Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

1978. július 30. kelet-magyarorszag 3 Á népgazdaság fejével E sztendőnként félmil­lió dollár kiadását te­szi elkerülhetővé az a találmány, amelynek hasznosítását a közelmúlt­ban kezdte meg patinás üveggyáraink egyike. A barna színű, úgynevezett cseppentős gyógyszeres üve­geket eddig külföldről kel­lett megvásárolni. A szaba­dalmat kapott eljárás mó­dot nyújt a szükségletek hazai termelésből történő kielégítésére, jobb minősé­gű árut kínál, s a tervek szerint kivitelre is jut a gyártandó mennyiségből. A példa nem világrengető, ám igencsak szemléletes, szinte kapcsolási rajzként mutat­ja, miként találkozik össze az egyéni érdekeltség — így a feltalálóké — a csoporté­val, tehát a gyáréval — ahol az új termék bel- és külföl­di értékesítése az átlagos­nál jobb hasznot ígér —, s e kettő a népgazdaságéval, az ésszerű importtakaré­kossággal. Kézenfekvőnek látszik a következtetés: ez így természetes. Elvben igen. A gyakorlatban azon­ban könnyen megtörténhe­tett volna, az érdekeltek egyike húz a vállán, s azt mondja, sok a bíbelődés az újdonsággal, hagyjuk tehát, anélkül is elfogadható szin­tet ér el a gyár termékeinek jövedelmezősége. Meghökkentő, de koránt­sem ritka magatartás az ilyen. Elsikkad a népgazda­ság érdekeltsége, mert ér­vényesítésének köre bezá- ratlan; gyakran a puszta belátáson múlik, összekap­csolódik-e a többféle érde­keltség. Az idézett esetben ez létrejött, ám botorság lenne azt hinni, valameny- nyi ügyben így történik ez. Beérve az utalással: a nép­gazdaságnak fontos érde­keltsége fűződik ahhoz, hogy egy-egy ilyen beruházás költsége minél kisebb le­gyen, s a befektetett forin­tok gyorsan megtérüljenek. A tervező viszont — java­dalmazása a kellő kulcsszá­mok alapján a beruházási költség bizonyos százaléka — akkor jut nagyobb jöve­delemhez, ha az új létesít­mény sokba kerül, s az üze­meltető érdekeltsége sem megfelelő abban, hogy a pénz hamar kamatozni kezdjen. Igencsak téves irányban keresendők a megoldás után, ha különféle admi­nisztratív rendelkezéseket sürgetve vélnénk elérni azt. Rendelkezésekben nincs hi­ány! Csakhogy sokféle gya­korlati ismeret bizonyította és bizonyítja, a népgazda­sági feladatokat megértő, s az ilyen érdekeknek utat nyitó szemlélet- és cselek­vési mód nem érhető el másként, mint a közgazda- sági és jogi szabályozás ösz- szehangoltságával, a tuda­tosság és az érdekeltség öt­vözésével, azaz erkölcsi, anyagi korlátokkal és ösz­tönzőkkel. E két utóbbi ugyanis semmiféle ellent­mondást nem rejt magában, egyik a másiknak kiegészí­tője, s olyannyira az, hogy annak híján nem teljesíthe­ti rendeltetését. A gond ép­pen az, hogy hol az egyik, hol a másik elem halvá­nyul el, s ez megbontja az érdekek harmóniáját, tév­útra taszítja a termelőket. Minden tonna megtakarí­tott kőolaj száz dollár ki­adásától mentesíti a nép­gazdaságot. Ennek a tény­nek az ismeretében már érthetővé válik, a legutóbbi években miért támogatta esztendőnként 200—300 mil­lió forinttal az állam azokat a rekonstrukciós jellegű be­ruházásokat, melyek az energiafelhasználás éssze­rűsítését — a fajlagos ener­giaigény mérséklését — is magukba foglalták. A nép­gazdaság devizát takarít meg — vagy használhat fel más, hatékonyabb célokra, például gépvásárlásra —, a vállalat pedig, mert hajlan­dó volt a népgazdaság fe­jével gondolkozni, állami támogatást kaphat a fejlesz­téshez, amihez esetleg más­különben nem lett volna elegendő pénze, de ha volt is, így a rekonstrukció ol­csóbb. S nemcsak ennyi a haszon, hiszen mérséklőd­nek a kisebb energiaigény következtében a termékegy­ségre jutó költségek; az áru versenyképesebb áron kerülhet forgalomba. En­nek ellenére a termelők nem tülekednek ezért a támoga­tásért. Könnyen lehet, úgy vélik, lényegében mindegy, az egyetlen gazda, a társada­lom melyik zsebéből melyik másikba rakja át a forin­tot, a devizát, ám az élet már sokszor bizonyította, e képletes zsebek szerepe ko­rántsem azonos! Hatalmas, minőségi különbség van például a jó célok elérését ösztönző támogatások, s a gyatra munkát ellensúlyozó hozzájárulások között, bár egyik is, másik is forint, ugyanabból a zsebből ki­emelve, ám nem ugyanab­ba beletéve. Ha tehát az ál­lam nevében eljáró közpon­ti irányítás azt mondja — mint teszi ezt most —, mérsékli a támogatásokat, nem hajlandó átvállalni az eredmény nélküli munka következményeit, akkor népgazdasági célokat szol­gál, ám úgy, hogy egyben a termelőhelyek közösségei­nek érintett csoportjait is, igaz, kényszerűen, de lépni készteti. Sokféle hiedelem, naiv bizakodás tapad a népgaz­dasági szemlélet helyi ér­vényesítésének mai gyakor­latához. Vannak, akik az adminisztratív rendelkezé­sekre esküsznek, mások a gazdasági ösztönzést tart­ják mindenhatónak, s akad­nak, akik úgy vélik, hatá­sosabbá kell tenni a meg­győzést, a felvilágosítást. A valóság az, hogy a népgaz­dasági szemléletet nem az említett — s a hozzájuk kapcsolódó más — tényezők egymástól független érvé­nyesítése erősíti, hanem a társadalmi és gazdasági környezet egészének formá­lódása. N em illúziókat keli ker­getni tehát, hanem kö­vetkezetesen keres­ni azokat a módszereket és eszközöket, melyek megbíz­ható, szilárd, hosszú távon is alkalmas alapot kínálnak a különféle érdekek egyez­tetéséhez. A tökéletes har­mónia persze elérhetetlen, mivel az élet annyira válto­zatos, s olyan gyorsan* mu­tat fel új vonásokat. Még­is, a harmónia megközelíté­se nem reménytelen. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a központi irányítás jól érzékelje mindazt, ami döntései nyomán a termelő­helyeken bekövetkezik, s hogy a vállalat erkölcsi kö­telezettségei mellett anyagi érdekeltségét is világosan lássa, amikor a népgazda­ság fejével mer és akar gondolkozni. Ma a gazda­ság mindkét szintjén még gyakoriak a homályba ve­sző részletek, ezért gyakori az is, hogy a népgazdaság érdekének érvényesítése elvi követelmény, jó kíván­ság marad. V. T. A lakatosműhely előtti placcon összeszerelt alagút- zsalu áll. Közepén egy ösz- szekötő fémrúd autóvolán­hoz hasonló korongján gug­goló fiatalember egyengeti az összeszereléskor keletke­zett hullámokat. — ő Nagy Miklós, az egyik volt tanulónk — mutatja be Holló István brigádvezető. Míg Schmidt Jánost. a másik ifjú szakmunkást ke­resi, Miklóssal a vizsga iz­galmairól beszélünk. Á legnehezebb vizsga — Az írásbeli volt a leg­nehezebb. Szakmából, anyag- ismeretből, szakrajzból, szakszámtanból volt írásbe­li, munkásvédelemből és tár­sadalmi ismeretből szóbeli, gyakorlatból pedig egy füg­gesztőtartót kellett készíteni. Jelesre sikerült. Szakrajzból csak négyest kaptam. Otthon is nagy volt az öröm. Haza­megyek, kérdik: na hogy si­került? Megbuktam — mon­dom — de nem hitték el a szüleim. — Én négyesre vizsgáz­tam — kapcsolódik a beszél­getésbe Schmidt János. — Úgy beszéltük meg Miklós­sal, hogy ha bejövünk, azt mondjuk majd a srácoknak, hogy elvágtak bennünket, de nem sikerült. Mire bejöt­tünk, már tudták, hogy jól vizsgáztunk, csak azt nem, hogy milyen az eredmény. Az oklevélosztás július 6- án volt, de a két új szak­munkás már 3-án munkába állt. — Amikor a szóbeli meg­volt, megkaptuk a munka­könyvét. Bejöttünk, átadtuk a munkaügyön, eszünkbe sem jutott, hogy esetleg nincs is ránk szükség. Kaptunk néhány lapot, amit ki kellett tölteni, aztán megegyeztünk a fizetésben. Jancsi 11 forin­tos órabért kapott, én 11,20- at — mondja Nagy Miklós. — Az a helyzet, hogy a szakmunkás-bizonyítványt szerzett lakatosok bérét 11 forinttól 12,90-ig lehet meg­állapítani — mondja Schmidt János. — Mi nem azért kap­tuk az alsó határt, mert elé­gedetlenek velünk, hanem