Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET És ne higgye, hogy ez a révészkedés valami nagy áldozat tőlem. Háromszor fordulok, az körülbelül három kilométer, annyit még úgyis lehúztam volna ma. — Tréningben van? — kérdezte a szőke, csak épp hogy mondjon valamit. A férfi belehúzott és visz- szaszólt. — öntréningben. Maga el sem tudja képzelni, hogy az ember a sportot önmagáért csinálja? Gondolkozzon csak ezen: úgy fokozni a teljesítményt, hogy nincs edző, nincs közönség, nincsenek ellenfelek, nincs kalóriapénz és nincs érem, csak maga a sport. Na, viszontlátásra. A lány a folyó közepén megszólalt. — Fizetni nem tudunk. — Ha azt hiszi, hogy pénzért csinálom ezt a komplex szállítmányozást, akár visz- sza is fordulhatok. A lány hallgatott. Kezét a vízbe lógatva nézte a folyó testébe vájódó öt palaszürke barázdát, és a peremükön már pirosán megcsillanó napfényt. A túlsó parton kilépve, várakozóan nézett a férfira. Az benyúlt a deck alá'" öngyújtót és cigarettát kotort elő, a lány felé dobta. — Hogy el ne unja magát, amíg visszajövök. Melyiküket hozzam? — A lány vállat vont. — Szóval mindegy? Rendben van. A második fordulóra a szakállast vitte át. A hosszú fiú gömyedten ült az első ülésen, bocskora madzagra kötve lógott a nyakában. Valami végeláthatatlan, szöveg nélküli dallamot fütyürészett egész idő alatt. A férfi félúton feljebb igazította a kajak orrát és megszólalt. — Maga sem sokkal beszédesebb, mint a barátnőjük. A szakállas olyan hirtelen mozdulattal fordult hátra, hogy a kajak megbillent. — Ne ugráljon, a keservit! Mindenáron fel akar fordíta- ti? — A szakállas tovább fütyürészett, a férfi csendesen hozzátette: — Ha van hozzá kedve, megtanítom az eszkimófordulóra, de ahhoz ötliteres tüdő kell. A fiú abbahagyta a fütyü- részést. — Mennyit keres maga havonta? — Mért érdekli? — Nem érdekel. Csak a társalgás kedvéért kérdeztem. Engem a pénz nem érdekel. — Mi érdekli? A fiú tovább fütyülte a magáét ott, ahol abbahagyta. Fütyült egészen a túlsó partig. A lány térdig vízben állva várta őket. S ahogy a szakállas kiszállt, magától értetődően beült a kajakba. A szakállas úgy nézett utánuk, mint aki nem érti még, de akiben már lassan-lassan kezd felderengeni valami... Kilencven számból ötöt eltalálni, ez a lottó... De valami ilyesmi... — Miért ült vissza a kajakba? — kérdezte a férfi. A lány nem felelt. A férfi folytatta. — Mondja, szereti a találós meséket? Hogy lehet négy embert úgy párosítani, hogy az összes lehetséges esetek közül kettő ne jöjjön létre? — A lány még mindig hallgatott. — Azt hiszem, a barátai megnyugodtak egy kicsit. — A lány mozdulatlanul ült, és most már a férfi is hallgatott. A szőke egy kicsit idegesen toporgott a víz szélén. — Ennyire szeretsz kajakozni? — Ülj be már. — mondta a lány. A Nap korongját már csak a sugártörés emelte a horizont fölé, mikor a férfi újra visszatért az innenső parton magányosan várakozó lányhoz. A parti erdősáv árnyékot vetett a vízre — mintha grafittal satírozták volna be a tükörsima felület szélét. Távolról kotrógép dohogása hallatszott, a vonólánc sírva futott a vezetőkerék vájatábán, aztán csend lett. A lány összeborzongott, és a déli szél — mintha csak erre várt volna — hirtelen feltámadt, apró hegyes hullámokat szaggatva fel a folyó tükréből. — Szóval ismeri a csali mesét. — mondta a férfi csendesen. — A halásznak át kell vinnie a túlsó partra a farkast, a kecskét meg a káposztát. Sem a farkas, sem a káposzta nem maradhat egyedül a kecskével. A lány idegesen felnevetett. — Szóval én volnék a kecske? — És én a halász. — Es mi a mese vége? A férfi kilépett a kajakból, beledugta a lapátot, két karral átölelte a könnyű alkotmányt, és kitette a partra. A lány néhány másodpercig szótlanul nézte a férfit, ahogyan felfelé halad a fák között az alkonyatban, azután elindult utána. Kati útja. Jánkmajtison még sokan emlékeznek Torma Gyula erdész tündérszép lányára, Katira. Szerette a természetet, rótta az utakat a jánki erdőben, reggeltől napestig. Addig-addig járta a puhaföldű ösvényeket, amíg egy szép napon úgy emlegették a Tapolnok folyása felé eső vidéket: Kati útja. Katiból Kati néni lett. A fiatal fák megtestesedtek. Az öregek megroppantak, elborultak. A táj mégis változatlan. Az erdőszéli pocsolyában disznó hempereg, s vadmalac csülkének nyoma vezet át a lápos részen. Arrébb az őz szívalakú patanyoma olyan, mint sorbaírt szerelmi üzenet. Az embermagas csalán között ott kúszik a vipera, furcsamód barátságot kötve a nedves erdővel. Itt-ott feltör a földből a sás, és vízinövény buzogánya övezi a csatorna szélét. Errefelé ha a nap süt, akkor is sötét van. Sűrű az erdő, a kocsányos tölgy lombja alatt áll a pára. Okosan nevelték itten a fát. Kalap nélkül, subában — ahogy az erdészek mondják. Égre nyitottan, oldalról védetten. Nincsen olyan nyár, hogy felszikkadna a jánki erdő földje, trópusi klíma szorítja a mellett. Korhadó rönkre ülök, és hallgatom a déli neszeket. Madárszabadság. Odabátorkodik a rózsabokorra a gesztenyebarna ökörszem. Nézeget, s közben víg dalra fakad. Fönn a magasban kék vércse szitál, arrébb vörös társa vadászik. A kék szalakóta bátran felénkszáll, s fészkében még a szarka sem riadoz. Holló is van erre, ritka, védett madár. De nicsak, ott egy csuszka tűnik fel, figyel, s máris csőrében a zsákmány. Az erdőszél felől gébics közelít, ügyet sem vet most a dolmányos varjúra. De mi köröz ott fenn? Egerészölyv az. Szinte megáll a légben, majd mint zuhanóbombázó csap le a földre, hol biztos pocok lapult. Majd a legszebben ívelt szárnyú madár, a kabasólyom bukkan elő, mint vitorlás gép, suhan át az erdő fölött. Szabadok, mint a madarak — fut végig a gondolat, s az örök Ikarusz égbevágyódásá- val karommal próbálom, sikerül-e elszakadni a földtől. Dp ekkor keserves madársírás veri fel a csendet. Valahol valaki fészket rabolt. A harc zaja máris elűzi a szabadságról alkotott eszményi képet. A harc ott is folyik, elkeseredetten. Az énekesmadár, aki karbantartja az erdőt, tápláléka a ragadozó madárnak. Lehetősége mindnek behatárolt, addig terjed csupán, ameddig a hivatása engedi. Rend szabályozza a tettek szabadságát, áthághatatlan szabályok sora. Ki repülni tud, sem szállhat az égig, aki énekel, annak is dolgoznia kell, s ha napra ború jön, szél s eső a fészkeket sem kíméli. Jó és rossz. Mellém telepszik ösvényeken társam és vezetőm, Bagdi Károly, az erdész. Fiatalember, akit lelkesít az erdő. Mondom neki: jó dolga van, hiszen erdeje nagyrészben védett, s nem kell irtani azt, ami évtizedekig nő érett fává. Szó szót követ, s a viszonylagos jó és rossz megannyi példája kel életre. Jó erdő, mondja itten az erdész, s boldog, mert egyre ősibb szépségben formálódik egykori lápon a táj. Rossz erdő — mondja az, aki kitermel, kevés a fa, ami vágásra érett, rossz az út, szállítani nem lehet. Szépek o lepkék — mondom, s kezem fejére nézek, hol megült az aranyfarú pille. Rosszak a lepkék, így Bagdi, s máris sorolja, mennyi a hernyó. Pusztít az aranyfarú és a gyapjas pille, a gyűrűslepke. S merre a hernyók elvonulnak, a jánki erdőben fehérre kopik az ág. Jó, hogy van vad, hiszen nélkülük nem lehet erdő. De rossz, hogy a vadásztársaság érdeke más, mint az erdészé. A kitett méreg nemcsak dú- vadat írt. A mérgezett tojástól hasznos madár is pusztul. A rapickodó, az orvvadász a védett állatra is lő, hiszen a kitömött trófea kétes dicsősége sokak rangjelzője máma. Jó, hogy erre bőven van víz, éltetője a vadnak. Rossz a sok pangó víz — így az erdész, hiszen ültetni új fát nem lehet tőle. Jó, ha hasznot hajt az erdő, rossz, ha felsír a vadat űző fűrész. Jó, ha megmarad a kis fa, de rossz, ha télen lerágja az őz. Soroljuk így is, úgy is az érvet. Három-négyszáz hektárnyi zöldbe kényszerült érdek és ellentét sűrű szövevényét. A harcot a létért, a jót és a rosszat. Közben töprengek, üssem-e agyon kezemen a pillét? Borzvárak. Átvágunk egy zsombékoson. Majd kúszunk a gallyak között. Arcunkat, karunkat már hólyagosra csípte a csalán. Az erdőszéltől valamivel beljebb régirégi időkben vágott fák tus- kóinak nyoma. Rajtuk vastagon ül már a föld, némelyikből bokor is sarjadt. Ugrás, huppanás, karcolások a bőrön. És a trópusi erdő milliárdnyi szúnyogja kísér, csípve. Egyszerre csak a fák kérgén világos karcolások. Karmok nyoma, egymás mellett. Néhol egészen elkopott már a kéreg, kivillan a fa húsa alóla. Itt vagyunk a borzak birodalmában. Kotorékok, várak állanak sűrűn egymáshoz. Üregek, melyeken be- szuszakolódik a tíz kilónál is súlyosabb állat. Aztán friss nyom, az éjjel itt ásott a borz. Csendben várunk, de nem mozdul. Fél, hang s szag riasztja. Hogy hányán vannak? Tizen? Százan? A várak némák. Megtévesztő járatok cselezik ki a számolni akarót. A karmok nyoma sem ad útmutatást. De ahogy nézem a várfalak, tornyok, kapuk, árkok erődrendszerét, egyszerre megkedvelem ezeket a csíkos állatokat. A legtisztábbak, kik minden reggel takarítanak a kotorékban. Ha elfoglalják a róka lakását, első, hogy messzire szállítják abból a csontot, a szőrt, a maradványt. Dolgoznak szorgosan, készülnek a téli pihenőre, testükön gyűjtik a zsírt, az éltetőt, s meleget adót. Zavartalan életet nyújt nekik a jánki erdő. Hegyes orrukkal gyanakodva szimatolnak, s nem kell ijedezni, nem jön a kutya, mely hajtja üregéből. Váruk helyét el nem árulom. Ha valaki mégis megtalálja, lakóikban barátomat tisztelje. Pokolkínja. Így nevezik a részt, melyet a fénykép is mutat. Pedig szép, szerfölött gyönyörű. A rudaserdő fái sorolnak erre, dús növényzet nő a fák alatt. A nyiladék végén bevilágít a fény, s puha tappancsokon osonó szél virágok mézillatát hozza. Ilyen lenne a pokol? Mindez talán csábít a kárhozatra? Vagy minden szépség magában hardja a szenvedést és kínt? Keresem a pokol ördögeit, de csak a gyilkos dolmányost és a szarkát találom. Igaz, meleg az van, de nem perzselő, inkább fullasztó. Talán csak a láb érzi a lefelé húzó ingoványt. Ettől lehet a pokol kínja ez a vidék. Igen, a süppedő zöldrengeteg alatt van a dolgok nyitja. Ott, ahol a fekete agyagréteg húzódik, s nem engedi tovább a vizet. Szinte mozog a talaj a lábak alatt. Itt nem bírt terhével, a fával az ökör. Beleroppant a ló. Csak az ember küzdött, poklok kínjával. S ezernyi szitok, átok, káromolás után keresztelték pokolnak azt, ami úgy tűnik, maga a földi mennyország. Kalapot kell emelni az egykori névtelen névadó előtt Mért is tudott a szép e csodás varázslatában is őszinte maradni, s munkája kínjáról már el nem múló bizonyítékot hagyni örökül. Szilárdnak látszó rönk pőrlik el lábam alatt. A tölgyek közül rothadás szagát hozza a szél. Viaszvirágnak látom a sárga, lila, kék csészéket Meggyűlölöm a csalánt. Dühhel verem agyon a szúnyogot. Ha puskám volna, lőném a szarkát. Csendes átkozódás- sal hallgatom, mint cuppan cipőm két zsombék között. Nyakamról letörlöm a csípős izzadtságot. Próbálom, mit érezhetett az egykor itt dolgozó ember. Sikertelenül. A messzi múltakat megszépíti az idő. Kisétálunk az erdőből. Szélén fut a sin, füttyent rajta a vonat. Nagyot lélegzünk a friss levegőből. Menni kell, bár visszahív a Pokolkínja, Kati útja, az egész jánki erdő. A tenyérnyi táj, erdő, mely szinte kényszerít, hogy általa is okosodjék az ember. Csábító a tanító természet. Borget Lajos tm, július m A jánki erdő Weöres Sándor: Eörsi István: Vásári népballada Állati „Olyan állati vagy ilyenkor” s nézi a testemet — vérrel telve tűnődöm: angyalnak lenni jó lehet. Angyalnak vagy szeráfnak, ki csak kardját vonja ki, lángpallosa fölállhat, mégsem lesz állati. Szegény állati testem, miközben megfeszül, szemének kék fényétől megszégyenül. Magába visszabújna, boldog, kit ólja véd, de nem bírja nem kérni újra királyi eledelét. „Olyan állati vagy ilyenkor” — de tudom, míg működök: leszek még éteri szellem a kispárnája fölött. Legyezgeti a szárnyam, hűvös, mennyei nesz, s átszellemül az ágyban, ha netán állati lesz. Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Bajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Bajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. — Fáró Bajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet.
