Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
1978. június 25. o Ét és tél ezer fiú és lány állt megyénkben az elmúlt napokban „bírái” elé — szóbeli , érettségi vizsgát tettek a gimnáziumokban, szakközépiskolákban. Jó néhány érettsé- i giző fiatallal váltottam szót az elmúlt hetekben egyről s másról — drukkról, izgalmakról, tervekről, távlati elképzelésekről. Elsősorban a továbbtanulás tervei érdekeltek — hová és miért jelentkeztek? Hogy miért éppen a továbbtanulás? Különösképpen nem kell magyarázni, hiszen manapság, amikor annyi szó esik a tanulásról, sok ezer magyar fiatalnak fő a feje amiatt: hová irányítsa lépteit érettségi után? Mint mondják: diplomát szerezni divat. Csakhogy ez egyáltalán nem olyan könnyű dolog. Főleg akkor nem, ha tizennyolc évesek tömege jelentkezik egyes felsőfokú iskolákba — elsősorban az úgynevezett humán területekre — míg másutt a nyár végén pót- felvételit hirdetnek, mivel nem jött össze a hallgatói létszám: mondjuk a műszaki pályák némelyikén. Ennek a különös ellentmondásnak az okát szociológusok, pedagógusok, más szakemberek vizsgálták és vizsgálják manapság. Mert ellentmondásos a jelenség. A huszadik század utolsó harmadában élünk. A tudományos-technikai forradalom korában, amikor robbanásszerűen felgyorsult a fejlődés, amikor egyre szaporodnak környezetünkben — a szűkebb és tágabb értelemben vett környezetünkben egyaránt — a gépek, az elektromos eszközök, a technikai alkotások. Amikor az átlagember számára teljességgel érthetetlenek a természettudományok egyes területeinek új felfedezései, specializálódnak a kutatási szférák, az ember a Holdon járt és hónapokat tölt a világűrben, kényelmes karosszékekben nézzük a televíziót, s éppen az a kép látható, maly a sok ezer kilométer magasan keringő műhold közvetítésével jutott el készülékünkig a földgolyó túlsó oldaláról ... Nem kell tovább sorolni. Ez a bizonyos ellentmondás mindezek ellenére létezik. — Változások történtek az elmúlt években a továbbtanulásra való felkészítésben — mondta egy régebbi beszélgetésünkkor a fehérgyarmati gimnázium igazgatója, dr. László Béla. — Elsősorban arra gondolok: már a középiskolai évek elején döntenek a tanulók, hogy milyen irányban szándékoznak majdan továbbtanulni. Erre példa a többféle tagozatos osztály a gimnáziumokban — nyelvi, fizikai, matematikai és így tovább —, és ahol ez nincs meg, ott a rendszeres korrepetálás. Mint például nálunk: a délutánokra is valóságos órarendünk van emiatt. A rendes tanórákon is változott az elv: nem kell mindenkitől kiváló teljesítményt várni és követelni — aki tovább készül mondjuk matematikából vagy magyarból, az produkáljon igazán. A többieknél a cél: fölkelteni az érdeklődést, és általános műveltségi szintre emelni tudásukat. EllentPUSKÄS CSABA: „Eleinte közepes voltam, s nem is túlzottan érdekelt. Aztán nekilódultam, s negyedikre ötös lettem...” mondásos viszont a jelenlegi rendszer — főleg a tagozatos osztályok miatt. Egy tizennégy éves gyerek nem mindig helyesen dönt — dönthet — képességeiről, érdeklődéséről. Ezen fog változtatni (úgy vélem, helyes irányban) az 1979-től bevezetésre kerülő új rend, a fakultatív felkészülés lehetősége. Ekkor az első időszak átvészelése után — mert hiszen ez nem könnyű az új iskolában — dönthet a tanuló, milyen tárgyakból szeretne többet tudni, mire eléri a főiskolai vagy egyetemi felvételit... — Amikor én a gimnáziumba jöttem, valami olyasféle motoszkált bennem, hogy tanár vagy népművelő leszek — mondta Puskás Csaba, aki a Nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban most érettségizett. — Ezért is választottam aztán a „népművelés tantárgycsoportot”. Időközben azonban nagyot változott az elképzelésem. Ezt legjobban a jelentkezési lapom tükrözi: a nyíregyházi mezőgazdasági főiskola gépészkarára jelentkeztem... Az ok, ami ennek a változásnak az alapja volt Csabánál, igen prózai — ugyanakkor rendkívül sokatmondó. Fizikatanára révén megszerette azt a tantárgyat, amelyhez addig nem sok köze volt. — Bezerédyné tanárnő az oka, én úgy érzem. Nagyon megszerettem az óráit, értettem is a magyarázatait és megkedveltem a fizikát! Hasonlóan jártam a matekkal is: az osztályfőnököm tanította: Jánvári Istvánná. Eleinte közepes voltam, nem is túlzottan érdekelt. Aztán nekilódultam, és negyedikre ötös lettem. Hogy aztán a két tárgy egymásra milyen hatással volt bennem, azt már nehéz volna kielemezni... A lényeg az, hogy ezekből felvételizek a főiskolán. Remélem, sikerrel. A sikerre viszonylag nagyobb esélye van, mint öt osztálytársának, akik még továbbtanulni jelentkeztek. A mezőgazdasági főiskolán ugyanis a betölthető helyekre viszonylag „kevesen” jelentkeztek. Krepcsik Klára viszont a tanárképző főiskolán kisebb eséllyel pályázhat: magyar-történelem szakra jelentkezett, ahol köztudomásúlag többszörös a túljelentkezés. — Tisztában vagyok ezzel, tudom, hogy nem lesz könnyű dolog. Mégis úgy érzem, nekem a pedagóguspálya a legjobb. Egyrészt nagyon szeretnék tanítani, másrészt pedig úgy vélem: a népművelésből tanultak, amit itt a gimiben kaptunk, talán némi többletet jelentenek számomra. Tanultunk pszichológiát, szervezési ismereteket, művészettörténetet és így tovább... — Én pedig tulajdonképpen tavaly nyáron döntöttem el, hová jelentkezem — tette hozzá Vitái Judit. — Volt egy lehetőségünk: Sátoraljaújhelyen egy SZOT-üdülőben gyerekekre felügyelni egy hónapon át. Ott kaptam igazan kedvet a pedagóguspályához — én is a főiskolára jelentkeztem: tanítónő szeretnék lenni. Ha viszont nem sikerül, akkor hasznát vehetem a népművelői előadói kéKREPCSIK KLÄR A: „Ügy érzem, nekem a pedagóguspálya a legjobb... Nagyon szeretnék tanítani.” pesítésnek, amit itt szereztünk a gimnázium-, ban: valahol elhelyezkedem. Ebből az osztályból egyébként, mint említettük, hatan jelentkeztek, továbbtanulni. Közülük négyen a tanárképzőre (sőt öten, ha figyelembe vesszük, hogy Bihon Győző a képzőművészeti főiskolára jelentkezett, ám második helyen a tanárképzőt jelölte meg). Ez az arány ennél az osztálynál talán érthető is, hiszen aki műszaki-természettudományos irányultságú, az nem ide jelentkezett (Puskás Csaba talán kivételként erősíti a szabályt). Egy másik gimnáziumi osztálynál ellenben már kevésbé magyarázható, hogy nyolc továbbtanulást tervező fiatal közül kettő jelentkezett agrárpályára — a többi pedagógusnak készül. — Huszonkilencen vagyunk az osztályban — mondta Mezei Gábor, a csengeri gimnázium végzős tanulója. — Gépkocsivezetői és gyors-gépírói fakultatív oktatásunk volt. A jogosítványnak, amit a fiúk szerezhettek, természetesen nagy hasznát vesszük, hiszen a hivatásos jogsi manapság szakma. A lányoknak is a gépírás: adminisztrátorként elhelyezkedhetnek. — Ami a továbbtanulási területeket illeti: szerintem a baj ott van, hogy az átlagos tanulóknak nehéz ám a gimnáziumi matek és fizika. Sőt, inkább a matek, mert én a magam részéről könnyebbnek tartom a fizikát. Vagy érdekesebbnek? A mi osztályunkban például most év végén egyetlen négyes matematikajégy volt... A nagy többség kettest kapott. Márpedig a műszaki pályákhoz a matek nélkülözhetetlen, azt nem kell bizonygatni. Közeli ismerősöm — húszéves fiú — két esztendeje érettségizett Nyíregyházán. Bár szülei szerették volna, ha tovább tanul valamilyen felsőfokú intézményben, ő a szakmaszerzést választotta. Éspedig nem is véletlenül: másodikos gimnazista korában járni kezdett az MHSZ rádióamatőr-klubjába, és szenvedélyes rádiós lett. Ezért választotta az elektroműszerész szakmát — közel került hozzá ez a terület. Pedig nem jeleskedett a középiskolában matematikából, fizikából. A meglepő fordulat azonban ezután következett: a fiú ragyogó eredménnyel végezte a szakmunkásképzőt — hónapokkal előbb kapott szakmunkás-bizonyítványt. Az országos szakmai tanulmányi versenyen előkelő helyezést ért el. S miközben készült a versenyekre, egyre gyakrabban ötlött fel benne: VITÁL JUDIT: „Ha nem sikerül a felvételi, hasznát vehetem a népművelői előadói képesítésnek, amit a gimiben szereztem.” jelentkezni kellene valahová — műszaki pályára. Most a műszaki egyetem felvételi vizsgájára készül... Nem merném rendhagyónak nevezni ezt a példát, mint ahogyan nem az az előbb említett több fiatalé sem. Pusztán az arányok elgondolkodtatok. Hogy egészen tiszta legyen a kép, vegyünk egy teljesen „sima” gimnáziumi osztályt is. A Ktevárdai Császy Gimnáziumban két ilyen osztály végzett idén. A negyedik cé-sek — harmincegy diák (vagyis most már volt diák) — közül tizennyolc készül továbbtanulni. Az arány kiváló. Viszont, ha az érettségi eredményeit nézzük, meghökkentő, milyen sok volt a matematika kettes, és milyen kevesen választottak például fizikát negyedik érettségi tantárgyul ... Ebből az is kitűnik, hogy kevesen szándékoznak továbbtanulni ilyen területen. Az első három lány például, akivel szót váltottam, tanítónőnek készül. A kisvárdai gimnáziumban egy fizika tagozatos osztály is végzett most, ott természetesen más az arány. Ám semmiképp sem megnyugtató, hogy ott is jó pár tanulóról kiderült menet közben — a négy esztendő alatt —, hogy mégsem a fizika számára az igazi... S azt hiszem, ez minden tagozatos osztályban így van. Az is igaz: ilyen osztályokból jóval több tanuló jelentkezik tagozatának megfelelő területen továbbtanulni — ám ez még mindig kevés. — A gimnáziumok egyik legfontosabb célja a továbbtanulásra való felkészítés, ezt már sok helyen leírták — mondta Sárosy Zoltán, a Császy gimnázium igazgatója. — Viszont, sajnos, nem pusztán rajtunk múlik, ki milyen pályát választ. Hogy úgy mondjam: a köztudatban, a közvéleményben is változásra volna szükség. A matematikát, fizikát eleve megtanulhatatlan tárgyként könyvelik el sokhelyütt, ezt hallja a gyerek is. Az igaz, hogy kell bizonyos adottság hozzá — viszont az így indulókkal lényegesen nehezebb dolguk van a szaktanároknak. És hadd tegyek hozzá még valamit. Nincs minden rendben a tanárok „műszaki érzékével” sem... Itt elsősorban arra gondolok: nincsenek kellőképpen kihasználva a korszerű oktatási eszközök, pedig nem ördöngösség a kezelésük. S azt is megerősíteném: az általános gimnáziumokban bizonyára előrelépés lesz a bevezetendő reform, amikor megfelelő előkészítés után dönthet a gyerek, hogy milyen tárgyakból kér majd magasabb szintű felkészítést. • Egy vidéken tanító pedagógus említette: ő abban látja a humán területek iránti nagyobb érdeklődést, hogy falun, kisvárosban lényegesen kevesebb műszaki értelmiségivel találkoznak még a fiatalok, mint a jelentősebb ipari központokban, nagyobb városokban. Falun a tanár és az orvos az értelmiség jeles képviselője ma is — mostanában sorakozik föl melléjük az agrárértemiség. S ez így igaz. Ha jól belegondolunk, a társadalmi megbecsülés nemcsak falun tolódott ebbe aZ irányba — nagyon sokan városokban is „értelmiségibbnek” tekintenek mondjuk egy tanárt, mint egy gyárban dolgozó üzemmérnököt. De messzire vinne, ha az értelmiség-fogalomról elmélkednénk — elégedjünk meg a nem túlságosan biztató ténnyel: nagymértékben befolyásolja ez a fiatalok pályaválasztását. Mint ahogyan az is, hogy megyénkben két felsőoktatási intézmény található: egy pedagógusképző és egy mezőgazdasági. A közelségük is nyilván érv lehet a döntésnél, hiszen gyakori, hogy természettudományos tárgyak iránt érdeklődők is a tanárképzőt választják, nehezebben szánják rá magukat HANYU ÉVA: „Nem sikerült a felvételim a színművészetire, így most a tanárképzőn fogok felvételizni...” a debreceni vagy budapesti egyetemre, főiskolára. S ez a közelség szinte menedék is alkalomadtán... — A Színművészeti Főiskolával próbálkoztam — mondta Kisvárdán Hanyu Éva. — Nem sikerült a felvételim, így megyek most felvételizni a tanárképzőbe, tanítói szakra. Remélem, sikerül, hiszen a tanulmányi eredményemmel nincs baj. ______ (Meg aztán a pedagóguspálya kicsit rokon a színészettel — tettem hozzá szavait hallgatva. — Talán éppen ezért választotta Éva? Ki tudja. Az idő majd eldönti, milyen pályára kerül végül is. Még csak 18 éves. Vagy... már annyi?!) Az ellentmondást, melyet az írás elején említettem, természetesen nem oldhatja föl egy újságcikk. Talán nem is tükröződött annyira élesen a beszélgetések alapján, mint egy mondatban megfogalmazva. Hiszen a sok száz érettségizett fiatal Szabolcsban, aki továbbtanulni szándékozik, sok százféle ember — formálódó és lényegében már kialakult egyéniség, álmodozó és határozott célt kitűző, a realitásokhoz igazodó és nagyra törő. Ezernyi hatás érte és éri őket mindenfelől: a szülői házból, az ismerősök felől, az iskolában, olvasmányaikban, barátaiktól... Jószerivel serdülőként kell eldönteniük, milyen pályát választanak — nagyjából tehát „élettervet” kellene készíteni mindannyiuknak. Milyen munkát akarnak végezni majdan, milyen körülmények között, kivel, kikkel... Nem könnyű dolog. pv'<|lt a bizonyos ellentmondást csakis a jövő oldhatja meg — talán már pár év múlva, pi'[ Mert 1983-ban már azok a fiatalok végeznek a középiskolákban, akik az új tan- ■ »terv szerint tanultak, akiknek megfelelő támogatásuk és idejük lesz a döntéshez: hová is jelentkezzenek. Talán több továbbtanulási területet ismerhetnek meg, a tanáraik eloszlathatják idegenkedésüket egyes reál tárgyakkal szemben. Másrészt az elkövetkező fél évtized alatt talán-talán a közvéleményben is végbemegy egy jó irányú változás: nem lesi annyira mumus a matek, közelebbről — személyes élmények alapján — ismerhetik meg a műszaki pályákat, s nemcsak a tanár lesz stabii eszménykép egy faluban. Hanem esetleg a mérnök is... Szöveg: Tarnavölgyi György Kép: Császár Csaba KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
