Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. május 7. 0 KÉPZŐMŰVÉSZET Á forradalmár festőkre esküdtem Beszélgetés Szabó Zoltán festőművésszel — A művészet még nem biztosíték az életre, nem va­lószínű. hogy képeinket, szob­rainkat megveszik. A mű­vészi pályához szerencse is kell — mondja Szabó Zoltán festőművész. — Hol is kezd­jem a bemutatkozást? A fő­iskolai évek nagyon izgal­masan teltek. Szegény fiú voltam. olyannyira. hogy Barcsay Jenőhöz, a tanárom­hoz fordultam annakidején: „Jenő bácsi, holnap diplo­mázom. és nincs egy rendes ingem.” Ezeket a szavakat nem lehet elfelejteni. Tőle kaptam pénzt, hogy vásárol­jak. A tanári kar igen ember­séges volt velünk, főiskolá­sokkal. — Képein gyakorta jelen­nek meg munkás figurák. Honnan jött. Szabó Zoltán? — Angyalföldön születtem Heten voltunk testvérek, szü­leimmel együtt kilencen szo- rongtung egy lakásban. Már gyerekkoromban is rendsze­resen festegettem a vízparton. Egy alkalommal megszólított Rajkai György festő: „Lá­tom, szeretsz festeni, gyere be hozzánk a napközibe.” Azon túl rendszeresen jár­tam hozzá, és ő másolatokat festetett velem. Tizenhárom- tizennégy éves lehettem ak­koriban. Belém oltotta a „mérget”. Igaz. már buzgott bennem a szándék: festeni, festeni.., Iskoláim elvégzése után .dolgozni kezdtem az an­gyalföldi Csavargyárban, a háború utolsó évében. A To- mori-telep házait én rajzol­tam tele a forradalmárok arcképeivel. — Hogyan került a főisko­lára? — A felszabadulás után az Űjpesti Gyapjúszövőgyárba mentem segédmunkásnak, de többnyire csak plakátokat festettem. Közben pedig konyhafönök lettem, és két­ezer emberre főzettem na­ponta ebédet. Esténként be­jártam a Dési Hubert festő­iskolába. av~i Gröber Margit tanított. Neki köszönhetem, hogy jelentkeztem a főisko­lára. Felvettek, bár nem volt érettségim. Szakérettségiz­nem kellett; elég nehéz kö­rülmények között, megszakí­tásokkal végeztem el a kö­zépiskolát. Nehéz időket je­lentettek a főiskolai évek, sokszor elkeseredtem. Gon­dolatok. ötletek, élményanya­gom, amit magammal hoz­tam. egyre inkább kezdtek feltámadni bennem. Csak­hogy sohasem volt festékem, és főleg pénzem. — És a főiskola után? — Később megkaptam a Derkovits-ösztöndíjat. és nem kellett tovább nyomorognom. Dolgozhattam. Ez a paradi­csomi állapot nem tartott so­káig. A Faluszínházhoz men­tem díszletet festeni. Rajkai György volt az, aki újra pat­ronált. Akkor kezdtem raj­zolni. — Kitől tanulta a festést, kit tekint mesterének? — Akit leginkább elisme­rek: Michelangelo. Mindig til­takoztam az ellen, hogy Uitz Béla epigonjának tekintse­nek. Kétségtelen, hogy hatás­sal volt rám. de nemcsak tő­le. másoktól is tanultam. Volt idő. amikor csak Derkovits- ra, vagy éppen Siqueirosra, a forradalmár festőkre esküd­tem. Minden embernek van egyénisége, stílusa, önmagá­ban senki sem képes kifejez­ni a világot. Kizárólag egyet­len irányzatot követni a fes­tészetben, meddő dolog len­ne. — Csak fest? — Jobb, ha az ember egyetlen dologra figyel oda. Manapság már nem lehet Le­onardo da Vincit játszani. Elsősorban festek, de szere­tek szobrászkodni. sőt verset írni is. Többnyire Balaton- Szepezdfürdőn dolgozom, de ha beáll a rossz idő. felme­gyek Pestre. — Mennyire sikeredett a pályája? Nemrég nagyszabá­sú kiállításon láthattuk mun­káit. Elégedett? — Borzalmasan nyugtalan alkat vagyok. Semmi sem tud kielégíteni. Magammal soha nem vagyok elégedett. Ké­peim csak addig teremtenek körülöttem harmóniát, amíg festek. Amikor elkészültek űr támad bennem... A pá­lyám, úgy érzem, jóval sike­rültebb, mint ahogy elgon­doltam. Életem legnagyobb Szabó Zoltán: Olvasó munkások. — A festészet elkötelezett­ség! — Én a művészetért élek. És bármit teszek is érte, min­dig hittel teszem. Megpróbá­lok a földön maradni, és azt festeni, amit a gyerekkorom­tól kaptam. Nem megtagadni a múltat, de átmenteni a mába. Bizonyos fokig jó. hogy nem intellektuális csa­ládból jöttem, de meg is ne­hezítette a dolgomat. Cuda­rul meg kellett küzdenem mindenért. élményei: 1970-ben megkap­tam az Ems Múzeumot, hogy kiállíthassak. legutóbb pedig. 1977-ben, a Műcsarnokban mutathattam be festményei­met. — Egy mondatot a család­járól. — Van egy gyönyörű kis­lányom. tizenkét éves. a klasszikus festmények mel­lett ő az. aki mindig nyugal­mat teremt körülöttem, ö is szépen rajzol. Sz. B. FILMJEGYZET Hillywood, Hollywood Hollywood neve eléggé ké­tes csengésű a film világá­ban. Annak ellenére, hogy az amerikai filmmetropolisban jelentés alkotások egész so­ra készült, Hollywooddal szinte a kezdetek óta a szí­nes — és jobbára üres — produktumok sorát szokás asszociálni. Az álomgyárban ügyesen tudták és tudják tá­lalni a semmit is, és mivel pénz általában mindig akadt, a látvány megtervezésének nem volt, ma sincs akadá­lya. Hollywood varázsát a sztárok adják: a villogó fog­sorú amorózók, a tökéletes női szépségek, tömegek áhí­tattal bámult bálványai. Ha csak a szakmai tudást, a profifelkészültséget néz­zük, a Metro és a többi stú­dió termékeiről felsőfokok­ban nyilatkozhatunk. Van azonban ennek a mestersége­sért megteremtett és szívó­san konzervált kultusznak sebezhető pontja is. Méghoz­zá eszmei-ideológiai-művészi szempontból. A hollywoodi filmek jelentős része — többsége — nem a valóságot ábrázolja, hanem az illúzió­kat csomagolja csillogó film- sztaniolba. Megkerüli az élet igazi konfliktusait, hap­py end-del oldja fel a tár­sadalmi ellentmondásokat. Hollywood felett mindig kék az ég, a gazdagok egy nyel­vet beszélnek a szegények­kel, a gondokat és a problé­mákat folyton elfújja a szél. Mondani sem kell, hogy ez a nézőpont hamis. Része an­nak a politikának, amely a tömegek szemét tudatosan csukva tartja. Hollywood ilyenformán nagyon is ko­moly missziót teljesít: az ár­talmatlan bohóságok, a szó­rakoztató filmecskék a né­zők világképét formálják, a „mindig mosolyogni” jelsza­vával az elégedetlenséget és a türelmetlenséget hivatottak visszafogni. A magyar néző és az ame­rikai film között elég régi a kapcsolat. A felszabadulás előtt valósággal elárasztot­ták a hazai mozivásznat az USA-filmek (az akkori kul­turális politika jegyében). A felszabadulást követően sem szűnt meg néhány évig a dömping: a folyamatos után­pótlást a háborús évek ki­esése tette lehetővé. Később változott a helyzet. Leenged­tük a sorompót valamennyi tengeren túli mű előtt — ami épp annyira helytelen gya­korlatnak bizonyult, mint a kritikátlan bemutatóáradat. Az elfogadható arányokat az ellenforradalom után terem­tette meg a forgalmazás. Az elvek ismertek: ha van rá anyagi fedezet, minden szá­mottevő alkotást megismer­tetünk a mozilátogatókkal. A válogatás nem könnyű. Oly­kor a magas árak miatt, más­kor meg azért, mert az ame­rikai cégek embargólistára helyeznek egyes . filmeket (erre a sorsra jutott nemrég a „Hálózat”, az amerikai té­vémanipuláció igazi indíté­kait ábrázoló, megrázó ere­jű dráma). Előfordul, hogy világsikerű filmeket azért nem játszunk, mert az ille­tékesek „nem kívánatosnak” tartják őket. Mint más élet­szférákban, itt is érvényes a „támogatni, tűrni, tiltani” hármas elve. A „Hollywood, Holly­wood” című amerikai ösz- szeállítás — rendezője Gene Kelly, az ismert művész — a zenés filmek emlékezetes je­leneteiből ad válogatást. Mi­előtt a vállalkozást méltat­nám, hadd szóljak néhány szót a műfajról. Magyar Bá­lint jellemzése találó: „A ze­nés filmekben fel sem me­rülhet a konfliktus; a cso­mópontokat énekes és tánc­számok, revűjelenetek hidal­ják át. Világuk tetszetősen helyezkedik el az adott ke­retek között. Egy revűvé sti­lizált világ jelenik meg a vásznon, mely szemet-fület gyönyörködtet és elandalít. A zenés hollywoodi film a konszolidált társadalom film­je. A maga nemében nem­egyszer nagyszabású és fe­lejthetetlen. Persze varázs­lók kellenek hozzá...” A jellemzéshez legfeljebb csak azt tudnám hozzátenni: itt is érvényesek a megszokott játékszabályok. Mindent a szemnek. Csak semmi fölös­leges bonyodalom. A „mon­danivaló” lényege: Az élet gyönyörű. Hogy ez közhely? Igen, az, de hát mi egyebet várhatunk az olyan filmtől, melyben görlök emelik ma­gasba lábukat és a valóság csupán kontúrjaiban bon­takozik ki előttünk? A közreműködők listája roppant gazdag. A színészek egy-egy korszakot képvisel­nek: többségük neve hosszú időn át ragyogott a transzpa­renseken, s mosolyukért, gesztusaikért, puszta jelenlé­tükért tömegek rajongtak. Garbót „isteninek” emleget­ték. Clark Gable fiatal és idős nők kedvence volt. Che­valier — noha francia —, a hamisítatlan hollywoodi charme megtestesítője. Bing Crosby hangja felejthetetlen. Johnny Weismüller, az egy­kori olimpiai bajnok felül­múlhatatlan férfiideál. Judy Garland elragadó bája és csillapíthatatlan tempera­mentuma nézők tömegét von­zotta a moziba. És még so­káig folytathatnám: az úgy­nevezett másodvonal képvi­selői is klasszisok. A két konferanszié: a géppuskalá­bú Fred Astaire és a moz­gáskultúrájával, valamint emberi közvetlenségével egyaránt kitűnő Gene Kelly ugyancsak érdemes mesterei a műfajnak. A válogatás ügyes. Az archívumok mé­lyéről előbányászott részle­tek ma is jellegzetesek. A filmtörténelemnek nem leg­fontosabb lapjai tárulnak fel előttünk, de amit látunk: ér­dekes és mozgalmas. A Hol­lywood, Hollywood a maga nemében korrekt munkának — s funkcióját nézve: jó szó­rakozásnak — tekinthető. Egyet azonban nem aján­lunk a nézőnek. Nevezetesen azt, hogy komolyan vegye a látottakat. A varázslók —, hogy Magyar Bálint definí­cióját használjuk — min­dent elhitetnek velünk, ki­véve egyet: a Hollywood, Hollywood nem hiteles lenyomat. Operettakusztiká­ja van, mélységet tehát fö­lösleges számonkérni rajta. Ha ezt felismerjük, máris immunissá válunk azzal a „betegséggel” szemben, melytől több kritikus félti a közönséget. A nosztalgiáról van szó, az ábrándok ringlis- piljére való felülés veszélye­iről. Tegyük a helyükre a dolgokat. A Hollywood, Hol­lywood nem jelentős film, de nem is kártékony. Tekintsük annak, ami — feltehetően a musical-összeállítás szerzői sem tartják másnak: — tisz­teletadásnak, dokumentum­nak, kikapcsolódásnak. Veress József Fája az örök életé lett Könypqs- : polc L 4 Devecseri Gábor: A meztelen istennő és a vak jövendőmondó S zületése hatvanadik év­fordulója évében há­lakönyvvel tisztelgett könyvkiadásunk Devecseri Gábor emlékének. Ezúttal az életműsorozat harmadik kö­tete a kevésbé méltatott pró­zai írásainak tarka csok­rát tette hozzáférhetővé. A kötetben közreadott írások egyike, másika koráb­ban mintha külön életet élt volna. Volt, amit a feledés pora szürkített (De Ámoré), s volt, ami a szárnyaló poézis támaszául szolgált (Budapest tündérváros). Így kronogógi- kusan összegyűjtve viszont az életmű talpára állított része, s katarchikus olvasói , él­ményt nyújtva történelmi ta­pasztalatokat tár fel, tovább­építő maradandóságot mu­tat. Ugyanazt az embert, a humanista elkötelezettségű költőt, a társadalmi telített­ségű prózaírót mutatja, aki konokságra jellemző szívós munkával, könnyed-elegáns, választékos fogalmazásával saját tehetsége erőit csodá­latos magasságokba röp­pentő, a műfaji korlátokat virtuózán átívelő, összerende­zett, egységes művészetté öt­vözte. Ezért van, hogy élet­műve, sokszínű hagyatéka az értékelő elemzésnek hosszú időre munkát adó tárgya marad, mert prózája is, mi­ként költészete, igényes gon­dolati általánosításra ösztö­nöz. A kötet válogatási-rendező elve az eltérő formai eljárá­sok miatt az emberi humá­num, az aktív életszeretet te­lítettsége. A humanista el­kötelezettség, a hitet megha­tározó hagyomány teszi e vá­logatást egyöntetű gyűjte­ménnyé. Kiemelkedő darab­ja „A hasfelmetszés előnyei”. A személyes vallomásként induló írás később társadal­mi telítettségűvé válik, s valami groteszken fanyar humorral, álomképeket idé­ző bűbájjal visz az emberek közé. Tartalmi vonulatában olyan, mint egy életrajzi re­gény. Visszaemlékezés; gye­rekkori álmok, kamaszkori idillek Verőcén és Füreden, költészet és szerelem, mind­az, amit szükséges megőriz­ni; olvasóélmények, életvitelt határozó családi események, séták-viták... Minden moz­zanat útiránya az irodalom felé vezet, mert rövidre fo­gott egész élete az irodalomé volt. E meghatározatlan műfajú alkotás a kötet legvallomá- sosabb darabja. Kerüli a lé­lek önfeltárását, egyik mes­tere, Babits szellemében „gondolkodni és beszélni” ta­nít. A világgal folytonosan összhangot kereső ember változatos érzelmeinek sorát értelmezi. Évtizedeken át létünk végső kérdésére, a ha­lálra, a vox humana fűtötte optimizmussal válaszolt: „túlélőnek tekintem magam” — vallja, s milyen igaza van. Költő, műfordító, regény­író, esszéista elsősorban? Az irodalomtudomány döntésé­re vár ez, ha van értelme. Devecseri a meditációt kerü­li, szűkszavúan fogalmaz: „... Hitem szerint költőnek születtem...” Műveinek ta­nulságait faggatva ezért az a fontos, hogy az írott szó tudatos és szakavatott mű­vésze. A „klasszikus antikvi­tás” ívelő útjait járja, s mű­vészetében e fogalom széle­sebb összefüggéseket feltá­ró világ. Ugyanakkor intel­lektuálisan racionalista, ami sajátos látásmódot jelent: ki­vételes formakészséggel, tö­kéletesre csiszolt formai tu­datossággal erőteljesen hang­súlyozza a lélek arculatának rajzát. Novellában, regényben gyakran alkalmaz esszéjelle- gű betéteket, vet fel filozó­fiai kérdéseket. Racionaliz­musa kerüli az érzelgős szer­telenséget. Aprólékos mű­gonddal megszerkesztett írá­saiból (pl. „A meztelen is­tennő és a vak jövendőmon­dó” címadó írás) világosság, derű, harmónia és nyugalom árad. Nem kerüli a szenve­délyeket, de fegyelmezetten elemzi: a földi emberként já­ró-kelő, egymással küzdve versengő és szeretkező iste­nek stilizált, sőt idealizált vi­lága mélységes emberi hit forrása. Az örök, az abszo­lút emberi élet, a cselekvő humanizmus hitforrása. Álomképeit a valóság moza­ikkockáiból rakja össze, épí­ti széles körképpé. Az álom­képek csillogó gyöngysze­mekkel hímzett szóképei a finomság, az érthetőség, a világosság szóképei, s a tu­dás, a szerelem és szeretet egységéről vallanak. Mértani pontossággal szerkesztett mondatai, az értelem fátyol­szitáján megszűrt szavai megnyugtató kiegyensúlyo­zottságot árasztanak. A kényszerítő lapozgatást, a még... még..., az olvasni akarást tekinthetjük emocio­nális hatása miatt belső tün­tetésnek e nagyszerű könyv, az igényes válogatás mellett. Tanulsága: Devecseri Gábor életének sok műfaj irányá­ban dúsan virágzó és bő ter­mést hozó sok ágú fája igy az örök életé lett... (Magvető 1977.) Miklós Eleméi KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents