Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-14 / 112. szám

KU VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. május 14.

Az élet kapujába érkeztek a végzős diákok. A középiskolások május 13-án akasztották nyakukba a jelképes tarisznyát, a szakmunkásjelöltek június elején búcsúznak az iskolától. Jelentős fordulópont ez a fiatalok életében. A középiskolások többsége nem csak éretté, egyben nagykorúvá is válik. Jelentős részük újabb erőpróbát vállal, hogy bejuthasson a főiskolára, vagy az egyetemre. Az ifjú szakmunkásoknak a beilleszkedést, a közösségben végzett munkát kell majd megtanulni, valamennyiüknek meg kell ismerni mindazt, amit az iskolapadokban nem lehet megtanulni — sem Nyíregyházán, sem Tisza- vasváriban, sem másutt.

Mielőtt megszólal a három nyíregyházi és a két tiszavasvári fiatal, álljon itt a KISZ KB titkárának egyik előadói beszédéből egy idézet: „A

szocialista társadalom, történelmileg megoldotta az ifjúság társadalmi és munkahelyi beilleszkedését, oktatásának és képzésének lényegi kérdéseit, az ifjúság érdekeinek és jogának képviseletét, védelmét, alapvető anyagi és szociális gondjait... Biztosított a személyiség sokoldalú és harmonikus fejlődése."

A lehetőségek tehát megvannak, csak élni kell velük. Hogyan él a lehetőségekkel, mire készül Vizi Ferenc, a Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola negyedikes diákja?

— Olvastam a megyei lapban, hogy a nyíregyházi gumigyár érettségizett fiatalokat keres. Ide fogok jelentkezni. Nem vagyok erős fizikumú, ez éppen nekem való hely, mivel nem kell sokat cipekedni. A kémiát kedvelem, a gyárban módom lesz többet is megtudni a vegyi anyagokról. A munka mellett tanulhatok, úgy tudom, két- három éven belül gumiipari szakmunkás lehetek. Tisztelem a munkát és a munkásokat. Apám gépkezelő a víz- és csatornamű vállalatnál, a bátyám villanyszerelő az ÉP- SZER-nél. A kétkezi munka tőlem sem idegen, van egy gyümölcsösünk, abban is sokat dolgozom.

— Az iskolában nem azoknak nagyobb a tekintélyük, akik tovább kívánnak tanulni?

— Ilyen megkülönböztetésről nincs tudomásom. Szerintem a tekintélyt nem az adja, hogy ki hol tanul, vagy hol dolgozik. Említettem, hogy a munka mellett én is tanulok majd a gyárban. Valószínű, hogy négy-öt év múlva nagyobb lesz az anyagi megbecsülésem, mint azoknak, akik a katedrára állnak. A villanyszerelő bátyám például 4300—4500 forintot keres havonta. A gyárban eny- nyit én nem igen keresek kezdetben, de később, az idő múlásával a fizetés is változik.

— Az érettségire gondol többet, vagy a leendő munkahelyére?

— Egy kicsit többet foglalkoztat a tanulás. Azért, mert nem jelentkeztem egyetemre, szeretnék jó közepes eredménnyel búcsúzni. Az sem mindegy, hogy milyen emlékekkel hagyom itt az iskolát. Kótajban lakom, kisvonattal járok iskolába, azzal járok

majd dolgozni is. Már elképzelem magam a munkások között a hajnali dohányfüstös és álmos vonaton. Apámtól tudom, hogy ki lehet kiváló dolgozó, a brigádmozgalomról is sokat hallottam és olvastam. Remélem, nem lesz nehéz az átállás.

A jóhírű gimnázium egy másik tanulójának, Módis Andreának éppen látogatásunk előtt csappantak meg a reményei. A postás előző nap hozta a rossz hírt, hogy nem vették fel a Szovjetunió egyetemére, ahol orosz nyelvet és irodalmat tanulhatott volna. Ügy látszik, a hír ellenére jól aludt, nyoma sincs rajta fáradtságnak, bánkó- dásnak. Pedig a fellebbezésben sem bízhat, külföldi egyetemeknél nincs apelláta.

— Aki az említett egyetemet elvégzi, annak biztos a jövője, lehet oktató, tolmács,

vagy idegenvezető. Tudom, hogy nem csak a külföldön szerzett diploma jelenti a biztos megélhetést, ezért nem vagyok elkenődve. Beadtam a jelentkezésemet a szegedi bölcsészkarra is. Itt idén először indul tolmács és fordító szak. Közölték, hogy az első évfolyam létszáma csupán 12 lehet, tehát Szegeden is kevés az esélyem.

— A szülei elismert pedagógusok, s éppen oroszt tanítanak. Ez nem jelent előnyt?

— Persze hogy jelent, de a felvételin senki sem mehet biztosra. Kicsi korom óta tanulom az oroszt, a gimnáziumban német tagozatos osztályba járok, szeretem mindkét nyelvet. A felvételin magyar irodalmi tudásunkról is számot kellett adni, több versidézet nehezítette a dolgunkat. Tavaly nyáron Leningrádban nyelvi táborban vettem részt, nagy szorgalommal tanulok tovább, ügyelve arra, hogy ne feszítsem túl a húrt. Hosszú éveken át megszerzett nyelv- tudomásomat magasabb szinten akarom kamatoztatni.

— Mit tesz, ha Szegeden sem lesz sikere?

— Elmegyek dolgozni, legalább szerzek egy kis élettapasztalatot. Egyáltalán nem vagyok pesszimista, hiszen számos munkahelyen várják a fiatalokat, s végső soron

jövőre megint jelentkezhetek külföldi egyetemre.

