Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

1978. július 16. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Egyszerűség „A fejlődés, az előttünk álló feladatok megkívánják, hogy a kádermunka az ed­diginél is nagyobb figyelmet kapjon.** (Az MSZMP KB 1978. április 19—20-i hatá- rozatából.) M arx Károly egyszer — mai fogalmaink szerint olyan kérdez-felelek játék al­kalmából — leányával disputáivá ar­ra a kérdésre, hogy mi az édesapa által kedvelt emberi tulajdonság, így felelt: „Az egyszerűség". Egy munkásemberből lett, vezetői posztra emelt kommunistáról hallottam nemrég ezt a véleményt: „Kiemelték kö­zülünk, vezetővé tették, de ő mégis meg­maradt olyannak, amilyen azelőtt volt. Közvetlen, szerény, egyszerű most is. Épp­úgy szót tudunk vele érteni, mint az­előtt ...” Aligha illethet ennél nagyobb di­cséret kommunista vezetőt. Szerénynek lenni sokkal nehezebb akkor, amikor a si­ker, az elismerés száz és száz lehetősége csalogat, amikor kedvezőbbek az egzisz­tenciális körülmények, amikor, hogy úgy mondjuk, a vezetéssel járó „hatalom” bir­tokába jut valaki. Nehezebb, mint olyan körülmények között, amikor a kisebb be­osztás, a korlátozott anyagi lehetőségek különben is szerénységet, puritánságot pa­rancsolnak, s amikor társadalmi életünk, mindennapi munkánk szinte minden per­cét a dolgozó emberek között töltjük. Az egyszerűség a kommunisták egyik legszebb emberi tulajdonsága volt minden időben. Lenin azért volt oly szerény, köz­vetlen, azért tudta az első pillanatban megértetni magát a dolgozókkal a legne­hezebb kérdésekben is, mert azonosulni tu­dott a tömegekkel. Ö nem „leereszkedett” a munkásokhoz, a parasztokhoz, erre alig­ha volt szüksége, hiszen velük érzett min­den fájdalmukban, gondjukban, úgy járt közöttük, mint az okosabb, a tapasztaltabb testvér. S mert mindenben azonosulni tu­dott velük, ezért tudta kimondani gondola­taikat, vágyaikat, megfogalmazni céljaikat s harcba vezetni őket. Lenin és a marxizmus—leninizmus töb­bi nagyjainak, a munkásmozgalom legjobb­jainak példája arra tanít bennünket hogy a Marx által oly nagyra tartott erény, az egyszerűség, nem külsőségek fitogtatása, nem valami alkalomadtán felölelhető kel­lék, amelyben tetszelegni, népszerűséget hajszolni lehet az emberek között, hanem a néppel való teljes azonosulásból fakadó emberi magatartás. Pártunkban ma a lenini normák erősö­désével mindinkább jellemző a közvetlen, a dolgozókkal szót érteni tudó és a vélemé­nyüket mindenben kikérni akaró vezető tí­pusa. Az olyanoké, akikről — mint a be­vezetőben említett vezető esetében is — szeretettel, ragaszkodással szólnak a dol­gozók, bármilyen magas posztra állították is őket. Az az életközelség, amely ma a ve­zetőket, a kommunistákat és a dolgozó né­pet egybekapcsolja, már esztendők óta for­rása számos gazdasági, politikai sikernek. A vezető, a kommunista eszének, lel­kének oly érzékenynek kell lennie a töme­gek véleményére, hangjára, mint a szeiz­mográfnak, jelezni kell a legkisebb rezdü­léseket is. S ezt az érzékenységet csak úgy őrizheti meg, ha szüntelenül együtt él, szinte együtt lélegzik a dolgozókkal. Aligha vitathatja bárki is, hogy ma ál­talában ez a helyes emberi magatartás, munkastílus jellemzi a vezetőket, a kom­munistákat. De „kiskirályok”, a sikerekben megrészegült, a kommunista szerénységet megszegő emberek akadnak ma is. Köztük olyanok is, akik a nép soraiból származ­nak, akiket egy időben a szerénység példa­képeinek is tekinthettünk. Egyik pártbizottságunk vezető munka­társa egyszerű munkásemberből lett párt­munkás. Egy idő után olyan emberekkel vette körül magát, akiktől először ő maga óvta egyik munkatársát. Kezére játszott egyes, csak anyagi érdekeket hajhászó em­bereknek. A párt érdekeit károsítva jutta­tott nekik előnyöket, miközben a rászoru­lók ügyes-bajos dolgaival alig törődött. Végül már nyíltan is hangoztatta, hogy