mert a tavaly szabadult fiúk kevesebbet kaptak, mostan­ra érték el a 11,40—11,50-et és igazságtalan lenne, ha mi is annyit vagy esetleg még többet kapnánk. Szóval elé­gedettek vagyunk. Én eddig 730 forintot kaptam havon­ta, most meg kétezren felül vihejek haza és 17 éves va­gyok. Eljött huszonhatodika... Ha lassan is, de elérkezett huszonhatodika, amikor Nagy Miklós és Schmidt Já­nos először írhatta alá az igazi bérjegyzéket. Mindket­ten 1100 forint előleget kap­tak. — Még nem sokat töp­rengtem rajta, hogy mit kez­dek a pénzzel — mondja Miklós —, de azt hiszem egy magnóra fogom félrerakni. — Én hazaadom, most nagy szükség van rá — mondja János — mert ép­pen házat építünk. Igaz, ke­res édesapám is, édesanyám is, de a ház nagyon sokba van. Ha majd minden kész lesz, akkor talán én is gyűj­tök valamire. Persze azért takarékoskodunk is, mind­kettőnknek van ifjúsági ta­karékbetétünk már három éve. Eddig csak száz forint­tal szálltunk be, most meg­emeljük 3, vagy négyszáz fo­rinttal. — Eddig a pénzről beszél­tünk, pedig biztos jobban érdekelné, ha a munkáról «mondanánk el a vélemé­nyünket — szól közbe Nagy Miklós. — Szóval amikor a bizonyítvánnyal a kezünk­ben a vizsga után először bejöttünk, jólesett a gratu­láció. Odamentünk a brigád­vezetőhöz, aztán mondtuk, hogy szeretnénk a brigádba visszajönni. Novemberben kerültünk a Holló-brigádba, azóta megszerettük őket. Azt mondja erre, hogy hát előtte is megmondta már, megtar­tanak bennünket, ezek sze­rint csak elégedett lehet a munkánkkal. — Nem tudom más válla­latnál hogy van, de mi azt hiszem irigylésre méltó hely­zetben vagyunk — folytatja a beszélgetést Schmidt János. — Megismertük a brigádot, megismertük a munkát, meg­ismertek bennünket, tudják mit lehet r^nk bízni és ez jó érzés. Amikor megkap­tuk a szakmunkás oklevelet, este lefekvés után elgondol­kodtam: most más ember lettem? Mi változik meg hol­naptól körülöttem? Csak annyi, hogy eddig ösztöndí­jat kaptam, ezután meg ugyanazért a munkáért fi­zetést adnak? Tulajdonkép­pen ma sem tudom a választ, hiszen az oklevél nem egy választóvonal. De azért csak nőtt valamit az ember ázsió­ja, csak olyan ez a papír, ami mindig biztos kenyeret jelent. Olyasmi ez, amitől megnő az ember önbecsülé­se, szilárdabb lesz a lába alatt a talaj. — A mi családunkban én vagyok az első szakmunkás — folytatja a gondolatot Nagy Miklós — és kimon­datlanul is büszkék ezért a szüleim. Itt bent sem beszé­lünk mi ilyesmiről, de az, hogy komolyabb munkát bíz­nak ránk, hogy ma már, ha valamit rosszul csinálok, azért nem a mesterem, ha- hanem én vagyok a felelős, ez felelősséget, rangot is je­lent. Persze a pénz sem utol­só dolog . .. Koccintás a Jerevánban A két fiatal szakmunkás ismét munkához lát. Az ifjú apákat keresem, mondják, hogy Albert Sándor beteg, de Pányiszkó bent van, együtt tartották a névadót. — Nagyon jól sikerült. A vállalattól 12 dolgozó gyere­kének volt a névadója. Ami­kor vége lett, Albertéknál ünnepeltük meg egy pár üveg sör mellett. A beszélgetést a 100 ton­nás présgép szakítja félbe. Olyan hangja van, hogy nem lehet érteni egymás szavát. Pányiszkó György füzetet vesz elő, aztán írja a be­jegyzést: valamit tenni kel­lene, hogy csökkenjen a fül­siketítő zaj. A füzetben már van néhány bejegyzés. Az emelődaru kapcsolójáról hi­ányzik a kábelburkolás, az egyik dolgozó oxigénfelsze­relésén rossz a feszmérő óra, a File-brigád kapcsolószek­rényéről hiányzik a lakat... Pányiszkó György a brigád munkavédelmi' felelőse írta ezeket a sorokat, s a javítás ilyenkor nem marad el. Júliusban az átlagostól is kevesebb volt a brigád éle­tében az esemény. Elkészült 25 alagútzsalu, Nagy József két hét szabadsága alatt le- parkettázta, fényezte egyik szobáját, a két ifjú szak­munkás megkapta élete első fizetését, a múlt szombaton a Jerevánban koccintottak arra, hogy ők nyerték a baj­nokságot a kispályás foci­ban, most szombaton pedig a cipőgyári KISZ-klubban vet­tek részt ismerkedési esten. A jövő hónapban brigádgyű­lést terveznek, akkor dönte­nek majd a két fiatal felvé­teléről. De erről majd au­gusztusban ... Balogh József Kútgém a darázshoz ** *** A Tisza-parti községben az új vízmű avatása­kor dologidő volt, a tanácselnök ünnepi beszédét mégis több mint százan hall­gatták végig. Egy mondat a beszédből: „Ez a hálózat alaposan megváltoztatja köz­ségünk életét”. Az egyik csa­lád élete valóban alaposan és kedvezően megváltozott, de a vezetékes víz ellentétet is hozott... A régi „kétvégű” ház pa­rányi ablakát ikerablakkal cserélték ki. Kőport és új színt kapott a ház külseje, a fiatal házaspár egy szobával, egy konyhával és egy fürdő­szobával is megtoldotta a ház egyik végét. Nyár ele­jén hurrá kiáltás hangzott fel, amikor a fürdőszoba csapjából folyni kezdett a még rozsdabarna víz. Tetéz­te a család örömét, hogy az egyik utcai kifolyót éppen az öregek kerítése előtt he­lyezték el. A konfliktus ak­kor kezdődött, amikor a fia­talok elhatározták a garázs építését. Egy este a fiatal­ember ezzel állított be az apjához — A Skodának különösen árt az időjárás, egy garázs meg kényelmesen megférne az ól végében. Kevés pénz­ből, két-három brigádtag segítségével hamar meg tud­nánk építeni. A gémeskútra már nincs szükség. Arra gondoltam, hogy az ágasból kitelne két oszlop, a gémet gerendaként használhatnánk. — Hát még mit nem! — szólt az öreg elvörösödve. — Hadd legyen itt ez a kút em­léknek. Az ágas is, a gém is jól bírja az időt. — Vagy tizenöt évvel ez­előtt két liter pálinkát ad­tam a brigádvezetőnek, egy litert meg a kerülőnek, hogy ezt az ágast választhassam — dohogott tovább. — Nagy fiú voltál, emlékezhetsz rá, mélyítettük az öreg kutat, lejjebb ástunk egy gyűrűvel. Beomlott egy üreg, Pista bá­tyádat alig tudtuk kihúzni. — Pista bátyám egy hét alatt meggyógyult, rég elfe­lejtette az ügyet. — De én, fiam, emlékezni akarok. Arra, hogy mennyit kellett cipekedni, míg a la­vórba, vagy a vályúba került a víz. Kora reggel, ha kilé­pek az udvarra, még most is a kútágason akad meg elő­ször a szemem. Ha kiásnád, nagyon hiányozna. Nélküle üres lenne az udvar. — Tudja apám, hogy mi­lyen drága a faanyag a TÜZÉP-en, kis méretű tég­lát meg nem is lehet kapni. Ha szétbontjuk a kutat, vagy ezer forinttal olcsóbb lesz a garázs. Most minden fillérre szükségünk van. A fiú jó éjszakát kívánt és betette maga mögött az aj­tót. Amikor az udvarra lé­pett, akkor hallotta bentről az elnyújtott kiáltást: „Neem!” E gy szombat délután az öreg a háztájiból ér­kezett, kapa volt a vállán. Amikor belépett a kapun, földbe gyökerezett a lába, mert üresnek találta az udvart. Négjf férfi sürgölő­dött az ól végében, az ágas meg ott feküdt ketté fűré­szelve. A kapát leejtette a válláról, kicsoszogott a ház előtti kifolyóhoz és a veze­tékes vízzel jól átitatta a zsebkendőjét. Aztán leült a kispadra, derekát nekitá­masztotta a kerítésnek, s a vizes zsebkendőt rányomta a homlokára. Nábrádi Lajos Markovics Mihály Schmidt János Nagy Miklós f brigád 1 éve Az ember ázsiója Június végén, amikor beszámoltunk a „Fémmunkás” Vállalat Petőfi Sándor Szocialista Brigádjának munkájáról, még javában tartott a hajrá, hogy elkészüljön a kiszabott „penzum”, a húsz alagútzsalu, mert úgy tudták, ettől is fSgg a féléves terv teljesítése. Azokban a napokban izgultak két fiúért is akik a szakmunkás-bizonyítványért izzadtak három napon át, két brigádtag pedig gyermeke névadójára készült, amely július 2-án volt a városi tanácson. Mi történt azóta? — erről beszélnek most Holló István brigádjának tagjai, akik­nek munkáját egész évben figyelemmel kísérjük.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents