogy a Szocialista Párttal való együttműködés miatt el­veszítik jobboldali tömegbá­zisuk egy részét. FELTEHETŐ, HOGY EZ LESZ a változások általános iránya. A lényeg azonban a mennyiségen van. Azon, hogy az egyes pártok mandátu­mainak száma mennyivel szaporodik, vagy csökken. Ebben a kérdésben már tel­jes a bizonytalanság. Annál is inkább, mert a várható új választási törvény a válasz­tási korhatár leszállításával a baloldal esélyeit, az afrikai gyarmatokról hazaáramlott 500 ezer ember listábavételé- vel pedig a jobboldal esélyeit növelik. így egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az új választások után éppen úgy nem lehet szilárd parlamenti többségre támaszkodó kor­mányt létrehozni, mint az utóbbi két esztendőben. Ha pedig így van — ez felveti azt a lehetőséget, hogy Eanes köztársasági elnök még az 1981-ben esedékes új el­nökválasztás előtt beavatko­zik valamilyen formában a politikai folyamatba és Por­tugáliát az „elnöki kormány­zás” útjára vezeti. o Hogyha a filmgyár, pél­dául valamely külső felvé­tel céljára, jellegzetesen kis­polgári helyszínt keresne, aligha találna jobbat Ispán- kiék Rózsa utcai lakásánál. Feltéve persze, hogy a ké­szülő mozgókép a messzi­messzi múltban, a század hú­szas éveinek derekán játszó­dik. A lakás nagyjából olyan mos is, mint volt ki- lencszázhuszonhatban, ami­kor a nagymama fele­•Bárány Tamás regénye könyv alakban a Kozmosz szerkesztőséé kiadványaként a Móra Ferenc Könyvkia­dónál foe megjelenni. ségül ment azóta régen el­halt férjéhez, és odaköltözött a boldog emlékezetű férfiú azóta még régebben elhalt szüleinek kétszobás lakásába, a háromemeletes terézvárosi ház középső emeletén, a cse­lédfeljárótól még innét, a hatos számú ajtó alá. A két szoba egybenyílik, parádésabb alkalmakkor ki is nyitják a köztes ajtót, és valahány lámpa csak van a lakásban, mindet felgyújtják — s a pazar fény (összesen vagy ezernégyszáz watt) a fényűző élet csalóka álmát hinti szét néhány órára a máskor félhomályban boron­gó, napot alig látó, szürkés falak közt. Aztán a vendégek elmen­nek, az ünnep — születésnap, névnap, házassági évforduló — elmúlik, az ajtót újra be­csukják, s a lakás éli tovább egyhangú életét. A belső szoba a mindenko­ri idősebb nemzedéké. Hu­szonhatban az öreg Stolcz Henrik asztalosmesteré és fe­leségéé volt; a külső a fiuké, Stolcz Alfonz fűszeressegédé. Ö hozta ide a nagymamát hu­szonhat őszén. Az öreg Hen­rik papa külön küszöböt fab­rikált ez alkalomból az elő­szoba és a külső szoba közé, hogy fiának legyen min át­emelnie az ifjú menyecskét. A bejárati ajtó küszöbét ugyan alkalmatlannak ítélte e célra, mondván: amaz az egész lakás küszöbe, s a la­kás egyelőre még az övé; a fiataloknak csupán az egyik szoba szolgál ideiglenesen I. János pápa nyilatkozata I. János Pál pápa hétfőn megerősítette tisztségükben a római kúria, vagyis az egy­házállam valamennyi koráb­bi vezető tisztségviselőjét — jelentette be Romeo Panciro- li, a Vatikán szóvivője. Az államtitkárság vezetője a francia Jean Villot bíboros maradt, az egyházi közügyek tanácsának titkára (a vatiká­ni „külügyminiszter”) pedig Agostino Casaroli érsek. Jean Villot helyettese továbbra is Giuseppe Caprio lesz. A pápa újabb öt évre meghosszabbí­totta a kúria kongregációi és titkárságai vezetőinek man­dátumát is. Vasárnap koronázták meg a katolikus egyház új fejét, Albino Luciani, volt velencei érseket, aki az I. János Pál nevet választotta. (Kelet-Ma- gyarország telefotó.) Az iráni kormány első intézkedései Dzsafar Sarif-Eipami, Irán új miniszterelnöke hivatalba lépése után intézkedéseként vasárnap bezáratta az ország kaszinóit és játéktermeit. Mint mondotta, e lépésével „az iszlám törvényeinek kí­ván engedelmeskedni és elő kívánja segíteni az ország gazdasági biztonságának fennmaradását”. Vasárnap lemondott az uralkodó háziorvosa, akit a síi­ta vallás követői súlyosan bí­ráltak egy másik vallási szek­tához való tartozása miatt. A miniszterelnök egyébként ki­látásba helyezte a fegyveres erők 70 tisztjének rövidesen sorrakerülő leváltását. A hétfői iráni lapok sze­rint az ellenzéknek az új kormányhoz intézett követe­lései között fontos helyet fog­lal el a politikai foglyok fel­tétel nélküli szabadonbocsá- tása, valamint olyan politikai és társadalmi feltételeknek a megteremtése, amelyek lehe­tővé teszik az emigrációban élő irániak hazatérését. A nemrég újjászervezett el­lenzéki beállítottságú nemzeti front egyik szóvivője azt jó­solta, hogy az új kormányfő nem fog eleget tenni a nép törvényes követeléseinek. El­mondotta, hogy Sarif-Emami az elmúlt években a szenátus elnökeként valamennyi, az elégedetlenségeket kiváltó politikai döntéshez hozzájá­rulását adta. (Folytatás az 1. oldalról) itt az állandó személyzetet látogató Valerij Bikovszkij és Sigmund Jähn köszöntése az éjszakai órákba nyúlt. A hétfőre tervezett orvosi, orvosbiológiai és technológiai kísérletek programjában a repülésirányító központ, a „fotonok” Kovaljonok és Ivancsenkov kérésére némi módosítást engedélyezett. A Szál jut állandó személyzete ugyanis az elmúlt napokban szokatlan alakú és színössze­tételű, barnás-sárgás felhőfol­tokat figyelt meg az Antark­tiszt felett. Ezek fényképezé­séhez és alaposabb tanulmá­nyozásához kérték és kapták meg a központ hozzájárulá­sát. Kovaljonok, Ivancsenkov, Bikovszkij és Jähn a Poli- nom—2m, a Reograf és a Be­ta műszerekkel a szív- és véredényrendszer komplex vizsgálatát végezte el. A szovjet és NDK tudósok ál­tal közösen kidolgozott or­vosbiológiai kísérletek célja annak tanulmányozása, ho­gyan fejlődnek a baktériu­mok és a szövetkultúrák a súlytalanság állapotában. A Szaljut—6—Szojuz—29 —Szojuz—31 űrkomplexum fedélzeti berendezései a tele- metrikus adatok és az űrha­jósok beszámolói szerint ki­fogástalanul működnek. A négyes csoport tagjainak egészségi állapota és közér­zete kitűnő. szállásul, s az is csak egy­két esztendőre, amíg a ma­guk fészkét megteremtik. Igenám, de a saját fészek makacsul késett. Alfonz nagy. papa nem keresett éppen rosszul, a belváros egyik jó­nevű. csemege kereskedésé­ben volt vezető segéd — csak­hogy önállósodni szeretett volna, saját üzletet nyitni, ha nem is a belvárosban per­sze; és minden megtakarított pengőjét arra tette félre. Az önállóság volt a rögeszméje; már asztalosnak is azért nem szegődött az apja műhelyébe, hogy mielőbb függetleníthes­se magát az öregtől. Így az­tán a külön lakás — amit legkésőbb az első gyermek érkeztének idejére terveztek — az egyre távolabbi jövőbe úszott, hisz a pénz is csak lassudan gyűlt, a gyermekál­dás meg egyre késett. Mire pedig a kislányuk, Ilonka végre megszületett harmincban, a két nagyszülő — esztendős különbséggel — eltávozott az árnyékvilágból, így aztán Alfonz nagypapá­nak nem kellett új lakás után néznie. Nagymamával átköltöztek a belső szobába, addigi szűkös heverőjüket fel­cserélvén Henrik papáék két dúsan faragott, sötétre ' pá­colt hitvesi ágyára, amelyek ugyan vadonatújak voltak; alig három esztendeje, har­mincéves házassági évfordu­lójukra készítette őket nagy titokban Henrik papa, a mű­helyében, de mert az új divat­tól világéletében idegenke­dett, ifjúkora, vagyis a szá­zadforduló ízlése szerint szab­ta remekbe kecsesnek alig mondható formájukat. Nagymama — az akkor még fiatalasszony nagyma­ma — fintorgott ugyan, s holmi modern bútort emle­getett, egy-egy külön reka- miét a falak mellé, beépített világítótestekkel, föléjük könyvespolcot, ám Alfonz nagypapa hallani sem akart a szentségtörő újításról. Az új módi bútorban egyrészt Henrik dédpapa emlékének meggyalázását látta volna, másrészt másra kellett a pénz: épp akkoriban adta el az öreg elárvult asztalosműhe­lyét, s nyitotta meg végre sa­ját vegyeskereskedését a Szív utcában. Ha nagymama a későb­biekben néha morgott az ósdi bútor miatt, mindig megvolt a válasz: hja, fiam, honnét vegyem a pénzt az újhoz? Nem hallottál a gazdasági válságról? Vagy: az új üzlet rengeteg beruházást igé­nyel... Vagy: nem veszed észre, hogy a kislányod nö­vekszik; maholnap iskolába adjuk és az sem két kraj­cár... Vagy: az üzlet sem megy úgy, amint vártam; hja, édes fiam, nem olyanok az idők! S később, már a hábo­rú alatt: pont most, fiacs­kám? Egy fűszeres épp ilyen­kor vegyen új bútort, az élel­miszerjegyes világban? Térj észhez Julikám, s szállj le végre a fellegekből!’’ (Folytatjuk) Befejezetlen nyomozás M ikor kinyílott az ajtó, a tv-kamerákat szolgáló ref­lektorok fénye az ajtóban megjelenő ősz hajú em­berre, Leon Jaworskira irányult. Jaworski az őt jellemző nyugodt hangon kezdte mondókáját. „Bár a nyo­mozás befejezetlen, munkámat az ügyben befejezem” — összegezte tömören mondanivalóját a képviselőház folyosó­ján eléje helyezett tucatnyi mikrofonba. Leon Jaworski, akinek a neve a Watergate-ügy alatt vált ismertté, ezzel a bejelentéssel jelezte, hogy feladja az eredménnyel nem kecsegtető tevékenységet, mint a koreai megvesztegetési ügyet vizsgáló kongresszusi bizottság spe­ciális ügyésze. Emlékezetes: a „dél-koreai megvesztegetési botrány” néven ismert ügy lényege az, hogy a dél-koreai elnök tud­tával és beleegyezésével a dél-koreai titkos szolgálat (KCIA) az 1960-as évek végétől egészen 1976-ig jelentős pénzösszegekkel megvesztegette az amerikai kongresszus sok tagját, hogy így bírják kedvező szavazatra őket a se­gélyek szavazásakor. Mikor a megvesztegetés közismertté vált, a kongresszus úgy döntött, hogy „erélyesen” kivizs­gálják az ügyet, és felelősségre vonják a vétkeseket. A vizsgálatot kezdetben a képviselöház etikai bizottsá­gára bízták. Néhány hónapos költséges vizsgáltatás után azonban világossá vált, hogy a kongresszusi bizottság sem­mire nem fog haladni. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a kivizsgálást végző törvényhozók közül többen is „sáror sak” voltak az ügyben, így érthető, hogy az „önvizsgálat” nem hozta meg a várt eredményt. Már úgy tűnt, hogy a vizsgálat teljes csődbe jut a kongresszusi tagok eltussolási akciói nyomán, mikor a közvélemény nyomására egy füg­getlen nyomozó bizottság felállításáról született döntés. En­nek a bizottságnak az élére nevezték ki Leon Jaworskit, a speciális ügyészt. Jaworski másfél éven át nyomozott egy rendkívül ak­tív ügyvédi csoporttal, hogy kiderítse, ki mennyi pénzt adott és kapott a több éven át folytatott megvesztegetés idején. Kiderült, hogy az egyik megvesztegető Tongsun Park dél-koreai üzletember, a másik Kim Dong Jo, Dél- Korea volt washingtoni nagykövete. De mire felelősségre akarták vonni őket, a nagykövet megbízatásának lejárta előtt távozott, az üzletember pedig egyszerűen megszökött az országból. Persze az érdekeltek hagyták is. Több, mit egy féléves diplomáciai fenyegetés, és a se­gélyek megvonásával való ijesztgetés kellett hozzá, hogy Szöulból visszaküldjék Tongsun Parkot, de csak azzal a feltétellel, hogy teljes mentességet biztosítanak neki a bí­rósági felelősségre vonás alól. Egy ilyen államközi biztosí­ték fedezékében Park heteken át szemrebbenés nélkül ha­zudott a kongresszusi kihallgatáson — miután megeskü­dött, hogy az igazat, csakis az igazat mondja. Arról beszélve, hogy az ö sok milliós haszonnal járó üzleti tevékenységét a kongresszusi tagok tették lehetővé, gúnyos csipkelődésbe kezdett az amerikai rendszer „korlát­lan lehetőségeit” illetően. „Az én üzleti szerencsém csak ki­csinyke sikersztori az amerikai ismeretekhez mérve” — mondta, világosan utalva arra, hogy nála sokkal piszko­sabb eszközökkel összehasonlíthatatlanul nagyobb üzlete­ket csinálnak az Egyesült Államokban. Európából szemlélve különös, de az Egyesült Államok­ból nézve teljesen természetes, hogy ezt a megjegyzést még a bőbeszédö amerikai sajtó is szó nélkül hagyta. Hogy mi­ért? Mert Parknak igaza volt, s ilyen igazsággal az „ame­rikai szabad sajtó” sem vitatkozik, inkább agyonhallgatja. Park magabiztos szűkszavúsága ellenére több olyan konkrét tényt tárt fel, amelyek alapján négy volt kong­resszusi tagot vád alá lehetett helyezni a megvesztegetési ügyben. De csak négyet és csak volt kongresszusi tago­kat, pedig több mint száz jelenleg is kongresszusi tag ke­veredett bele a megvesztegetési botrányba. Mivel a százdollárosokkal bélelt vaskos borítékok több­ségét a volt nagykövet, Kim Dong Jo adta át a törvényho­zóknak, Jaworski kérte Kim kiadatását. Kim azonban sem­mi szándékot nem mutatott az Egyesült Államokba indu­lásra. Ehhez két fontos helyről is kapott támogatást. Egy­részt Kim a dél-koreai elnök jó barátja, üzlettársa, a meg­vesztegetésekben bizalmasa, így természetesen minden vé­delmet megkapott az elnöktől Jaworski követelése ellen. De Kim még a dél-koreai elnöktől is hatalmasabb támo­gatóra, szövetségesre talált azokban a kongresszusi tagok­ban, akik belekeveredtek a botrányba, de nem lehetett tényszerű bizonyítékokat felmutatni ellenük. Ezeket a bi­zonyítékokat kellett volna szolgáltatnia Kim nagykövetnek, így aztán érthető, hogy az érintett törvényhozók titokban mindent elkövettek, hogy Kim ne jöjjön az Egyesült Álla­mokba a kongresszusi kihallgatásra. (»Tipli indennek együttes hatására Jaworski zsákutcába jutott és a „befejezetlen nyomozás” befejezésére kényszerült. A tv-kamerák reflektorfényében be­jelentette, lemond speciális ügyészi megbízásáról. Indok­ként finoman közölte: „A kongresszusi tagok más irányú elfoglaltsága, egymás politikai védelmezése, a bonyolult eljárások és a haveri szellem lehetetlenné tette, hogy el­jussunk a végső következtetésig”. E szavakat semmikép­pen nem lehet a kongresszusi tagokat dicsérő szavakként felfogni. Jaworski hozzátette még, hogy a törvényhozók vétkességének kivizsgálásához „új erkölcsi rendszer” kia­lakítását látja szükségesnek a kongresszusban. A szövevé­nyes megvesztegetési botránnyal a háttérben ez a meg­jegyzés sem fogható fel dicséretként. Jaworski így lényegében belebukott a dél-koreai meg­vesztegetési botrány kivizsgálásába, de ennek ellenére az ügyben mégsem az ő nevére állítják ki az erkölcsi bukás­ról szóló bizonyítványt. Washington, 1978. augusztus. JCo-aáeL 3iMán

Next

/
Thumbnails
Contents