Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. június 4. A HÉT — CÍMSZAVAKBAN HÉTFŐ: békekonferencia New York-ban, a rendkívüli leszerelési ülésszak alkalmából. — Peking folytatja Vietnam- ellenes kampányát. KEDD: Leonyid Brezsnyev vezetésével szovjet párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába. — Washingtonban összeül a NATO tanácsa, a tagállamok állam- és kormányfőinek részvételével. SZERDA: szovjet javaslat a fegyverkezési verseny megfékezésére. — Púja Frigyes felszólalása az ENSZ-közgyűlés ülésén. — ötórás Gromiko—Vance-találkozó. — A libanoni elnök Szíriában. CSÜTÖRTÖK: Samora Machel vezette delegáció hazánkban. — Budapesten megkezdődtek a magyar—mozambiki tárgyalások. — Felkelők akciói Észak-Zaire-ban. — SALT-megbeszélés Genfben. — Haderőcsökkentési ülés Bécsben. PÉNTEK: Edward Gierek Belgrádban. — Peruban feloszlatják az agrárszövetséget. — A finn kommunisták kongresszusa. SZOMBAT: belpolitikai nyugtalanság Kolumbiában a vasárnap elnökválasztás előtt. — A kínai külügyminiszter zaire-i látogatása. — Ellentmondó amerikai nyilatkozatok SALT-ügyben. Á hét három kérdése Új kifejezéssel, új formu- lázással találkozhatott a héten az újságolvasó, amikor a párt. és kormányküldöttség élén Csehszlovákiában tartózkodó Leonyid Brezsnyev, a prágai Vár spanyol termében tartott ünnepi gyűlésen értékelte a nemzetközi helyzetet, elsőízben szólt a „langyos háborúra” irányuló nyugati törekvésekről. Miután viszatekintett a három évvel ezelőtti helsinki csúcsra, hangsúlyozta: kontinensünkön szilárd politikai alap teremtődött az enyhüléshez. Ugyanakkor megélénkült azoknak a köröknek tevékenysége is, amelyek nyíltan arra törekednek, hogy Európában, sőt más földrészeken is visszatérjenek ha nem is a „hideg” de legalábbis a „langyos” háborúhoz. Elegendő volt az elmúlt napokban kézbe venni Brzezinski nemzet- biztonsági főtanácsadó szinte ömlesztve érkezett nyilatkozatait, az ellentmondó híreket az amerikai SALT-szán- dékokról, valamint a washingtoni NATO-tanács határozatait, hogy ennek jeleit a világpolitika gyakorlatában is felfedezhessük. O Milyen jelentőséggel bír a Brezsnyev vezette szovjet küldöttség csehszlovákiai látogatása? A szocialista közösség mindennapjaink szerves része a rendszeres kapcsolattartás, tapasztalatcsere, egyeztetés, beleértve a legmagasabb szintet. A szovjet—csehszlovák csúcstalálkozó is azt a célt szolgálta, hogy még jobban kiteljesedjen és még gazdagabb formákat öltsön a két szomszédos ország sokoldalú együttműködése. A prágai nyilatkozatok egyúttal lehetőséget nyújtottak arra, hogy a két szocialista ország vezetői — mint már a bevezetőben említettük — kifejtsék véleményüket napjaink meglehetősen bonyolult s 'nemegyszer ellentmondásos fejlődési folyamataival kapcsolatosan. Érthető, ha az SZKP főtitkárának, a szovjet államfőnek megállapításait világszerte nagy érdeklődéssel fogadták és kommentálták, hiszen a nemzetközi színtérnek arra a három frontjára hívta fel a figyelmet, amely jelenleg a viták és konfliktusok középpontjában áll. Európát olyan házhoz hasonlította, ahol a lakók már nemcsak egyszerűen köszönnek egymásnak, hanem békésen elbeszélgetnek — példaként éppen a nemrég tett NSZK. beli látogatást említette, de vannak olyan befolyásos körök, akiknek ez nem tetszik. A hasonlatnál maradva: a békés beszélgetések helyett megelégednének újra a régi, hűvös fejbiccentésekkel, vagy a köszönések teljes elmaradásával. Az európai helyzet szándékos élezése összefügg egy tervezett afrikai NATO. beavatkozás előkészületeivel is, ami Zaire-ban máris megnyilvánult. Brezsnyev erre vonatkozó megjegyzéseivel a leghivatalosabb visszautasítást kapta az a hazug kampány, amely a zaire-i zendülés mögött szovjet és kubai „irányításról” beszélt, (a felkelés jellegére vet fényt, hogy a Mobutu-re. zsimmel egyre elégedetlenebb tömegek a héten az or. szág északi részén, tehát az