Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-03 / 102. szám

4

KELET-MAGYARORSZÁG

1978. május 3.

Leonyid Brezsnyev e héten az NSZK-ba látogat

Csaknem pontosan öt évvel első bonni látogatása után — előreláthatólag a hét második felében — ismét az NSZK fővárosába utazik Leo- nyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke. Brezsnyev 1973 májusában járt Bonnban és nagy fontosságú tárgyalásokat folytatott a Német Szövetségi Köztársaság vezetőivel a két ország kapcsolatairól és a nemzetközi kérdésekről egyaránt. Az akkor elért megállapodásoknak részük volt a két ország jó viszonyának fejlesztésében és elősegítették az európai biztonsági és együttműködési konferencia előkészítését is.

A szovjet közlemény most is nagy jelentőséget tulajdonít a soron következő megbeszéléseknek. Szovjet részről úgy vélik, hogy a politikai kapcsolat, a véleménycsere a

két ország között rendszeres. Bár a nemzetközi kérdések megítélésében természetesen számos kérdésben eltér a Szovjetunió és az NSZK véleménye, mindkét részről több ízben leszögezték: fontos feladatnak tartják az európai béke megszilárdítását, az enyhülési folyamat további szélesítését, s noha az NSZK hivatalos politikájában érvényesülnek ezzel ellentétes tendenciák is, szovjet részről érdemben értékelik Bonn magatartását.

Leonyid Brezsnyev a Kom- szomol kongresszusán elmondott múlt heti beszédében is kiemelte, útja nem csupán a két ország közötti kapcsolatok továbbfejlődését kívánja szolgálni, bár ez önmagában is igen jelentős, hanem az enyhülést és a békét is, különösen Európa békéjét. Ennek soron következő feladata a

katonai enyhülés megvalósítása, s mivel az NSZK-nak kulcsszerepe van a nyugati katonai tervekben éppúgy, mint a NATO szervezetében, magatartása meghatározó lehet a katonai enyhülés sok vonatkozásában.

A kétoldalú kapcsolatok, mindenekelőtt a gazdasági kapcsolatok, moszkvai megítélés szerint kedvezően alakulnak, bár a lehetőségeket még korántsem használták ki teljesen. Figyelemre méltó élénkülés mutatkozik a kulturális kapcsolatokban is.

Brezsnyev utazása előtt a szovjet sajtó a kapcsolatok mérlegét megvonva arra a következtetésre jut, hogy ha azok nem is minden téren kifogástalanok, fejlődést,

egyenletes javulást mutatnak. Az SZKP főtitkárának bonni látogatása e téren is további haladást hozhat.

A magyar—laoszi együttműködési bizottság plenáris ülése

Kedden az Országházban plenáris üléssel folytatódott a magyar—laoszi gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési bizottság második ülésszaka. A két delegációt Borbándi János, a Miniszter- tanács elnökhelyettese és Sa- nan Southichak közmunka- ügyi közlekedési és szállítási miniszter az együttműködési bizottság társelnökei vezették.

Borbándi János üdvözlő beszédében annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a két nép jó kapcsolata a szocializmus ügyének erősödését segíti elő. Eltökélt szándékunk, mondotta, hogy továbbra is sokoldalú támogatást nyújtunk a laoszi népnek országépítő munkájához.

Sanan Southichak válaszbeszédében hangsúlyozta: a két éve bekövetkezett történelmi fordulat után az ország a szocializmus építésének útját választotta.

A plenáris ülésen megvitatták a legutóbbi ülésszak óta végzett munkát, elemezték a gazdasági, valamint a műszaki-tudományos együttműködés eddigi tapasztalatait és kijelölték a további feladatokat.

Gromiko az NDK-ba utazik

Berlinben kedden hivatalosan bejelentették, hogy Andrei Gromiko. az SZKP Politikai Bizottságának tagja, a Szovjetunió külügyminisztere az NSZEP Politikai Bizottságának. valamint az NDK államtanácsának és miniszter- tanácsának meghívására május közepén hivatalos látogatást tesz a Német Demokratikus Köztársaságban.

Megalakult az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság új kormánya

Afganisztánban a fegyveres erők csütörtökön hatalomra került forradalmi tanácsa vasárnap Nur Mohammed Tarakit nevezte ki államfővé és miniszterelnökké — jelentette be a kabuli rádió. A testület vasárnap kibocsátott első számú rendeleté arról is tájékoztat, hogy az ország ezt az új hivatalos nevet kapta: Afganisztáni Demokratikus Köztársaság.

A közlemény szerint a jövendő afgán kormány tagjai a forradalmi tanácsnak tartoznak felelőséggel: a tanács nevezi majd ki a kormány tagjait.

A rádió bejelentette azt is. hogy a tanács döntése értelmében marad a rögtönítélő bíráskodás. Ennek értelmében változatlanul gyülekezési ti- lom is érvényben van.

Az indiai kormány hétfőn elismerte az Afganisztáni Demokratikus Köztársaságot — jelentette be az új-delhi külügyminisztérium szóvivője.

Áz Afganisztáni Demokratikus Köztársaság forradalmi tanácsa a kabuli rádióban közzétette 2. számú rendeletét. amely szerint a testület elnökhelyettesévé Babrak Karmait nevezték ki.

A forradalmi tanács ismertette Afganisztán új kormányának összetételét. MiniSz- terelnök-helyettes, egyben külügyminiszter Hajizulla Amin. belügyminiszter Nur Ahmad Nur lett. Abdul Kader tábornokot, a csütörtöki katonai államcsíny irányítóját. nemzetvédelmi miniszterré nevezték ki.

Az amerikai külügyminisztérium hétfői közlése szerint az Egyesült Államok még nem döntött arról, vajon továbbra is fenntartja-e a diplomáciai kapcsolatokat az új afganisztáni rendszerrel. A State Department szóvivője kijelentette. hogy a külügyminisztérium „egyelőre tanulmányozza a helyzetet”.

Amerikai levelünk

Megnyirbált remények

Y

ance amerikai külügyminiszter azzal búcsúzott el munkatársaitól és a jelenlévő újságíróktól, hogy mérsékelt reményekkel utazik Afrikába. Utazásának bevallott célja, hogy előmozdítsa Rhodesiában a hatalom bázisának kiszélesítését, azaz tanácskozást hozzon létre a néhány együttműködő feketével kibővített fehér kormány és a felszabadító harc vezetői között egy koalíciós kormány alakításáról.

E célból tárgyalást folytatott több afrikai ország külügyminiszterével és a fel- szabadítási harc két vezetőjével. Ezután, mint amerikai külügyminiszter, első alkalommal ellátogatott Rhodesiába, majd a faji politikájával hírhedtté vált másik országba, a Dél-afrikai Köztársaságba.

Nem meglepő módon, Vance külügyminiszter és a vele utazó Owen angol külügyminiszter tárgyalásának minden állomásán kudarcot szenvedett. Ennek magyarázata a fordulóponton lévő dél-afrikai helyzetben rejlik. Az Egyesült Államok legnagyobb monopolista tőkés érdekeltségei sok milliárd dolláros beruházásokkal, rendkívül gazdag nyersanyagforrásokkal rendelkeznek Afrika déli részein. Az ENSZ hiába ítélte el rninden évben Rhodesia és Dél-Afrika fajüldöző politikáját és hozott döntéseket gazdasági bojkottról, fegyverszállítási tilalomról, az amerikai vállalatok, bankok — a külügyminisztérium tudtával, hallgatólagos beleegyezésével és titokban nyújtott segítségével — nem szűntek meg támogatni ezeket az elnyomó rendszereket. Az amerikai adminisztráció cinkossága — ellentétben a hivatalos nyilatkozatokkal — az amerikai monopóliumok érdekeit szolgálja.

Érdemes ennek bizonyítására néhány adatot kölcsönözni a szenátus egyik jelentéséből. Az 1960-as évek végén és az 1970- es évek elején, mikor a többi afrikai ország példáján erősödni kezdett a függetlenségi mozgalom Dél-Afrikában is, az Egyesült Államok fokozta a titokban nyújtott támogatást a fajüldöző rendszereknek. 1976-ban a Dél-Afrikának adott külföldi kölcsönök egyharmada, 2,2 milliárd dollár az amerikai bankokból származott. Ez az összeg egyenlő volt azzal, amit Dél-Afrika 1976-ban fegyverkezésre és olajimportra fordított.

Ismeretes, hogy az amerikai bankok nagyobb kölcsönt csak kormány- és kongresszusi engedéllyel adhatnak külföldi államoknak meghatározott feltételek mellett. Mióta Carter az elnök, az egyik feltétel az emberi jogok tiszteletben tartása. De e feltétel képmutató voltát mi sem bizonyítja jobban, hogy kevés hely van a világon, ahol jobban megcsúfolnák az emberi jogokat, mint Dél-Afrikában. Ennek ellenére, mióta Carter a Fehér Ház lakója és az emberi jogok „igét hirdető apostola”, Dél- Afrika 464 millió doHár kölcsönt kapott a Nemzetközi Pénzügyi Alaptól, vagyis amerikai engedéllyel, amerikai forrásból.

Hasonló a helyzet a katonai felszerelések szállításánál is. Az Egyesült Államok — állítólag — csak közvetve — főleg Izraelen keresztül — szállít Dél-Afrikának. Az amerikai vállalatok viszont adják a fegyvergyártási licenszeket, a technológiát. Jellemző dolog, hogy 3 héttel az ENSZ Biztonsági Tanács fegyverembargó határozata után az Egyesült Államok katonai kiképzésre és harcokra alkalmas repülőgépeket adott el Dél-Afrikának. Hasonlóan megszegi a kereskedelemre és az olajszállításra vonatkozó tilalmat is.

Az ok egyszerű: az Egyesült Államok minden áron meg akarja menteni az amerikai doliármilliárdokkal táplált fajüldöző rendszereket. Most azonban, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az elnyomó rendszerek képtelenek ellenállni a függetlenségi mozgalom erejének, a tőkés világ, az angol—amerikai „többségi rendszert” hirdető tervvel segítségükre siet. Álarcukat levetve elzarándokolnak ezekhez a fajüldöző kormányokhoz, tárgyalnak a függetlenségi mozgalom^ vezetőivel — akiket nemrég még tudomásul se vettek — és mindenkivel, akiben a „megmentő szalmaszálat'’ látják.

Törekvésük egy olyan kormánykoalíció létrehozása Afrika déli országaiban, amely védelmezheti a külföldi magántőke milliárdjait, biztosíthatja a megkaparintott nyersanyagforrások kiaknázását. Ritkán látni ilyen tiszta formában a magántőkés érdekek hivatalos, kormányszintű, állami költségvetésből fedezett védelmét.

De Vance afrikai útja a nagy erőfeszítések ellenére gyászosan sikerült. Utazása csak egy alkalommal vált „színessé”, mikor Rhodesiában az Egyesült Államok régi barátainak felbérelt hívei tojással és paradicsommal dobálták meg kocsiját. Pedig Washington az úttól mindenáron sikert akart. Ezt bizonyítja az is, hogy 3 héten belül Carter elnök egyszer, Vance külügyminiszter kétszer látogatott Afrikába. De kudarcukból úgy tűnik, hogy nem tudják a kívánt engedményekre bírni az eddig életben tartott elnyomó kormányokat és képtelenek áruló együttműködésre kényszeríteni a függetlenségi mozgalom vezetőit. Az amerikai inperializmus zsákutcába jutott dél-afrikai fellegváraiban is. így Vance külügyminiszter indulás előtti reménye tavább mérséklődött, megnyirbálta azt a dél-afrikai realitás, a függetlenségi mozgalom növekvő, domináló ereje.

lído/iű! hlixán

Miliiä

iüüUtt

IM VIR E G YH AZ AIM

23.

— A harci helyzet percről percre változik. Igyekezzetek. Egyre szűkül a gyűrű körülöttünk.

— Várunk még egy keveset.

— Biztos, hogy jönnek értetek?

— Igen. A parancsnok szavát nem szokta elfújni a szél.

Láttam a sebesültek rémült arcát. Azt is éreztem, hogy minden bizalmuk a hadnagyban van.

— És hol van a doktornő, Mária? Mária hol van?

— Nincs itt. Még nem-jött be — mondja egy mankós magyar.

— Nem. Nem jött még be — erősítik meg a többiek is.

— Ilyenkor szokott bejönni — feleli Imre.

— Iván Petrovics! Készüljön. ön megy az első szállítmánnyal.

— Már megbocsát! De én az utolsók között hagyom el a kórházat! — Hangja érces

volt, ellentmondást nem tűrő.

Igaz, Sumejkó beteg — gondoltam. Bizonyára magával akarja hozni Máriát is. Otthon, a Szovjetunióban majd az egészségét is helyreállítják. Az a fontos, hogy a mieinktől engedélyt kapjon. Különben is 1944-ben már engedélyezik a külföldiekkel való házasságot. Különösen az megy könnyen, ha a feleséget hozzák idegen országból. Tegnap reggel, amikor egybekelésükről volt szó, akkor azt mondta: „Mária az én sorsom”. Már pedig a katonaszerelem nem ismer határokat. A magyar doktornő nemcsak Iván Petrovicsot igézte meg, a sebesültek is mind nagy szeretettel vették körül.

— Minek engedte úgy a nyakára telepedni a delegátust? Most érte is felelni kell!

Sumejkó erre csak intett:

— Nem engedtem. Jött magától. Ráadásul még nemzetségbeli is.

Ivan Petrovics — az ég tudja, hogy hol — zsákmányolt egy hordó bort. Most gumicsövén szívta belőle a tüzes nedűt. A tele kannát hordozta a sebesültek között kocsiról kocsira. Azzal próbálja csitítani izgalmukat. Maga pedik közben halkan dúdol- gatott.

„Barátaim, a pohár lovacska, Viszi a bánatot a pokolba...”

★

Az első öt kocsi sebesültekkel együtt indulásra kész. Parancsnokuk Cogojev őrnagy. Velük mennek: Anna Csemerisz és Okszana Mudrik ápolónők. A járni tudó magyarok mind ott vannak és búcsúszkodnak. A mozogni tudók az ablakokban tolonganak. Búcsúkiáltások hangzanak. „A viszont látásra.” „Ég veled ruszki Iván!” „Járj szerencsével ruszki Iván.”

Szása idegeskedik. Adom a szóbeli parancsot:

— Irány az Ököritó melletti út. Üticélunk Balkány. Ketten figyeljenek. Az út rossz. Sok a már felszántott paraszt- birtok. Veled hat géppuskás megy és Jeszikov törzsőrmester. Ismered ? Krasznodárból való. Kapcsoljatok teljes sebességre.

A következő három kocsi és sebesültjei: Koboljev parancsnoksága alatt Krinyicin doktorral szintén elindul. Ö az első pillanattól kezdve itt van az egységnél. Majkop- ba való. A 40. ezredtől küldték ide a gépkocsikkal. Én tíz perc múlva három gépkocsival követem őket. Imrétől és Gézától, mint a testvéreimtől, úgy búcsúzom. Imre még mindig jobbnak látja eldugni a sebesülteket a pincében.

Nagy nehezen érti csak meg, hogy mi, szovjetek egyetlen emberünkről sem mondunk le. Ezt különben parancsba is kaptam.

★

A menetet úgy terveztem meg, hogy minket utóvédként száz méterre követ Sumejkó. Nála öt súlyosan sebesült van, kórházi hordágyakon. Körülöttük ott készülődnek a géppuskások és Pahomov, valamint a géppuskások parancsnoka, Afanaszij Szaveljov, a volánnál egy tapasztalt kocsivezető, Grisa Hvorosztok.

Nekem úgy tűnt, hogy jól döntöttem, amikor a géppuskásokat az első meg az utolsó kocsin helyeztem el...

... Tankok dübörgése töltötte be a levegőt. Csörgésük, csattogásuk egyre közeledett. A tüzérségi tűz is erősödött. Menet közben kinyitottam a kabin ajtaját és visszanéztem a távolodó kórházra. Imre és Géza szélesre tárt karral integettek. A sebesültek követték példájukat...

De mi történt? Egy mellékutcából egy asszony futott elő. Egyenest Imréhez rohant Azonnal megismertem: ez

Mária.

Sumejkó bent ült a vezetőfülkében. Ismerkedett a zsákmányolt gépkocsi idegen műszerfalával. Nem látta, hogy Mária hogyan hagyja ott a magyarok csoportját, és hogyan fut utánunk. Haja hosszan elnyúlva lebegett utána. Egy közelében robbanó légiakna messze repítette a járdáról. Gyorsan talpra szökkent és karjaival integetve futott tovább. Mi befordultunk egy mellékutcába. Láttam, hogy Ivan Petrovics még akkor sem vette észre Máriát. Azt. gondoltam: talán ez így van jól. Másképpen biztosan megállította volna a gépkocsit, aminek végzetes következményei lettek volna. Valószínű, hogy ez a szerelmi románc a felejthetetlen magyarkával, már akkor, ott befejeződött volna.

Ahogy kiértünk a városból, erős tűz alá kerültünk. Aknák és lövedékek robbantak körülöttünk. Cogojevnek valószínűleg sikerült a tűz

kezdete előtt kicsúszni a városból. Az ököritónál tűz- függöny zárta le az utunkat, mintha a sima víztükör is lángnyelveket lövellt volna magából. Körülöttünk lángban állt minden, a lángnyelvek az eget nyaldosták. A tó túlsó oldalán az ellenséges légierő csapott rá a mieinkre. A németek a mi oszlopunkat már többször is villába fogták. Eddig szerencsénk volt. Sofőrünk teljes sebességgel húzta -maga után a gépkocsioszlopot.

A pergőtűzben újból kinyitottam a vezetőfülke ajtaját. Látom, hogy Sumejkó visszafordult. A közöttünk lévő térközben, a domboldalról három kézifegyverekkel felszerelt, háromkerekű német motorkerékpár közelít a műút- hoz. Kiérve az útra, Sumej- kóék után vetették magukat. A vak is látja, hogy élve akarják őket elfogni. A mi géppuskásaink tüzet nyitottak rájuk.

Az első két motorkerékpár két-oldalról akarja őket megelőzni, a harmadik a nyomukban. A domb peremén páncélozott járművek tűnnek fel, rajtuk a jellegzetes embléma, a fekete-fehér kereszt. Oldalt mellettünk a tó vize félelmet árasztóan csillog. De mi van Sumejkóval? Mi lesz a sebesültek sorsa? Mi történik géppuskásokkal, a ku- bányi küldöttel, Ivan Mihaj- lovics Pahomovval, és a többiekkel?

(Folytatjuk)

Piotr Zsukov szovjet tiszt naplója