Szőke Katalin szintén a gimnázium német tagozatára jár. Mosolygós arcú, de határozott lány. Vajon elhatározhatja-e végérvényesen, hogy mi lesz, ha elhagyja a megszokott és megszeretett középiskolát?

— Ha kitartó leszek, elvileg elérhetem dédelgetett célomat. Bár tegnap nekem is tudtomra adták, hogy nem vettek fel az NDK egyetemére. Pedig ötösre állok németből és rendszeresen levelezek egy NDK-s barátnőmmel. Tavaly el is látogattam hozzájuk. A levelezés jó a barátság ápolására, a nyelv gyakorlására, egy kis szellemi tornát is jelent. A felvételin viszont nem előny a levelezés. Nálunk is tízszeres volt a túljelentkezés, de ez mást jelent. Azt, hogy a húsz jelentkező közül csak kettő mehet ki az NDK egyik egyetemére. Az a két szerencsés fiatal német nyelvet, irodalmat és népművelést tanul majd odakint.

Szőke Katalin:

.......nem élek létbizonytalanságban.”

— A megszerzett ismereteknek hol vehetik majd hasznát?

— Népművelők lehetnek Pécsett, vagy a Dunántúl valamelyik németajkú községében. Esetleg elmehetnek egy iskolába németet tanítani. Ha jövőre felvesznek és megszer- zem a diplomát, lehet, hogy elkerülök Szabolcsból.

Orosz János: „Nem protekcióval akarok bekerülni.”

nak a KEMÉV-hez dolgozni. Gépkocsi viszi őket naponta a munkába. Lehet, hogy a nyáron már én is ezen utazom. Itt elszakadok a haveroktól, de majd igyekszem megtalálni a helyemet egy másik közösségben, a vállalat KISZ-alapszervezetében. Megfordult fejemben a későbbi évek terve is. Lehet, hogy jövőre behívnak katonának, leszerelés után meg gyűjtök egy kis pénzt.

Rácz János mezőgazdasági gépszerelőnek készül. Most éppen egy kombájn motorját javítja.

— Bárhol állok munkába, a megterhelés és a fegyelem nem lesz szokatlan. A Hajdúnánási Állami Gazdaságban gyakorolok, itt fegyelem van és az iskola kollégiumában is fegyelemre, rendre szoktattak. Tervem szerint vagy a balkányi, vagy a bökönyi tsz- be megyek. Geszterédi lakos vagyok, ezért esett így a választásom. Elsősorban Bö- könyben szeretnék munkát kapni. A bátyám ugyanis a bökönyi tsz-ben gépszerelő és szintén a tiszavasvári iskolában szerezte a bizonyítványát.

Nem protekcióval akarok bekerülni, de úgy tudom, a felvételnél előnyben vannak azok, akiknek valamelyik hozzátartozójuk a vállalatnál dolgozik.

— Más a locsolás és más az egyéni, felelősségteljes munka.

— Van egy kis tapasztalatom, a helyi építőipari szö— Mit tud a bökönyi tízről?

— Jó közepes tsz, sok dohányt termeszt. Különös figyelemmel tanulom a dohánykombájn működését és hibáit. Már jártam a tsz gép— Beadtam a jelentkezésemet a debreceni egyetem bölcsészkarára is, magyar— német szakon felvételizek június végén. Szüleim azt szeretnék, ha itt vennének fel, „egyke” lány vagyok, örülnének, ha mindig a közelükben lennék. Ha Debrecenbe sem vesznek fel, a nyáron teszek egy rövid körutazást az NDK-ban és Svájcban, aztán a következő felvételiig elmegyek dolgozni. Hangsúlyozom, hogy nem anyagi kényszerből vállalom a munkát. Tudom, hogy a jövőm egy kicsit bizonytalannak látszik, de nem élek létbizonytalanságban. A munka és a sportolás majd feledteti velem az első „nagy” csalódást.

A Tiszavasvári 115. sz. Szakmunkásképző Intézet ideális környezetében már kevés elméleti foglalkozást tartanak a harmadévesek. Többnyire kint vannak a környező ipari és mezőgazda- sági üzemekben, hogy ismerkedjenek a gyakorlati fogásokkal. Azért még van tennivaló a tanműhelyekben is, Orosz János villanyszerelő- tanuló például a kapcsoló- táblán „bütyköl”.

— A KEMÉV-nél szeretnék dolgozni. Apám ennél a vállalatnál művezető. így ez a vállalat nem ismeretlen számomra. Szünidőben dolgoztam az egyik építésvezetőségen, az volt a feladatom, hogy locsoltam a betont.

vetkezetben több hónapja gyakorolom a szakmát. Egy brigádhoz tartozom, emberi tanácsokat és többféle jó tippet is kapok az építőktől. Az utolsó félévben több a gyakorlat, mint az elmélet, így van egy kis átmenet, az ember nem az iskolapadból megy a nagyvállalat „sodrásába”. Itt lakom Tiszavasvá- riban, a falunkból sokan járműhelyében, az az igazság, hogy nincs valami jól felszerelve. De ígérik, hogy később hoznak újabb gépeket. Már épül az új műhely, príma szociális létesítmény is tartozik majd hozzá. Jó szakemberek dolgoznak a gépműhelyben, remélem, hogy a bátyám segítségével befogadnak maguk közé.

Mind az öten felnőttes komolysággal, fiatalos vidámsággal készülnek az életre. Optimisták. Tele vannak tervekkel, vágyakkal. Tenni akarnak a maguk javára, a közösség hasznára.

Szöveg: Nábrádi Lajos Fotók: Mikita Viktor

Rácz János: „... fegyelemre, rendre szoktattak.”

Módis Andrea: „...a felvételin senki sem mehet biztosra.”

Vizi Ferenc: „Olvastam, hogy érettségizett fiatalokat keresnek.”