neki „csak az isten parancsol”. A megyei pártbizottság a közelmúltban felderítette viselt dolgait, leváltotta. Ilyen esetekben nemegyszer megesik, hogy mivel a tünetek között elsőként rend­szerint olyan dolgok jelentkeznek, mint a nagylábon élés, a fennhéjázás, a parancsol­gatás, a harc is valahogyan csupán ezek el­len a külső megnyilvánulások ellen folyik, pedig ezek lefaragásával még csak amolyan „tüneti kezelést" nyújtunk. „Az elvtárs el­bizakodott, önhitté vált, megrészegítették a sikerek” — rendszerint ilyeneket vágunk a fejéhez. De amit idejében észre kellett volna vennünk, amiért legjobban korhol­nunk kellene, az legfőképp annak a köte­léknek a meglazítása, amely őt a dolgozó tömegekhez, azok mindennapi gondjaihoz, örömeihez, munkájukhoz fűzte. Ezt kellett volna elsősorban észrevennünk, s ezt lát­va talán megelőzhettük volna a bajt. Mi más is lehetne számunkra ilyenkor a „vész­csengő”, mint a dolgozók szava, figyelmez­tetése. De hogy meglássuk, megértsük, fel­fogjuk jelzéseiket, figyelmeztetéseiket, ott kell élnünk a dolgozó tömegek között, meg kell nyerni bizalmukat. ­Régi igazság ez, tudjuk, értjük, éljük is, csak néha arról feledkezünk meg, hogy nem lehet élni akárhogyan a tömegek kö­zött. Kiemelkedni, vezetővé válni a töme­gek közül, nem „kiválást” és nem „felül­emelkedést” jelent az életmódban, hanem élreállást, és nem is a posztokat illetően. Inkább abban, hogy ismerve a dolgozók vé­leményét, törekvéseit, vágyait, céljait, a leg­érthetőbben tudjuk megfogalmazni őket a számukra legcélravezetőbb eszközöket tud­juk megmutatni azok eléréséhez. S ebben a szerénység, az egyszerűségből fakadó köz­vetlenség mindenkor is a legfőbb segítő­társunk lesz. Nálunk egy időben divat volt csupán a külsőségekben mérni a vezető emberek, a kommunisták puritánságát, avagy fenn- héjázását. Szó sincs róla, mintha nem tu­lajdonítanának jelentőséget bizonyos kül­sőségeknek is. A kommunisták kötelező szerénységével szemben álló magatartás, és életmódbeli hibák ugyanis rendszerint már a bajt vagy annak kezdetét jelzik. Mi több, önmagukban is egyengethetik az utat az eltávolodáshoz, az elszakadáshoz, az egy­szerű emberek mindennapi problémáitól, gondjaitól, végső soron attól az érzelmi, gondolkodásbeli közösségtől, amelynek el­szakíthatatlan láncként kell összekapcsol­nia a kommunistát a dolgozó tömegekkel. Kétségtelen, hogy az, aki „nagy elfoglalt­ságra” hivatkozva elsősorban a régi osz­tálytársaival kapcsolatait építi le, aki nem szakít időt arra, Jiogy felkeresse a dolgozó­kat munkahelyeiken, az könnyen elfeled­heti a kiskeresetű családok napi gondjait. Nagyon is fontosak tehát az életmód­beli „formaságok”, külsőségek is. Ügyel­nünk kell ezekre is, jelezni a bajt idejében. De mindennél fontosabb, hogy arra figyel­meztessük a vezető posztokat betöltő dol­gozókat: maradjanak meg gondolkodásuk­ban, magatartásukban, életmódjukban egy­szerűnek, közvetlennek, olyannak, amilyen­nek ismerték akkor, amikor vezető posztra helyezték őket. E gyszerűnek, puritánnak, szerénynek lenni nem pusztán emberi magatar­tás, jellem dolga, hanem a kommu­nisták számára mélyértelmű osztálytartal­ma is van e szép emberi erényeknek. Kőszegi Frigyes Buszon A három kissrác csinta­lan vigyorral kukucs­kált az üléstámla mö­gül hátrafelé, vihogva le­buktak, ha rájuk pillantott a szakáll tulajdonosa. Ké­sőbb a férfi is beszállt a já­tékba, fintorokat vágott, amikor a pukkadozó fiúcs­kák — négy—ötévesek le­hettek — újra előbukkantak. A Fehérgyarmatról Csenger- be tartó délutáni busz uta­sai közül néhányan némán figyelték a játékot. Két fia­talember hátradőlve szunyó­kált, műszakból jöttek min­den bizonnyal, s korán kel­tek hajnalban. Csöndesen duruzsolt a sár­ga Ikarus, a sofőr mellett két tizennyolc körüli lány álldo­gált, egyikük folyton hátra tekergette a fejét, szemezett egy nyakkendős-aktatáskás elegáns fiúval, akinek szem­mel láthatóan kedvére volt a játék. Amikor össze-össze­villant tekintetük, elmoso­lyodtak mindketten. Megállt az autóbusz, majd miután két asszonyság le­szállt kosaraival, szatyraival, továbbindult, ötven métert sem mehetett — egy mellék­utcáról sötét ruhás öregúr döcögött kifelé hevesen in­tegetve, kezében két ócska aktatáska, összecsomózott fülekkel. A busz megtorpant, a bácsi fölcihelődött táskái­val, lehuppant az ajtó köze­lében. Fényes-fekete, évtize­dek koptatta ünneplőjéből fanyar szag áradt, hom­lokán verejtékcsöppek guri- gáztak, föltolta a kalapot. Hát, maguk meg hamarabb jöttek! A kalauz nevetve elébe állt. Már rég Csenger- ben .kéne lenni, oszt maga meg ilyenkor indul a megál­lóhoz?! — ingerkedett az öreggel. Az előguberálta az útiköltséget, kettéhajtotta a jegyet, akkurátusán bedugta szivarzsebébe. Elágazás. Komlódtótfalu — jelzi a tábla. Döcög a busz, kétoldalt zöld az út mente, ifjú almafák ágaskodnak sok helyütt. Itt hat évvel ezelőtt házsor húzódott — ma a he­lyén kertek vannak. A köz­séget jelző tábla körülbelül egy kilométerrel beljebb ke­rült. Üresen ásítoznak a ko­pottságában is méltóságtel­jes kastély ablakai, egyik­másik kertben, udvaron dől­Mennyi a báránypénz ? Á sötét pecuban ezer­nyi légy dong, az asztalon száraz ke­nyér barnái. A padozat ho­mokos; az ócska sparhert- ban tűz ég. A dikón kosz- lott rongydarabok, valami­kori kabátok. A nappali őr, apró, bo­rostás ember. A napra hu­nyorog; az arcát borító le­gyeket hessegeti. — A Joó Lászlót keresi? Mindjárt szólok neki. Kiált egy jókorát. — Ugye — mondja kér­dés nélkül, kicsit talán szé­gyenkezve —, ha elles van, akkor itt pihenünk. — Itt is esznek? — Itt... Joó László, a nagy dobosi termelőszövetkezet juhásza, aki nemrég panaszos levelet írt a szerkesztőségnek, kö- zéptern\etű, zömök, szőke fi­atalember. — Azt ígérte a téesz, hogy rendes öltözőt csinálnak, ide vezetik a vizet és a villanyt. Szeptemberig kellene ennek elkészülni, de semmi jel sem mutat arra, hogy hamarosan munkához kezdenének... Az akiok is beáznak. — Körül­néz. — Ennél a disznóól is különb... A sérelmek fő okai azon­ban: a se vége, se hossza munka a tíz óránál télen sem rövidebb munkanap; to­vábbá a szabadnap hiánya és a Joó László véleménye szerint alacsony fizetség. — Tavalyról is bentma­radt tizenegy nap szabadsá­gom — mondja —, de azt sem tudtam kivenni, pénzben kaptam meg. Nem gyári munka, de... Elgondolkozik. — Tudom, a juhászat nem gyári munka, de akkor is. .. Fiatalok vagyunk, egy kis szabad idő kellene. Hatan dolgozunk a telepen, elvileg minden hatodik nap szabad lenne. Azonban az utóbbi időben csak-egyszer tudtam otthon maradni. Most jön az inszeminálás, tehát pár hé­tig megint csak fuccs a sza­badságnak. Az alacsony fizetségről pe­dig így beszél: — A fizetésem 2500 forint körül van. Ehhez jön a gyap- júpénz és a báránypénz. A báránypénz állandóan csök­ken. Tavalyelőtt 7900 forin­tot, tavaly 5300-at, idén pe­dig 2800 forintot kaptunk az eszmei tartásra megszabott huszonegy bárány fejében. A szövetkezet közel ezer forin­tért értékesíti őket, mi vi­szont 160-at kapunk darab­jáért. Ha panaszkodunk, azt mondják, jövőre jobb lesz... arra hivatkoznak, hogy a szövetkezet gyenge... Kocsis Barna, a főkertész mondja: — Két veszteséges évünk volt egymás után. A kedélye­ket két esztendeje ráadásul egy mérleghamisítási ügy ki­pattanása is felborzolta, el­nökváltás történt. A veszte­ségek azt eredményezték, hogy a szövetkezeti tagok évi átlagkeresete, a 27 ezer forintot nem haladhatja meg. Áttértek intenzív nevelésre Az elnök, Soltész László szobája nagy és világos, a sarokban pálma áll, a fote­lok pirosak. — A legyek ellen — így vélekedik — lehet védekez­ni, mondjuk permetezéssel. Csak igényesnek kellene len­ni. Kétszáz lépésre áll a má­sik telep, gondozói szobával, vízzel. Nem hiszem, hogy olyan nagy távolság ez... És, szeptember 