angolai vagy zambiai határtól ezer kilométerekkel távolabb kezdtek újabb harcba.) Végül, de nem utolsósorban Brezsnyev újra szólt a fegyverkezési hajsza megállításának múlhatatlan szükségességéről, s hozzáfűzte: nincs a fegyvereknek olyan fajtája, amelyek eltiltására és korlátozására a Szovjetunió ne lenne kész a köcsönös megállapodások, az egyenlő biztonság alapján. O Hogyan került szóba a leszerelés ügye New York-ban és Washingtonban? A prágai beszédhez, a leszerelést sürgető szavakhoz elválaszthatatlanul kapcsolódtak a tettek, a konkrét cselekedetek előmozdítására irányuló kezdeményezés. Az ENSZ leszerelési kérdéseknek szentelt rendkívüli közgyűlési ülésszakán előterjesztették azt a szovjet indítványt, amely komplex intézkedéseket sürget a fegyverkezési hajsza megfékezésére. Felveti a SALT-megegyezés mielőbbi tető alá hozását, de ezzel egy időben valamennyi tömegpusztító fegyver eltiltását kívánja. Nehogy az egyik ajtó bezárultával mások nyíljanak meg nem kívánt irányban. A nukleáris fegyverzet kiiktatásával együtt gondoskodnának a hagyományos harci eszközök csökkentéséről is, s mindez oly módon történne, hogy a jelentős részszerződések az általános és teljes leszerelés felé vezetnének. A szovjet javaslat egy olyan világ reménytkeltő vízióját rajzolja fel, ahol uralkodóvá lehet tenni a tartós békés egymás mellett élést és enyhülést. E terveket máris sokan támogatták New Yorkban. Ezt tette hazánk békepolitikájának jegyében az ülésszakon felszólaló Púja Frigyes külügyminiszter is. A New York-tól valóban nem nagy távolságra lévő amerikai fővárosban azonban pontosan az ellenkező légkör jellemezte a NATO kétnapos tanácsülését, amely ezúttal csúcsszinten folytatott megbeszéléseket. A 26 pontos záróközlemény az atlanti tömb fokozott harciasságának szükségességét hangsúlyozza s a következő másfél évtizedre 80 milliárd dolláros pótlólagos fegyverkezési költséget irányzott elő az amúgy is csillagászati magasságú „szokásokhoz” képest. Igaz, a kisebb NATO-hatalmak kevéssé lelkesednek a növekvő terhekért, a délkeleti szárny ellentéteit pedig külön is megmutatta a közlemény kétórás késése a török huzakodás miatt. De hát a tapasztalatok szerint nem ők, hanem az atlanti „nagyok” s elsősorban az Egyesült Államok diktálják az iramot. A NATO-tanácskozás joggal kapott rossz jegyet a békeszerető közvélemény szemében (egyedül a kínai sajtó írt róla felsőfokban), s jogos kételyt támaszthatott egyes nyugati vezetőknek az ENSZ- ben hangoztatott úgymond leszerelési szándékai iránt. Az egyik amerikai lap Anatole France regényalakját idézte, aki miután becsapja embertársait — ájtatosan gyertyát gyújt a templomban. Aligha véletlenül jutott ez a cikkíró eszébe, amikor Washingtonba menet és onnan jövet a nyugati vezetők sorra megálltak egy New York-i beszédre ... O Mi a célja a NATO „tűzoltó brigád”-nak? Az előre tervezett és váratlanul összehívott NATO- tanácskozások egész során tárgyalnak mostanság — Afrikáról. Arról a földrészről, amely semmiképpen sem tartozhat az atlanti blokk „illetékessége” alá, csakhogy ezt nem hajlandók tudomásul venni. A francia elnöknek egy „Afrika-közi biztonsági erőre” tett előterjesztése után újabban valamifajta expedíciós gyorshadtestről esik szó — NATO-zsargon- ban: „tűzoltó brigádról”. Ez aztán sietve beavatkozna tűz és válság esetén. Érthető, ha a NATO vezetőinek nem tetszik a mai Af- rika-térkép. Egy olyan kontinens, ahol leomlóban vannak a gyarmatosítás és fajüldözés utolsó bástyái, s a szocialista irányzatot követő országok száma eléri már a tízet, a kontinens területének 30, népességének 25 százalékával. Nehezen barátkoznak meg azzal az új tényezővel, hogy a szocialista országok, s főként Kuba a törvényes kormányok felkérésére Angolában és Etiópiában segített elhárítani az agressziós veszélyt. Pedig ezek realitások, akár az a tény, hogy afrikai államok egész sorában — belső összetevők és okok következtében — jelentős változások történtek. A NATO beavatkozási próbálkozásai szeretnék visszaforgatni az idő kerekét, de azt nem tudják megtenni. Válságszító politikájukkal azonban átmeneti zavarokat és új konfliktusokat okozhatnak, amelyek bonyodalmait nem szabad lebecsülni. Ezért olyan visszatetsző az a „tűzoltó brigád”, amely maga kezdené a tűzrendészeti szabályok megszegését és fáklyát lóbálni a gyúlékony anyagok között... Réti Ervin AFGANISZTÁN A forradalom egy hónapja 1978 májusában szokatlan hírek érkeztek Afganisztánból. Az égig érő hegyek között elterülő közép-ázsiai ország eddig elég ritkán került a figyelem középpontjába. Nem véletlen ez, hiszen általánosan elterjedt volt: a 20 millió lakosú Afganisztán a XX. század harmadik harmadában is a középkort éli, kezdetleges földművelést folytató parasztok és nomád hegyei pásztorok lakják. Az április 29-i forradalmi fordulat pár nap alatt azonban változást hozott az ország életében. A szokatlan hírek egyike: a kabuli állami nyomda élére munkásigazgatót nevezett ki a kormány, egy héttel korábban pedig megalakították a főváros első szak- szervezetét egy textilüzemben. Meghirdették a radikális földreformot és bevonták a hatalom gyakorlásába az ország nemzetiségeit, a tadzsikokat és az üzbégeket, az ország új neve pedig Afgán Demokratikus Köztársaság lett. Április 29 előzményei Egy hónap alatt megkezdők a kiterjedt reformprogram végrehajtását, amelynek célja, hogy a hegyek lakóit a hűbériség korából egy jobb, igazságos társadalomba vezessék. De kik irányítják ma Afganisztánt, milyen történelmi előzményei vannak az áprilisi fordulatnak? Azt Afganisztánról tudni kell, hogy kormánya több évtizede jószomszédi kapcsolatokat tart fenn a nagy északi szomszéddal, a Szovjetunióval. Az ország gazdasági fejlődéséhez Moszkva jelentős erőkkel járult hozzá, utat, vasútat épített, amely összeköti a két állam területét, műszaki főiskolát létesített Kabulban, s több mező- gazdasági (és ipari üzem felállításához adott segítséget. Az ország fiatal értelmiségének is számos tagja szovjet egyetemeken tanult, s szovjet katonai főiskolákon kapott diplomát az afgán fegyveres erők sök tisztje is. A haladó értelmiség, a főváros üzemeiben kialakuló ipari munkásság a hatvanas években hozta létre első forradalmi szervezeteit, s 1965 januárjában megtartotta első kongresszusát a Demokratikus Néppárt, amelynek vezetői a jelenlegi forradalom élére álltak, s amelynek főtitkára Nur Mu- hammed Taraki ma az ország állam- és kormányfője. A monarchia éveiben a párt illegalitásban működött, de így is jelentős befolyásra tett szert. 1973-ban haladó katonatisztek hajtották végre azt a fordulatot, amellyel megdöntötték az Olaszországban tartózkodó Mohammed Zahir sah uralmát, s az ország élére a király rokonát Muham- med Daudot állították. Az új államfő azonban a köztársaság elnökeként a megbu- tatott uralkodó rendszerének fenntartására törekedett. Az ország legaktuálisabb problémája a földkérdés. A földosztás azonban olyan „ütemben” haladt, hogy statisztikusok szerint csak 250 év múlva fejeződött volna be. A többi probléma megoldása is váratott magára. Az arisztokrácia továbbra is gyakorolta hatalmát, a monarchiát megdöntő katonatiszteket háttérbe szorították, betiltották a baloldali szervezeteket, s nem kaptak jogot a nemzetiségek sem. Daud az utóbbi időkben fokozottabban törekedett arra, hogy a két szomszédos CENTO- állam, Irán és Pakisztán vezetőinek rokon- szenyét megnyerje. Ezért hajlandó lett volna csatlakozni a CENTO „polgári” háttérszervezetéhez is. A Nyugat felé fordulást a sah jelentős hitelekkel honorálta. A kormány hozzálátott a baloldal felszámolásához. Április 25-én a rendőrség letartóztatta a Demokratikus Néppárt hét vezetőjét, közöttük Tarakit is. Mindez arra mutatott: Daud elnök végképpen a jobboldal befolyása alá került, s a baloldalt a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegeti. A letartóztatás után négy nappal tört ki a forradalom. Végrehajtói katonák voltak, főként a hadsereg harckocsizó alakulatai és légiereje. Ellenállást csupán Daud testőrsége tanúsított, s a harcokban elesett maga a volt elnök is. Alig két napig tartottak az összetűzések, a forradalmár tisztek teljes sikert arattak, a párt vezetőit a börtönből hívták az ország kormányához. Kicsoda Nur Muhammed Taraki? Az ország vezető személyiségét korábban kevesen ismerték Afganisztán határain kívül. Érdekes módon részletes életrajzát a moszkvai Lityeraturnaja Gazetában közölte N. A. Dvorjankov profeszor, a filológiai tudományok doktora. Nem véletlen, Spiegel-térkép Afganisztánról hogy egy irodalomtudós tud talán a legtöbbet Tarakiról. ö ugyanis nem csupán politikus, de az afgán irodalom kiemelkedő személyisége, publicista, író és műfordító. Dvorjankov professzor szerint Taraki 1917- ben született parasztcsaládban. Irni-olvasni apjától tanult meg. Különböző iskolákban tanult, hivatalokban dolgozott, majd Indiába került. Bombayben fordítoiskolát végzett. A negyvenes évektől egyike az afgán ifjúság vezetőinek, haladó irodalmi folyóiratot és mozgalmat alapít. 1952-ben a király Washingtonba küldi, ahol a követség sajtóattaséja. Az Egyesült Államokban Taraki monarchiaellenes cikket közöl, amiért megfosztják afgán állampolgárságától. Később hazatér, fordítóirodát nyit és még aktívabban kezd irodalommal és politikával foglalkozni. Irodalmi tevékenységét az jellemzi, hogy elbeszélései, kisregényei témáit az alakulóban lévő kabuli munkás- osztály életéből veszi. Politikai programja is ekkor alakul ki. Az 1965-ben megalakult Demokratikus Néppárt széles demokratikus változások végrehajtását tűzte ki. Ennek a feladatnak nehézségeivel az afgán forradalmárok tisztában vannak. Hiszen a hatalom átvétele még korántsem oldotta meg a legfontosabb problémákat. Az ország központjában a haladó erők szilárdan kezükben tartják a hatalmat, a demokratikus néppárt képviselőit állították a tartományok élére is. A párt megkezdte programjának népszerűsítését. Fontos feladata az, hogy ne kerüljön ellentétbe a mélyen vallásos lakossággal, s a 250 ezer mohamedán mullával, akik befolyásuk alatt tartják az analfabéta parasztokat. Taraki több ízben is kijelentette, hogy a forradalmi kormányzat tiszteletben tartja az iszlám vallást. (Meg kell akadályozni azt, hogy az elmaradott tömegeket a forradalom ellen uszíthassák azzal, hogy az „istentelen”, „kommunista”.) Stratégiai helyzet Az új haladó afgán rendszer ma még belső nehézségei felmérésének elején áll. A gazdasági-kulturális elmaradottság mérhetetlenül nagy. A párt vezetői számíthatnak munkájukban a haladó értelmiségre, a 125 ezer fős hadseregre és a kabuli munkásokra. A földreform pedig a forradalom mellé állítja a szegényparasztokat is, akik még századunk hetvenes éveiben is robottal szolgálták földesuraikat. A köztársaság kormánya kijelentette: Afganisztán el nem kötelezett, békeszerető politikát kíván folytatni, az aktív és pozitív semlegesség alapján erősíteni kívánja kapcsolatait összes szomszédaival. E haladó külpolitika fontosságát stratégiai helyzete is aláhúzza. Az országnak hosszú határa van a Szovjetunióval, Iránnal és Pakisztánnal, egy rövid szakaszon határos Kínával, s csupán kis távolság választja el Indiától. Ez a térség valaha a népek országút- ja volt. Járt erre Nagy Sándor, s a mongol hódítók is. Az új, demokratikus vezetés Kabulban évszázadok lemaradását kívánja behozni. A külügyminiszter kijelentette: arra törekszenek, hogy az országot megszabadítsák a külföldi kizsákmányolás terheitől, s a munkások és parasztok szövetségének alapján virágzó gazdaságot teremtsenek Afganisztánban. Ehhez pedig, s ezt a forradalmár vezetés jól látja: békére és biztonságra van szükség. Miklós Gábor Í’J rCfn ■ I I mTkÍ E ■ i • k \ _I ■ II i i Al_A i
