Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. május 14. m KÉPZŐMŰVÉSZET FILMJEGYZET Alkotóházban Takács Erzsébet SZOT-díjas szobrászművész a nyírbátori alkotóház vendége. A fővárosi művésznő egy hónapot tölt megyénkben, megismerkedik nevezetességeinkkel, műemlékeinkkel. Címképünkön: a művész faragás közben. Az alkotóházban rendezett minitárlatról készített összeállítást fotóriporterünk, Elek Emil. Gondolkodó. Haját igazító. Krumpliszedők. Á magyar film és a nagyvilág Az idei cannes-i fesztiválon a magyar filmművészetet az EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA képviseli. Hamarosan kijelölik a másutt „színeinket reprezentáló” többi versenyfilmet is. Hagyománnyá vált, hogy minden jelentős seregszemlén ott vagyunk, mint ahogy ott voltunk — folyamatosan — immár két évtizede valamennyi fontos filmes találkozón. A kapcsolatteremtésnek — az európai film eleven vérkeringésébe való bekapcsolódásnak — csupán egyik formája a fesztiválok és versenyek lehetőségeinek kiaknázása. Számunkra sokkal fontosabb diplomáciai misszió ez, mint az úgynevezett nagy filmgyártó nemzeteknek. Néhány okot hadd soroljak fel magyarázatképpen. Cannes- ban, Moszkvában, Pulában, Teheránban és a többi fesztiválvárosban a szakma legki- válóbbjai gyűlnek össze. Alkotók, kritikusok, gyártók vegyesen. A lehetőség a legideálisabb ahhoz, hogy egy- egy mű reflektorfénybe kerüljön. A párizsi premiermozikba a magyar filmek nem jutnak el (Jancsó Miklós nagy visszhangot keltett munkája, a MAGÁNBŰNÖK, KÖZERKÖLCSÖK nem itthoni stúdió terméke), ilyenformán Cannes nekünk — hogy a példánál maradjak — az elismertetés, ha úgy tetszik, a „kiugrás” ígérete. Világlapokban írnak rólunk, az elsővonalbeliek megismernek bennünket — s ami ugyancsak nem mellékes: a nemzetközi piacra is betörhetünk. Ilyesmi történt a KÖRHINTA, a SZEGÉNY- LEGÉNYEK s egy sereg más alkotás esetében. (Valószínű, hogy az EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA nem folytatja ezt a kitűnő sorozatot, mivel nem éri el az említett — méltán világhírű — filmek színvonalát, dehát ez természetes dolog: akadnak jobb időszakok, vannak gyengébb periódusok.) Még egy érv a fesztiválok mellett. A mi csapatunk általában nagy létszámú. S jó, hogy az, mert a „kirakatban” zavarbaejtően bőséges az árukínálat. Tanulni és megfigyelni: a küldöttek kötelessége. A rossz divatokat fölösleges követni, de a minőség forradalmait igen. Akik megfordulnak a nagy nemzetközi fesztiválokon (vezetőkre és művészekre egyaránt gondolok), tapasztalataikat a magyar film érdekében kamatoztathatják. Az utóbbi időben rendszeressé váltak a nemzeti filmnapok: hazánkban — természetesen viszonossági alapon — hamarosan mexikói, holland és dán bemutatósorozat színesíti a moziprogramot. Az ilyen kulturális cserének akkor is sok értelme van, ha az országok közötti kapcsolat tartalmas és állandó (hivatalos delegációnk most tért vissza a lengyel fővárosból, ahol egyik stúdiónk termését mutatták be s vitatták meg). De a más jellegű konfrontáció ellen sem szólhatunk, hiszen a filmértékeket megismerni és információkat szerezni egy-egy ismeretlen területről: mindig hasznos lehet. Mostanában elég keveset hallottunk a mexikói, a holland, a dán filmművészetről. Igaz, nem tartoznak az élmezőnybe, de ennek ellenére érdeklődéssel várjuk a találkozásokat. Hátha kellemes meglepetésekben lesz részünk Hátha felfedezünk egy-egy igazi filmértéket? Ami a külföldi magyar filmnapokat illeti, imponáló statisztikával is szolgálhatnánk. A magyar filmeket sokfelé vetítik, a fogadtatás általában lelkes, szinte normának számít a telt ház és a lelkes visszhang az ankétokon (az is előfordult, hogy egy alkotást jobban megértettek külföldön, mint itthon). A lényeg persze nem ez, hanem valami más. A magyar filmek iránt megmutatkozó igény egyértelműen bizonyítja rangunkat a világban. Nem nagyon kell ravasz manővereket latbavetni annak érdekében, hogy a magyar filmakciót sikerre vigyük. Magyarán szólva: nem házalunk. Megkeresnek bennünket. Igénylik, hogy bemutatkozzunk. Elvárják, hogy az új műveket megismertessük külföldi barátainkkal. A magyar filmesek viszonylag keveset dolgoznak külföldön, de ázsiójuk így sem lebecsülendő. Jancsó Miklós néhány olasz filmet készített, Makk Károly néhány nyugati vállalkozásban vett részt, színészeink itthon forgatott amerikai, NSZK, francia művekben vállaltak szerepet, a magyar rajzfilmesek rendszeresen együttműködnek más országbeli partnereikkel. Ez is „frontáttörés”, méghozzá jelentős. Kivált ha figyelembe vesz- szük, hogy nem alkalmi, hanem rendszeres találkozásokról van szó, melyekben a mi szellemi kapacitásunk fontos szerepet játszik. Utoljára említem, pedig a nézők számát tekintve talán a leglényegesebb fi lm import-változatot a televíziós műsorcsere jelenti. Köztudott, hogy a képernyő valósággal „falja” a filmeket, nálunk is évente több száz mű jelenik meg a házimoziban. Ha nem is viszonossági alapon, de a magyar filmek szívesen látott vendégek sok külföldi országban — például az NSZK-ban, Francia- országban, Angliában — (továbbá — méghozzá rendszeresen — a szocialista ég alatt). Nekünk életkérdés, hogy alkotásaink hassanak és befogadásra találjanak. A folyamat tartósnak mondható. A csatornákat kiépítettük. A visszhang olykor rendkívül kedvező. Ezzel a lehetőséggel a jövőben is hatványozottan élnünk kell. Mit kezdjünk a magyar filmekről alkotott külföldi véleményekkel, recenziókkal, eszmefuttatásokkal? Régi igazság, sőt közhely: ha ketten mondják ugyanazt, még nem tehetünk egyenlőség! jelet a megállapítások közé. Előfordul, hogy a dicséretért pironkodni kell és megfordítva: az elmarasztalásnak is lehet pozitív kicsengése. Néhány furcsa példa bizonyítja a mérce különbözőségét és végletes szubjektivitását. Persze nem szabad azt hinnünk, hogy csalhatatlanok vagyunk. A pécsi filmszemle után napvilágot látott kritikai tükörbe akkor is érdemes belepillantanunk, ha tudván tudjuk, hogy — sportnyelven fogalmazva — vannak ellendrukkerek. Minden körülmények között figyelnünk kell a magyar film keltette rezonációra. A magyar filmművészet mostanában nincs a csúcsokon. Ahhoz azonban, hogy ott legyen újra, elengedhetetlenül szükséges az a teremtő együttműködés, melynek formáit megteremtettük és a fentebb felsorolt fórumokon nap mint nap gyakoroljuk. Része vagyunk Európának és a világnak. A magyar filmek a hazai nézőnek készülnek, de provinciális elzárkózás lenne, ha a nagyobb távlatokról és az egyetemes filmművészeti fejlődésről akár csak egyetlen pillanatra, valamilyen alkalmi érdek miatt megfeledkeznénk. Veress József Évszakok. Anyanyelvűnk regénye (Ruffy Péter: Bujdosó nyelvemlékeink) E gy tömegsírból került elő Radnóti bori notesze, amelyik többek között a Nem tudhatom, a Hetedik ecloga, s az Erőltetett menet című verseket őrizte meg számunkra. Arany János őszikéinek, valamint Az ember tragédiájának kéziratát egy lebombázott villa pincéjéből hozták a felszínre. Egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a németek által leégetett belga leuveni egyetem falai között sértetlenül megmaradt első ránkmaradt magyar nyelvű versünk, az ómagyar Mária- siralom. A könyveknek megvan a maguk sorsa, tartja a latin mondás. A legtöbb nyelvemlékünké pedig nem is akármilyen. Néhány iro- dalomtörténetileg különösen jelentős mű kéziratának olykor kalandos élettörténetét írta meg Bujdosó nyelvemlékeink című könyvében Ruffy Péter. Egy-egy eltűnt kézirat kutatásának története kalandregénybe illene. A keresés izgalma hatja át e könyv olvasóját is. Hogyan találták meg például majd háromszáz év után Balassi ismeretlen szerelmes verseit, s hová tűntek el újra a költő által rótt sorok? Megannyi érdekes probléma. Megfejtésükhöz olykor századok kellenek. Ezeket az eredményeket jegyzi le a könyv szerzője. Legnagyobb erénye a műnek az, hogy személyes élményünkké teszi a régi korok írásos emlékeivel való találkozást. Mintha magunk tapintanánk a több száz éves papírosokat, látnánk Az ember tragédiáját mindvégig állva író Madáchot, az ötven- évi száműzetésből szüntelenül hazavágyó Mikes Kelement, a 2387 napi fogságtól meggyötört, sorait papírra vető Kazinczyt. Segíti az olvasót az eligazodásban a nagy vonalakban vázolt kortörténeti áttekintés, amelyik időgépként átíveli az egyes nyelvemlékek keletkezése között eltelt időt. Hosszú út vezetett el ugyanis szórványemlékeinktől — a magyar szavakat is tartalmazó latin és görög nyelvű szövegektől — az 1960-as évek nyelvjárásgyűjtési mozgalmáig. A könyv a Halotti Beszédből a Bori noteszig soksok emlékünkbe enged bepillantást. A Gesta Hungaro- rum, valamint Mikes Törökországi leveleinek története, Petőfi első kiadói szerződése is helyet kap számos egyéb mellett a könyvben. A Bujdosó nyelvemlékeink szerzője nem kívánja új eredményekkel, korszakalkotó felfedezésekkel gyarapítani irodalomtörténet-írásunkat. Az előszóban bevallja, hogy az újságíró nagy leckéje, az anyanyelv élet- történetének megismerése hajtotta, s a mintegy húszévi „szerelem” eredményeit adja itt közre. Ez idő alatt számtalan kéziratot tanulmányozott, sok írói szülőházban megfordult. Ennek alapján kívánta megírni anyanyelvűnk regényét. Legfőbb célja e könyvnek, hogy szellemi kincseinkkel minél többen ismerkedjenek meg. Nem vállalkozik az író — nem is vállalkozhat — a teljességre. Viszont a felhasznált források alapján nagy vonalakban követi irodalmunk történetének fő vonalát. Eközben egy-két vonással felvázolja a közölt kéziratokkal kapcsolatos legfőbb kutatási területeket is. Egy kissé „kilóg” azonban a sorból Sajnovics Jánosról, a finnugor összehasonlító nyelvészet hazai megalapítójáról írott része. Az ő — a magyar és a lapp nyelv rokonságát bizonyító — munkájának kézirata ugyanis nem maradt ránk. Érdekes dolgokat tudunk meg azonban e mű keletkezésének körülményeiről. így hát nem neheztelhetünk a szerkezet bizonyos megtöréséért, hiszen nyelvrokonságunk első bizonyítójáról érdemtelenül ritkán ejtünk szót. Pedig munkássága nemcsak a nyelvtudomány, de a történelemtudomány fejlődését is befolyásolta. A végig érdekes mű mindenki számára élvezetes olvasmány. Egy-egy történetét a magyar tanárok is segítségül hívhatják az órák színesebbé tételéhez. Kántor Éva XM Pihenő.