1-ig náluk is ott lesz a víz, a villany: amint a munkák megengedik, egy hét alatt elintézzük az egé­szet. Idén, erre már jut a pénzünkből... A báránypénz persze kevesebb lett, mert áttértünk az intenzív neve­lésre: ez a költségeket növe­li. Azelőtt három ember dol­gozott a telepen, most hatan vannak. Pénzt visz el ez is. — De — vetem közbe —, a juhászok jövedelme nem áll arányban a szövetkezet által eladható nagyobb sza­porulattal. Ebben tehát nem egyeznek az érdekek... A ke­vesebb juhász pedig, keve­sebb állattal bajlódott. ; — Az a baj — válaszolja —, hogy az emberek nem akarják megérteni: a téesz nem lehet veszteséges. És nemcsak a juhászok ilye­nek. .. A saját almáskert az igen, a közösé, az nem... A juhászat sehol sem veszte­séges, nálúnk az volt. Ha semmi sem jön közbe, akkor ezt az évet a szövetkezet csak minimális veszteséggel zárja. Csak aláírta? A keresetek körül azonban valami sántít. Joó László 54, — társa 50, — a harmadik pedig 47 ezer forintot kere­sett tavaly. Sok-e ez vagy kevés? A 27 ezer forinthoz képest sok. A napi — átla­gosan tizenkét órás elfoglalt­sághoz képest, kevés. Igaz, az elnök vitatja az órák ma­gas számát, azonban ő sem tudja bebizonyítani a tizen­négyről, hogy csak tizenhá­rom volna. Végül a szabadnap. Az el­nök állítja, a szabadságos nyilvántartás bizonyítja, nem pénzben fizették ki a szabad­ságot. Azonban a Joó Lász­lóval hármasban folytatott beszélgetésben kiderült,: a ju­hász csak aláírta a szabad­ságos papírt, de igénybe nem vette a szabadságot; a nyil­vántartás tehát csal. — Vincze főállattenyésztő mondta, a pénzt megkapjuk, de el nem mehetünk. Mi be­leegyeztünk. Felvettük a szabadság idejére járó átla­got, és a darabbérezést. Ezt úgy nevezik, hogy ket­tős kifizetés. A többi vita pedig a két­száz lépéses sétáról, arról, hogy a hat ember elég-e az öt nyáj ellátására és a sza­badnapok biztosítására, nem érdemes a felidézésre. A lát­szat azt mutatta: senki nem győzött meg senkit. A levélíró igazságot sze­retett volna. Az elnök is: a megoldás azonban nem a ri­porter kezében van. Inkább a munkán, a nehéz helyzet reális értékelésén múlik a gondok eloszlatása. Ehhez Vi­szont, szót kell tudni érteni­ük — a helybelieknek! Speidl Zoltán gozgatnak. A buszban szinte nyomasztóvá vált a csönd. A testes jószág kerekei alatt zúzalékkő csikordul a zárt kocsmaajtó előtt, alig száz méter ide a régi híd, mely. Csengerbe visz. Az autóbu­szon senki sem mozdul. Las­san körbefordul a kocsi, s megállás nélkül kifelé indul a faluból. Van valami hát- borzongató a jelenetben. Átfut a busz az új Szamos- hídon, jobboldalt úttörők in­tegetnek feléje a parti tá­borból, a sofőr ismét meg­nyomja a kürtöt. A csengeri új negyed útján fordul be, dús lombú meggyfák előtt szállnak le néhányan. A ka­lapos öregember elmélázva nézi a pirosló gyümölcsöt. De szép, ugye?! — fordul hátra. Bezzeg az almával baj lesz az idén. A permetezés után sose bírta kivárni a hét napot, már ötödnap újra mentünk. Ennyi eső! Ennyit még nem is láttam egybe, — morfondírozik magában, csak a látszat kedvéért pil­lant időnként á megszólított fiatalemberre. Az nem is so­kat törődik vele, szedelőz- ködni kezd. A lány, akivel egymást figyelték, közel van az ajtóhoz, nehogy hama­rabb leszálljon. A csengeri főtéren nyílik mind a két ajtó, sorjáznak lefelé az uta­sok — nem maradtak sokan. Nyolcán—tízen talán. A kalauz — aki pár perccel ezelőtt ké­nyelmesen elterpesz­kedve az első ülésen rágyúj­tott, tekintve, hogy több dol­ga nem akadt a végállomá­sig — most végignézi az ülé­seket, csomagtartót, aztán maga is leszáll. A szemköz­ti kis cukrászda ajtaján ki­lép egy fiú meg egy lány, fagylaltoznak. A kalauz és a sofőr összevigyorognak — hát mégiscsak összejöttek... Tarnavölgyi György A JUHÁSZ LEVELE NYOMÁN Körúti há zak a megyeszékhelyen. (Elek Emil felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents