Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Az ő csöndjük Áz író-olvasó találkozások értelméről Nyírbátor: o A Báthori István Múzeum — az egykori minorita kolostor — műemlék. Szorosan egybeépült a templommal, ezért érdemes a múzeumi sétát a műemlék-együttes megtekintésével folytatni. Bár egy jóval korábbról, a XIV. század elejéről fennmaradt adat két papot emleget — s ez feltehetően két templomot is jelent —, ezek a páratlanul szép műemlék épületek a XV. század utolsó negyedéből maradtak ránk. A minoriták temploma és kolostora a ferences rend hazai szokásairól vall — több száz éves távlatban is. Báthori István erdélyi vajda a török elleni kenyérmezei zsákmányából a szerzetesek irányításával, esetleg kezemunkájával is — a század vége felé készült a templom. , Egyhajós, tehát alapja egyetlen nagy téglalap, amely hosszú szentéllyel folytatódik. A hazai késő gótika jegyeit egyszerűségükben és nemességükben fedezhetjük fel. Merészen törnek magasba a külső támpillé- rek, a csúcsíves ablakok szinte vonzzák, emelik magasba a néző tekintetét. Szokatlan a torony elhelyezése, a rend szabályai szerint gyakran kellett ugyanis megkondítani a harangot. Amennyire a nemes egyszerűség jellemzi az épületet kívülről, olyannyira meglepő belül a gazdag pompa. Hatalmas a főoltár építménye, a szószék már reneszánsz alkotás, míg a berendezés a barokk mozgalmasságát, díszítőkedvét mutatja. Álljunk meg a legértékesebb oltár előtt, melynek faragásai még a késő gótika remekei. Krucsay János táblabíró első feleségét, Tolvay Borbálát hűtlenség gyanúja miatt — élve a pallosjoggal — kivégeztette. Halála után azonban bebizonyosodott az asszony hűsége — ekkor emeltette a földesúr és második felesége a Passió-oltárt, melyen Krisztus — vagy talán az A református templom. ártatlanul szenvedő ember — kigúnyoltatá- sát, megkínzását és megdicsőülését kívánta látni. A mű Krucsay-oltárként országhatárainkon túl is jól ismert alkotás. Kívül-belül remekmű a református templom. Szent-György templom néven is ismert — talán a „töröksárkányt” ölő lovag — azaz Báthori tiszteletére. Családi temetkezőhelynek készült, több Báthori és Bethlen ide temetkezett. Érdemes majd megkérdezni az idegenvezetőt a sírok feldúlásáról, a tetemek átszállításáról. Egyhajós, egyetlen hatalmas teremből áll az épület. Magas, égbetörő oszlopok, ablakok alatt állunk, a csúcsíves ablakokból fényzuhatag tör be, felettünk a csipkés hálóboltozat, s miközben ebben a végtelennek tűnő térben elvész az ember, mégis megérezni a remeket alkotó ember nagyságát. Bizonyára mindenki megtalálja azokat a részleteket, melyeknél szívesen elidőz — egy remekbe faragott reneszánsz kapunál, a Báthori család 1488-ból való címerénél, a szentségtartó fülkénél, vagy éppen az 1511- bőli való hátaspadsor berakásait, intarziáit figyelve — végül a legnagyobb hatást feltehetően az váltja ki — s ettől maradandó az élmény — hogy nem emlékszünk semmi hi- valkodóra, semmi különös díszre-cicomára, csak arra, hogy láttunk valami nagyon egyszerűt, ami tökéletes volt. Ez a református templom. A hozzá tartozó harangtorony később, a XVII. században épült, gótikus hatású „rokonaiból” Erdélyben találunk sokat. Harmonikus arányaival a népi építészet jellegzetességeit hordozza. A Báthoriak várát is emlegetik a műemlékek között — persze ebből csak részletek láthatók. A mai gimnázium helyén állt — az műemlékek Krucsay-oltár a minorita templomban. ásatások leletei szerint — gótikus helyiségekből reneszánsz díszítésekkel. Néhány szép erkélykorlátkő a múzeumban van. A mai szülőotthon mögött egykor gazdasági épületek álltak, ma a magtár és dongaboltozatos pincéje utal a várkastély hajdani lakóinak életére. Minden műemlékünk értékesebb, ha hasznosításáról fenntartói gondoskodnak. A minorita templom az egyházé, de műemlékként látogatható. A plébániára becsöngetve bárkinek készségesen adnak felvilágosítást az épület történetéről. Jelenleg újabb feltárást végeznek itt: megtaláltak egy szamár- hátíves boltívet — ezt bontják ki teljes pompájában. A református templom, illetve a vármaradvány látnivalóinak ismertetésére a város idegenvezetőt alkalmaz, akit az Egyház utcában, illetve a művelődési központ előzetes közreműködésével lehet megtalálni. Ismertek a zenei napok rendezvényei — erre is használják a református templomot. Egy-egy nyáron négy-ötezer vendég jön a városba a koncertekre. Szálloda nincs, ezért a fizetővendégszolgálat útján érdemes előre szobát foglalni. Étterme a nagy idegenforgalom idején — kicsi; ajánlatos uzsonnát vinni. S ne tűnjék ünneprontásnak, de a templom udvarára egy rendes mellékhelyiség elkészítésével nem volna szabad éveket várni, míg a VATI be nem fejezi a tervezést. Nyírbátor gazdag látnivalókban, de a műemlékek gazdái többet szeretnének „adni” a vendégeknek. Az idén már fel lehet menni a harangtoronyba, készül a műemlék sétány terve, felállítják a Tinódi-szobrot, a székelykapuhoz kerítést készíttetnek, s összegyűjtik a megye egyik néprajzi jellegzetességének — a faragott kopjafának — a környéken ismert példányait — egy szabadtéri bemutatóra. Jövőre 700 éves a település — sok vendéget várnak. Baraksó Erzsébet A XVII. századi harangtorony. (Elek fotó) E gy fiatal francia költő, verseim fordítója, egy ízben megkérdezte tőlem: — Furcsa, hogy milyen sokat bíbelődsz közgondokkal a verseidben. Miért nem hagyod ezt a politikusokra? Nehéz volt válaszolnom neki. Nem tudhatta. hogy nálunk a költészet a szociológiát, sőt a filozófiát is kénytelen volt olykor helyettesíteni a századok során, de még az újságírást is: Tinódi krónikái valójában rímelő riportoknak, verses tudósításoknak foghatók fel. S ez a körülmény egészen sajátossá tette a költészet funkcióját Magyarországon. Véletlen ez? Azt hiszem, nem. Ugyanis minden országban más és más funkcióját alakította ki a költészetnek a történetem. Egyik helyen direktebb beszédre, politikus attitűdre késztette a költők javát, míg másutt több lehetőséget hagyott az útkeresésre, a kísérletezésekre, a szavakkal végrehajtott bűvészmutatványokra. Minden nép lírájában fellelhetjük mind e két fajta költészetet: az aktualitásokra is reagáló közéleti lírát éppúgy, mint a műfaj öntörvényeire hagyatkozó Tart pour Tart szépelgést. Ám hogy miképpen aránylanak ezek egymáshoz egy adott országban és hogy melyik a domináns ág — ezt a történelem döntötte el. A mi nagyszerű líránk — fő vonulatában legalábbis — közéleti költészet, „sorsköltészet” volt mindig is, mert ebben az országban így intézkedett a történelem. Ez határozta meg az emberek vershez való viszonyát. Mindezen kívül az anekdo- tázó lakodalmi rigmusolás, a megboldogult jótetteit elsoroló rímes kántori siratok is nagymértékben befolyásolják a tömegeknek — kiváltképp a parasztoknak — a költészetről kialakított képét. Meg aztán keleti nép is volnánk eredet szerint: minden bizonnyal volt naív époszunk, ha nem is maradt fenn. Mesélő, hőskölteményeket teremtő népek mai fiai is a mesét, a sztorit igénylik elsősorban a verstől, történetet, csak éppen „rímekbe szedve”. Mert a rímet a vers elsődleges kritériumának tartják. A „megversel” kifejezést egyenértékűnek érzik a „rímbe szed” kifejezéssel. A költőket mély tisztelettel övezik, de maguk közt vállveregető kedélyességgel „rímfaragóknak”, „rímkovácsoknak” mondják őket. Szerintük attól vers a vers, hogy szépen rímel. Részben igazuk van: a rím fontos eleme a költészet épületének. De csak meghatározott típusú épületeknek lehet nélkülözhetetlen eleme. Egy távfűtéssel ellátott ház tetején fölösleges a kémény, a kályhával vagy kandallóval fűtött házak tetején viszont elengedhetetlen. Nem tudják, hogy nem minden vers szerkezeti törvényei teszik szükségessé a rímelést, mert nem a rímek miatt vers a vers, hanem azért, mert képi beszéd. A költő nem elmagyarázni, hanem láttatni igyekszik a gondolatait — s ha ez sikerül neki a hasonlatok, metaforák, valamint egyéb megjelenítő eszközök segítségével, akkor verset produkált, akár rímel az a produktum, akár nem. Verses — s csakis rímeiden verses — krónikát ismernek el tehát költészetnek manapság is az egyszerű falusi emberek. És szigorúan megpirongatják a költőt, ha „rajtafogják" a „hazugságon”. Saját falumban voltam egyszer író—olvasó találkozón. Az egyik volt iskolatársam elsőnek kért szót néhány költeményem elhangzása után: — Ferke, legalább engem ne csapj be a verseidben. — Már miért csapnálak be ? — Ott laktam mellettetek, szomszédok voltunk és láttam, hogy a disznókat sosem a húgod etette, hanem rendszerint az öcséd. — Miért fontos ez most? — Mert az imént elhangzott versedben ez áll a húgodról, hogy „lat malac-etetéstől, odahagyja a konyhát, hol füfstök szürkeszínű nagykendőjükbe vonnák”. Diadallal ült le. úgy érezte, megfogott Nem volt könnyű válaszolni neki. Nehéz volt megértetni azt, amire csak sok-sok olvasás után jön rá az ember: hogy a művészi igazság a típusban érvényes, az egyedekben sokszor nem egészen. A kishúgom — azzal, hogy vers lett belőle — egyben minden városba menekülő falusi kislány jegyeinek, tulajdonságainak a hordozójává vált. Értetlenek még — de már nagyon érdeklődők. Mindig tiszta, jóindulatú és jóhiszemű várakozással jönnek el az író—olvasó találkozóra. És mindig odaadó, szinte áhita- tos a figyelmük. Csönd van, amíg verset mondok vagy beszélek, illetve nem is csönd az már, inkább feszült egyetértés. Az ő csöndjükre egyszerűen nincsenek szavaim. Lehet figyelni lélegzetvisszafojtva, a csönd lehet rezzenéstelen, szegetlen, egytömbű, lehet olyan csöndes a csönd, hogy benne a légyzümmögés repülőbéíregésnek hangzik. De az ő csöndjüket jelzővel egyszerűen lehetetlen minősíteni. S a Beigazolódásra szomjas, bátorításra váró lelkek moccanatlan figyelme a legszebb honorárium az író számára. Tudom, az irodalom hatását nem lehet lemérni. Az ő csöndjük azonban egy kicsit méri a mérhetetlent, a hatás közvetlennek mutatja egy pillanatra magát — s kiváltóját szinte elszédíti ezzel. Ezért járok szívesen író-olvasó találkozókra, ezért a szédületért. Évente száz-százötvenet is vállalok. Mert ha a publikum csak egyetlen verssornyi „fertőzést” kap az emberhez méltó indulatokból — már megérte elutazni az ország legtávolabbi községébe is. A zért, hogy olyan mértékben lehessünk emberek egyszer, amilyen mértékben csak lehetséges. Baranyi Ferenc Nagy, lázas szeme csillogott a szemüvege alatt, a napfény az arcára verődött. Hájas testére tapadt az ing. A házigazdának nem tetszett a könyv. — Talán szociológiai művet vennék — jegyezte meg fanyalogva. Varga Lajos: Sarolta Amália vétke Ó, te kis igényes — mérgelődött magában az ügynök. Walter Dezsőn nem fogsz ki. Mindjárt megkeresem a Magányos tömeget. Attól akár össze is csinálhatod magadat. Te szemtelen égimeszelő, bumfordi Don Quijote. Kirakta az asztalra az ösz- szes könyvet, a Magányos tömeget azonban nem találta. No, szépen állok — morfondírozott, és a másik táska után nyúlt. — Évike! — kiáltotta Don Quijote a konyha felé, ahonnét hangok szűrődtek ki. Walter Dezső lóba közé fogta a behemót, hasas táskát, lehajolt, és idegesen matatott benne. — A Magányos tömeget ajánlom önnek — szólt a férfinak. Amikor fölpillantott, észrevette Don Quijote feleségét. Kétéves körüli, szőke fiúcskával lépett be a szobába. Az ügynök fölpillantott a nőre, a hátán végigfutott a hideg, kissé megszédült, mert a nő Hajnal Éva volt. Don Quijote felesége rögtön felismerte Walter Dezsőt. Arca alig rezdült, csak barna szeme nyílt a szokottnál kerekebbre. Te pócsi Szűz Mária — hü- ledezett Walter Dezső. — Kellett nekem idejönni? — Évike, az ügynök úr nagyon ajánlja ezt a könyvet — mondta a férfi a feleségének, s közben a már asztalon lévő Magányos tömegre mutatott. Walter Dezső fölpattant, kezet nyújtott az asszonynak. A nevét motyogta, és ismét leroskadt a fotelba. Hajnal Éva oly közel állt hozzá, hogy érezte testének illatát. Elég volt egy pillantás, hogy 1978. július 9. o KM VASÁRNAPI MELLÉKLET W alter Dezső maga mellé ejtette a két nehéz bőrtáskát és leroskadt a fotelba. Zsebkendőjével tö- rülgette izzadt homlokát, kör- bejártatta tekintetét a szobában. A falon a piros subaszőnyeg hasonlított a Naphoz, a kék heverő Noé bárkájához. Ez a hasonlat aközben villant át Walter Dezső agyán, míg a fiatal férfi nyomában haladt az előszobától a fotelig. — Nézze, ügynök úr, most nincs pénzem könyvvásárláshoz — mondta a magas, vézna férfi Walter Dezsőnek, miután leült az ügynökkel szemközti fotelba. Várj csak apuskám, meg- puhítlak — heherészett az ügynök. Mit képzelsz, ezért másztam fel a negyedik emeletre? A nyomorult lift sem működik nálatok. — Nem baj kérem, velem pénz nélkül is lehet vásárt csinálni — válaszolt elmésen Walter Dezső és kacagott. — Félévi vagy egyévi részlet lehetséges. Az izzadtságcseppektől átitatott zsebkendőjét a nadrágzsebébe gyömöszölte, és az egyik hasas táskában lévő könyvcsomó után nyúlt. — A Művészetről mindenkinek, tessék uram — tolta oda a vézna férfi elé a zöld színű kötésben lévő könyvet Walter Dezső.
